Így született a hiphop – A műfaj fejlődése a kezdetektől napjainkig

Hivatalosan a hiphop születését 1973-ra datálhatjuk, amikor is DJ Kool Herc úgy döntött, hogy megrendezi az évezred házibuliját. A jamaikai bevándorlót a zsáner alapító atyjaként tartják számon, a Sedgwick Avenue 1520. szám alatti bronxi bérházban tartott „Back to School Jam”-et pedig a hiphopmozgalom kezdőpontjaként: ekkor öltött testet ugyanis a „breakbeat” DJ-technika, ami a jamaicai dubzenei ismeretek keverési megfelelője, azaz a dobok mintázása (kölcsönzése, átemelése) más számokból. Herc-ről tudnivaló volt, hogy sokszor két példányt is beszerzett egy adott lemezből, csak azért, hogy az ütősszekció részét meghosszabbítsa: ezt a „The Merry-Go-Round” (A körhinta) névre keresztelte. Az így keletkező extra hosszú dobelemek a trekkek legjobban várt részeivé váltak, amikre a b-boyok és b-girlök (azok a fiatalok, akik a dobszekció hallatán breaktáncra keltek) egyaránt ropták. A ‘73-as házibuli után hat évvel pedig megszületett a stílus neve is: hiphop.

De hogy ne szaladjunk ennyire előre, tekintsünk inkább egy kicsit hátra is, hiszen nem arathatja le az összes babért az 1956-os születésű Clive Campbell, aki később DJ Kool Herc néven vált ismertté. 1962-ben James Brown dobosa, Clayton Fillyau prezentálta először a breakbeat-hangzást a Live at the Apollo felvételein. Brown később kihozott még két dobszívű számot, amelyek a mai rapzene legismertebb alaptételei közé tartoznak: a Sex Machine-t és a Funky Drummert.

Bár a hiphop kétségkívül a művészeti ágakra fejtette ki hatását, nem mehetünk el a tény mellett, hogy egy építészeti esemény segítette létrejöttét: a hatvanas évek New Yorkjában a fehér középosztálybeli lakosság elkezdett a külvárosokba áramolni. Robert Moses megalkotta Bronx Berlini falát, a Cross Bronx Expresswayt. Ez a fejlesztés egyre jobban kiszorította a dél-bronxi régió lakosait, akik nagyrészt az ide betelepült spanyolajkúak, karibiak és afroamerikaiak voltak. Ezen etnikumok kulturális örökségének egyvelegéből jöhetett létre aztán a hiphop, ami napjainkig az egyik legtermékenyebb összművészeti ágazat.

Kelet-Bronxban a Savage Seven nevű banda tett szert egyre nagyobb hírnévre, akik néhány névváltás után megérkeztek ma is ismert aliasukhoz, a Universal Zulu Nationhöz. Az alapító tag, Kevin Donovan (művésznevén Bambaataa Aasim) azt a célt tűzte ki maga elé formációjával, hogy a hiphoppal fenntartsa a béke, szeretet, egység és szórakozás eszméit minden pigmentszín, faj, vallás, nemzet és civilizáció esetében. A nyolcvanas évek elején a világ minden táján – pl. Japánban, Dél-Afrikában, Angliában és Ausztráliában – autonóm működő Zulu-ágak jöttek létre.

A következő mérföldkövünk 1975, amikor DJ Grand Wizard Theodore véletlenül feltalálta a szkreccselést, amikor megpróbálta leállítani kézzel az épp játszott lemezét, hogy hallja, mit ordibál neki az édesanyja. Persze nem csak ezért lehetünk hálásak neki: 1983-ban a Fantastic Freaks formációval megjelentette a Fantastic Freaks At The Tixie című számot, amiből aztán több hiphop- és rapelőadó is előszeretettel mintázott ikonikus sorokat.

1976-hez érve egy újabb ikonikus karakterrel találkozunk: Grandmaster Flash az egyik leghíresebb DJ volt anno Bronxban, hiszen olyan technikák kitalálása fűződik a nevéhez, mint a backspin, cutting, punch phrasing – egyiknek sincs magyar megfelelője, de elég azt elképzelni, hogy Flash a szélmalom minden irányába tekergette lemezeit a legérdekesebb effektek előállítása érdekében, és természetesen ehhez majdnem minden testrészét fel is használta (a könyökeit és lábujjait is beleértve). Ebben az évben Grandmaster Flash and the Furious Five néven megalakult az egyik legbefolyásosabb hiphopformáció. A csoport több híres száma közül a nyolcvanas években megjelent The Message-t emelnénk ki, ami megszilárdította a rap műfaját, és elsőként festette le a gettó zord valóságát, ami komoly újítás volt a korai hiphop ritmikus énekeihez képest.

Nem sokkal később a rap el is indult hódító útjára, amikor 1979. szeptember 16-án Sugarhill Gang Rapper’s Delight című száma jelent meg először ezzel a műfajmegjelöléssel, és egészen a Billboard lista 36. helyére küzdötte fel magát – azóta is ez az egyik leggyakrabban mintázott trek. Bár nem ez volt a legelső rapszám, egy olyan viszontagságos évtizedben, mint a hetvenes évek – ekkor nemcsak az előadók ütköztek nehézségbe az önkifejezésükkel, de a producerek is bajban voltak, hiszen nem tudták, hogyan ismerjék fel és el a tehetségeket –, széleskörűen ötvözött különböző rapstílusokat, miközben táncos, karizmatikus tematikája a szexualitás körül mozgott.

Mire az 1980-as évekhez érünk, a hiphop már egy megállíthatatlan járványként terjedt el a világban, egyre több követőt szerezve magának. Nem csoda, hogy a lebilincselt előadók saját ötleteikkel tarkították a zsánért, és ezzel el is kezdődött annak diverzifikációja. A rap rock első nagyágyúi 1981-ben indultak el a siker felé: a Beastie Boys megalakulása óta húszmillió lemezeladást tud magáénak, ezzel ők voltak e legkeresettebb rapformáció. Ezt nem mutatja jobban más, mint az 1983-as megjelenésű Cooky Puss számuk, ami annyira megnyitotta előttük a hírnév kapuját, hogy pár éven belül már Madonnával együtt turnéztak.

A szegmentálódásban mindenképpen meg kell említenünk a fentebb már ismertetett Afrika Bambaataa és a Soul Sonic Force közös szüleményét, a Planet Rockot, amit a német elektronikus duó, a Kraftwerk Trans-Europe Express-mintáival és a TR-808 dobgéppel tűzdeltek.

1983-ban elkezdett a többi művészeti ágba is átterjedni a hiphop térhódítása, így ebben az évben megjelent az első műfaji film, a Wild Style, ami az összes kortárs előadót felvonultatta.

A b-boy-októl kölcsönzött mozdulat pedig Michael Jackson moonwalkja miatt vált igazán híressé, amit először a Grammyn adott elő.

Ezek után már a mainstream média sem tudott tovább elbújni a hiphop elől, és az MTV-n létrejön az első show, amit a zsánernek dedikálnak Yo! MTV Raps néven.

A következő tizenvalahány év a rap és a hiphop történetének talán legizgalmasabb időszaka, aminek bemutatására nem létezik elég karakter, hiszen a műfaj ekkorra már levedlette tojáshéj külsejét, és elkezdte elnyerni valódi formáját. A középiskolai mozgalomból verbuválódott csapat, az A Tribe Called Quest is ekkor alakult, majd bővült ki Busta Rhymes alakjával, aki a formáció Scenario című számában tűnik fel. A csapat 1998 széthullása előtt olyan meghatározó albumokat adtak ki, mint a People’s Instinctive Travels, a The Paths of Rhythm, a The Low End Theory vagy a Midnight Marauders. A TCQ lehetetlen küldetést teljesített működése során: kollaboratív platformra hozott össze rengeteg tehetséges fiatal zenészt, akikkel inspirálták, húzták egymást arra ösztönözve társaikat, hogy folyamatosan jobbak legyenek zeneileg.

A nyolcvanas évek végére a hiphopmegjelenésekben egyre gyakrabban szerepeltek dobgépek, szintik, régebbi disco- és funklemezek mintái: egy tökéletes példa erre Eric B. & Rakim 1987-es Paid in Fullja. Nagyjából ide datálnánk a digitália (vagyis a technológia) összefűződését a hiphop történetével is, hiszen a kilencvenes években már a producerek is elkezdték a hangszerkesztő szoftverek használatát és a digitális effektek beépítését új, alternatív szubzsánerek létrehozására törekedve. A fent említett A Tribe Called Quest és a De La Soul így a jazz és az R&B elemeit hordozza magán, míg a Fugees a reggae és a soul ritmusait ötvözi, a Salt-N-Pepa pedig egy teljesen új, szórakoztató műfaji interpretációval rukkolt elő. A kilencvenes években komolyodtak az előadók, politikai és társadalmi kérdéskörök is egyre nagyobb számban kaptak tért a zenékben. A rap egyfajta ablakot nyitott az urbánus szegénységre, az afroamerikai történelemre és az egyenlőtlen, igazságtalan bánásmódra, amit a keleti és a nyugati part előadói egyaránt saját bőrükön tapasztaltak meg. Erre jó példa Common Like Water for Chocolate, illetve Mos és Talib Black Star című albuma.

A legnépszerűbb alstílusok közé sorolhatjuk még a hardcore rapet (a düh, harag és konfrontáció hangadója), a gangsta rapet (ami szövegében az utcán tapasztalható erőszakot és droghasználatot mutatja meg) és a G-Funkot is – ez utóbbi leginkább Los Angelesben, míg előbbi New Yorkban kapott táptalajt. A Wu-Tang Clan volt a hardcore stílus zászlóshajója: a banda a gengszter élet lefestését harcos (főként kung-fu-) filmekből nyert mintákkal tarkították, utánuk pedig olyan nevek vették fel a lantot, mint Puff Daddy, The Notorious B.I.G., Jay-Z és 50 Cent. A nyugati part rapperei Ice-T és NWA voltak, akik a kábítószerek, a bűnözés témaköreit választották kommunikációs csatornájuknak, amik erős nyelvezettel és dühös stílusban ontották dalaikat – talán éppen ez a megfogalmazás járult hozzá az őket övező médiafigyelem megszerzéséhez.

A G-funk Dr Dre The Chronic című albumával született meg 1991-ben, és az irányzat követői nagyban inspirálódtak George Clinton P-Funk csoportjának, a Parliament-Funkadelic groove-jaiból, hiszen azokat lelassítva hoztak létre basszusokat, elektronikus effekteket, tűzdelve mindezt háttérvokállal és gangsta rappel (na nem az eredeti utcai erőszakot lefestőre gondolunk, itt csak klubozásról, csajozásról meg narkózásról volt szó).

1995-ben a Grammy is beadta a derekát, és egy új kategóriát hozott létre A Legjobb Rapalbum néven, amit először a Naughty by Nature kapott meg.

A kilencvenes évek végére két dolog is jelentősen megváltozott: egyrészt a hiphopszcéna alappilléreit adó mintavételezést szerzői joggal kezdték el megtorolni, így a soul, jazz elemekkel való játszadozást ellehetetlenítették, ez pedig rá is kényszerítette a producereket, hogy eredeti, saját hangzásokat használjanak kiadványaikban. Másrészt a mainstream média félreismerhetetlenül felkapta a műfajt, így ezek után sokkal inkább nevezhetjük populárisnak, mint undergroundnak. Az ezredforduló után a slágerlisták élén világszerte hiphopalbumok tündököltek, és minden országban tehetséges előadók tömkelege bukkant fel. Ilyen volt Dizzee Rascal az Egyesült Királyságban vagy Drake Kanadában. Amerikában az East Side–West Side kettősből kiszakadva megjelentek a déli területek előadói is (például az Outkast), akik a rappet saját tájegységük soul- és groove-elemeivel ötvözték. Szintén a térségből származott Usher, T.I., Ludacris és B.o.B. Atlantából, a Three 6 Mafia Memphisből, Bun B Texasból, Lil Wayne pedig New Orleansból.

A kortárs hiphopról talán nem is beszélhetünk Marshall Mathers, azaz Eminem megemlítése nélkül, akit a szegény Detroit környéki hiphopkultúra termelt ki magából. Tinédzserkorában rapversenyeket nyert, ami bőrszíne miatt ez még különlegesebb elismerésnek bizonyult, azonban még így is rengeteget kellett küzdenie lemezszerződéséért. Nem hiába: azóta minden megjelenése a slágerlisták élén végezte, és minden idők egyik legismertebb, kedveltebb előadójaként tarthatjuk számon.

Eminem sokáig azért nem kaphatott lemezszerződést, mert nem számított gengszter rappernek. De nemcsak ő volt így ezzel, hanem a chicagói Kanye West is, aki 2004-ben adta ki a The College Dropoutot, ami valaha az első listavezető alternatív hiphopalbum volt, ezzel pedig egy visszafordíthatatlan változás kezdődött el: a műfaj kinyílt, és a gangstastílus lassan feloldott a punk, az indie rock és az elektronika egyvelegében. Westet egyébként a gospel, jazz, soul, rock és R&B elemeinek mesteri ötvözése miatt is érdemes számon tartani.

Napjaink disztribúciós- és streamingszolgáltatóinak hála előadók ezreiből válogathatunk nap mint nap. A műfaj alig fél évszázada indult, de biztosra vesszük, hogy még korántsem értünk az út végére. Hamarosan azt is megvizsgáljuk, hogyan gyűrűzött be hazánk határain belülre, és vert magának gyökeret ez a roppant kreatív szubkultúra.