Hideg kávé, forró puskacső

Fáradt tekintetű, esetlen mozgású, negyvenes férfi próbál átkelni egy forgalmas bukaresti úton a robogó autók között. Cristi Puiu szomorú, szürkés-kékes árnyalatokban úszó alkotásának ez a vissza-visszatérő képsora a film előrehaladtával szimbólummá terebélyesedik: kifejezi és átélhetővé teszi a főszereplő sérülékenységét, magányát. A thriller műfajkellékeit csak nyomokban őrző, lassú tempójú dráma a családi-érzelmi kötelékek széthullása utáni állapotot, a kétségbeesés veszélyes érzelmi zónáit vizsgálja.

A kortárs európai film izgalmas terepe Románia, ahol az utóbbi évtizedben a harmincas-negyvenes korosztályhoz tartozó rendezők egész sora jelentkezett realista-minimalista stílusú, egyszerű történetvezetésű filmekkel, melyeket a kritika hamar ellátott a – nem túl fantáziadús – „román új hullám” címkével. Talán korai még az új hullámot követő „legújabb hullámról” beszélni, de feltűnő, hogy az utóbbi egy-két évben több román rendező, köztük Cristi Puiu is a realizmustól a hiperrealizmus felé indult el, azaz munkáiban igyekszik rendkívüli valóságillúziót kelteni. Ennek technikája leggyakrabban az, hogy a rendező a történet szempontjából jelentéktelennek tűnő cselekvéseket, eseményeket ugyanolyan hosszan, aprólékosan mutatja be, mint a jelentőseket. A nézőnek e filmeket látva gyakran az a csalóka érzése támad, mintha a kamera vágások, rendezői beavatkozás nélkül, a maga esetlegességében közvetítené a valóságot.

Corneliu Porumboiu Rendészet, nyelvészetében egy utcai megfigyelést végző rendőr ácsorgását láthattuk valós időben, hosszú perceken át, most pedig Puiu él hasonló hiperrealista elbeszéléstechnikával a Virradatban.  A rendező által játszott főszereplő, a válása miatt lelki válságba került mérnök ismétlődő, hétköznapi tevékenységeit  (és a nem hétköznapiakat is) minuciózus pontossággal mutatja be a film. Láthatjuk, amint Viorel zuhanyozás közben vakarózik, amint hosszasan kibámul az ablakon, vagy éppen bepakolja holmijait egy táskába. Az ilyen „érdektelen” cselekvések teszik ki a háromórás filmidő java részét, mintha rejtett kamera követné mindenhová a főszereplőt.  A tradicionális filmdramaturgiához szokott néző számára ez az iránytalannak és lassúnak ható építkezésmód irritáló lehet, ám le kell szögezni, Puiu minden látszat ellenére nagyon tudatosan szerkeszt. Kamerája a leghétköznapibbnak és legesetlegesebbnek tűnő jelenetekben is célirányos: ha a cselekményt nem is lendítik előre a látottak, a szerepelőket jellemzik vagy asszociatív jelentéseket hoznak létre. Paradox módon minél tovább figyeljük, annál érdekesebbé és jellemzőbbé válik Viorel „semmittevése”: ahogyan sután-óvatosan jár-kel, ahogyan egyszerre fáradt közönnyel vagy éppen visszafojtott agresszióval reagál a környezetére.

Puiu filmje szinte teljes egészében a családja elvesztése miatt gyilkosságokat elkövető Viorel személyisége köré szerveződik, mégpedig úgy, mintha nagyító alatt vizsgálnánk egy különös teremtményt, kifürkészve titkait. Az az érzésünk támadhat, mintha meglesnénk a főszereplőt, és erre a film képi komponálása is ráerősít: „hősünket” gyakran látjuk valamelyik szomszédos helyiségből, félig tárt ajtók mögül fényképezve. A férfi jellemző gesztusa, hogy lopva körülnéz, mintha érezné, hogy figyelik. Pedig csak mi, nézők kísérjük figyelemmel, a film fiktív terében nincs ember, akit igazán érdekelne.

Ez az érdektelenség, elidegenedettség a mű központi témája. A Virradat ugyanis nem csupán lélektani tanulmány, hanem társadalmi, sőt világállapot-látlelet is. A bolondokházát idéző családi jelenetek, a romokban heverő, raktárszerű enteriőrök, a külső terek fülsiketítő zajai egy értékválságos, embertelen világról tudósítanak.  Szívbe markoló a film szereplőinek kommunikációs csődje, ahogyan elbeszélnek egymás mellett, ahogyan az illemszabályokat még éppen betartják, de mondanivalójuk már nincs egymás számára, vagy ha van is, szavakkal alig tudják kifejezni. Anyósa kávéval kínálja Viorelt, de a kávé hideg, és ez senkit nem zavar. Nem maradt itt már semmi, csak az érdektelenség, az alig leplezett, fáradt unalom és az agresszió.


Viorel a gyilkosságokkal ugyan lázad a közöny ellen, de maga is csak ront a világ állapotán. Furcsa, hogy nem érezzük sem bűnösnek, sem pedig igazságtevő áldozatnak, nem (anti)hős ő, csak rettenetesen magányos főszereplő. Magánya a film nagyszerű záró jelenetében az abszurdig fokozódik, amikor kiderül, súlyos bűncselekményei a rendőröket sem érdeklik. A zárlat a rendező előző munkáját, a Lazarescu úr halálát idézi: Viorelre ugyanúgy csak ímmel-ámmal figyelnek a nyomozók, ahogyan Dante Lazarescura az orvosok. De az előző filmet átszövő groteszk, fekete humor itt már inkább csak az alkotás végén, nyomokban van jelen.

Cristi Puiu filmje sötét, keserű tónusú, kiváló munka, amely elbeszéléstechnikája és hossza miatt az átlagosnál több figyelmet követel még a művészfilmeken edződött nézőtől is. Ha sikerül ráhangolódnunk, maradandó filmélménnyel gazdagít.

Aurora (Virradat)
Rendezte: Cristi Puiu
Színes, feliratos, román–svájci-francia filmdráma, 2010.