Háziállatok – Ferdinandy György műhelyesszéje

Barátaim biztatnak, hogy a kecskékről írjam a következő történetemet. Róluk – állítják – már olyan szépen írtam annak idején!

Hát az igaz, hogy volt kecskénk kamaszkoromban, nem is egy. De hogy írtam volna róluk? Talán egy mondatot, amit megjegyzett magának valaki.

Most fellapozom a régi köteteimet, mind az ötvenet, de kecskékről bizony nem szól bennük egyetlen árva fejezet sem. Nincs más hátra, emlékezetből kell megírnom ezt a stipendiumot.

Végül is immár hosszú évek óta emlékezetből építkezem.

*

Úgy alszom el, hogy kamaszkorom forog a fejemben. Álmomban mégsem mekegést hallok, hanem, igen, fél évszázad óta elfelejtett mozgalmi dalokat.

„Sződd a selymet, elvtárs!” – fújják a masírozó iskolás gyerekek. „Selyemből lobogót!” Mert hogy „az vezesse harcba a magyar dolgozót!”. És így tovább. Sehol egy kecske.

„Lányok, asszonyok!” – harsogja a félszáz kisfiú. „Nézzük ezt a csillagot! Ez mutat szebb holnapot!”

Szebb holnapot. Apáink hadifoglyok, vagy elestek a háborúban. Ezt kaptuk helyettük, ezt a csillagot. És hogy „győz a nép, mindig győzni fog!”.

Hajnalban ezek a nóták kavarognak a fejemben. Látom a lebombázott várost, az üszkös romokat. Az új hidak helyén a rozoga pontonhidakat.

*

És jön a következő hajnali álom. Gödöllőn élünk, az udvar végében apró istálló. A kutya, a macska, a kecske és az angóranyulak. Egy egész állatsereglet. Szerencsénkre, mert nélkülük senki sem törődik velünk. Anyánkat vasút viszi Pestre, és csak késő este kerül haza.

Hajnalban kelünk mi is, éppen csak megetetjük az állatokat. A suli itt van a közelben, a premontreiek patinás épületében működik még egy általános iskola.

Itt voltam bentlakó a háború után. Anyánk a szerzetesekhez adott be kosztos diáknak, amikor Budán még éheztek a hozzám hasonló gyerekek.

A náluk töltött időről még ma is gyakran álmodom. Derék prefektusomról, aki nem tette szóvá, hogy ágyba vizelek. És társaimról: háborús bűnösök fiai, csupa megfélemlített, apátlan gyerek. Elfuserált életek.

Amikor internálták a szerzeteseket, ebből a társaságból csak kevés maradt. Egy arisztokrata, Csáky-Pallavicini Sanyi, és Hubbauer Fülöp. Őt itt felejtették a szülei Amerikába menet.

Ahogy múlnak az évek, egyre inkább csak róluk álmodom.

*
 

Meghalt a cselszövő. Hiába. Semmi sem változott. Egy Somlyai nevű kamasz gonoszságát máig sem felejtettem el. Szerencsére jöttek az újak. Szlobodnyik Sándor, Tavasz Feri és a későbbi állatorvos, Tóth Petár. Közöttük olyan barátaim lettek, mint Pilcsik Tivadar.

És gördülnek sorban az álmok. Kint, körülöttünk, forr a gyűlölködés, de nálunk, az alvégen, körülvesz a kutya és a macska. Nagynyuszi. A háziállatok.

Mekinek kisgidája van. Szoptatja, neveli. Hűség és nyugalom.

Anyánk már régen nem jár be Pestre. Az utcára került, amikor összevonták a pártokat.

*
 

De semmi sem tart örökké. Teherautó visz minket vissza Budára. Egy garázsban húzzuk meg magunkat. Itt ér utol a tél. A jéghideg.

Meki velünk marad itt is. Még az iskolába is elkíséri a kishúgomat. (Autók akkor még nem járnak az utakon.) Reggel és este isszuk a sűrű, langyos kecsketejet. Lágy kérődzését most is hallom az ágyam fejénél. Amikor a jancsi kályha már jéghideg.

Kedves barátaim, íme, mindaz, amit ezekről az évekről tudok. Nagynyusziról, akit eladtam a gödöllői piacon. Mekiről. Gonosz világ volt. És benne, egy fácánosi farmon, hűség, béke, nyugalom.

*

Nem lehet véletlen, hogy ezek a régi emlékek most keresnek fel álmomban. Írásaim többnyire a saját sorsból, az elmúlt nyolc évtizedben átéltekből épülnek fel. Nemrég arra kértek, hogy írjak úgynevezett műhelyesszét, amelyben műveim keletkezési körülményeiről, a személyes indíttatásról szólok.

Több mint ötszáz rövidprózám két kontinensen, pontosabban tíz országban jelent meg. Manapság már alig veszem kezembe az elmúlt hatvan évben megjelent köteteimet, látásom jelentősen és visszafordíthatatlanul megromlott az utóbbi években. Ha mégis kezem ügyébe akad egyik-másik, apró javításokat eszközölök, mint A bolondok királya és az Egy sima, egy fordított című anya- és aparegényem esetében, amelyeket a Tambo című új kötetemben „fejeztem be”. (Bevett szokás vagy időskori kényelem: általában nem olvasom újra a könyveimet. Gondolom, a legtöbb pályatársam ugyanígy van vele. Mégis, ha megkérdeznék, mit tartok igazán figyelemre méltónak az életművemben, aSzerencsenségem története mellett A francia vőlegényt, Az elveszett gyermeket és azt említeném, amelyet sokáig fő művemnek tekintettem: A bolondok királyát.)

Noha minden évben jelenik meg új írásokból összeállított könyvem, az egyik jelentős kiadónk most tervezi az életműsorozatom elindítását.

A Szerecsenségem története után a Mammuttemető című irodalmi szociográfiám következne, az eredeti megjelenés óta keletkezett, máshol megjelent írásokkal kibővítve. Így is akadna még tucatnyi kötet, amely helyet érdemelne a tervezett életműsorozatban.

*

„Én már nem dolgozom többé, amit akartam, azt leírtam korábbi éveimben. Most már nem tudok semmit, tárgyam nincs; hisz oly távol élek a világtól, hogy azt se tudom, várnak-e még tőlem valamit” – olvasom az idős Arany János gondolatait a most előkerült ritka interjúinak egyikében.
Én még dolgozok, igaz, egyre kevesebbet és egyre gyötrelmesebben. Valaha, Puerto Ricó-i tanárságom idején kikötöttem a sziget egyetemén, hogy csak délután adok órákat. Reggel hattól délig vagy délutánig minden nap azokat a magyar könyveket olvastam, amelyeket megküldtek a nyugati szerkesztőségekből, ahová recenziókat írtam. És persze, szakadatlan róttam a sorokat. (Szótárakkal, szakkönyvekkel, jegyzetekkel bástyáztam körül magamat az idegenben.)

Ma sem vagyok hajlandó mással foglalkozni délelőttönként. A hazatelefonálások után fellapozom azt a néhány kötetet, amit otthonról kapok, és átolvasom a Budapestről, Kolozsvárról, Szolnokról vagy a Felvidékről hébe-hóba érkező folyóiratokat.

Írásaim mostanra többnyire rövidek. Szeretném hinni: lényegre törőek. Arról írok, ami foglalkoztat: a Szigetről, a Forradalomról, az emigráns életről, a családi legendárium hiányos lapjairól. És saját életem fehér foltjairól.

Kézzel írok, tollal. Ceruzával javítom át, és a letisztázott példányt anyám nagykocsis Continental írógépébe írom. A mostani világjárvány alatt akadozik a kontinentális posta, feleségem ezért fotót készít erről a munkapéldányról. Ezt küldi el budapesti barátomnak, szerkesztőmnek a masináján keresztül – ha jól értem, a WhatsAppon. Ez a derék fiatalember, Navarrai Mészáros Márton foglalkozik most az életművemmel. Öt éve már, hogy gondozza, javítja (és begépeli) a kézirataimat, és ha kell, egy-egy elfelejtett szóért vagy más apróságért őt is feltárcsázhatom.

Ragaszkodom a mindennapi olvasáshoz. És a napi penzumomhoz. Évek óta mondom: az olvasás és az írás ad értelmet az életemnek. Ha egyszer túljutok rajta, másnap megint kezdődhet elölről minden. Hajnali álmodozással, amivel ezt a szöveget is kezdtem.

(Miami, 2021)

További műhelyesszék:

Az első betűtől az utolsóig – András László műhelyesszéje

Titokzatos szabad akarat – Bene Zoltán műhelyesszéje

Így készült – Szekrényes Miklós műhelyesszéje

Játék – Péntek Orsolya műhelyesszéje

Árnyéktúra – Zelei Miklós műhelyesszéje

Hasonlatok nélkül – Szaniszló Judit műhelyesszéje