Tükrök árulása – Interjú Hlavacska Andrással

1897-ben jelent meg Bram Stoker Drakulája. Azóta számtalan regény és filmadaptáció látott napvilágot, a Guiness Rekordok Könyve szerint a vérszívó gróf a leggyakrabban megfilmesített irodalmi alaknak számít. Vajon a vámpírtoposz miért érdekli mindmáig az embereket?

A különböző vámpírtörténetek – John Polidori 19. század eleji kisregényétől az Alkonyat-sorozatig – nagyon eltérő értelmezéseket hívnak életre, de a legtöbbet mégiscsak összeköti a halál és a szexualitás témája. Azt gondolom, hogy amíg ezek az emberi érdeklődés középpontjában maradnak, addig igény lesz vámpírtörténetekre. Emellett viszont a vámpírregények, -elbeszélések és -filmek alakulástörténete azt mutatja, hogy ezek az alkotások sokszor olyan kérdésekre, jelenségekre reagálnak, amelyek az adott kor emberét kifejezetten izgatják. A Drakula olvasható erotikus regényként, de tetten érhető benne a britek félelme egy esetleges inváziótól, a fajuk elkorcsosulásával szembeni rettegésük, a századvég emberének az érdeklődése a legmodernebb technikai vívmányok iránt – és még sorolhatnám. Az 1980-as évek vámpírfilmjein a nemi betegségekkel és a kábítószerekkel kapcsolatos általános szorongás tapintható ki. Úgy tűnik tehát, hogy a legtöbb vámpírtörténet egyszerre hordoz univerzális jegyeket, és reagál aktuális társadalmi, politikai, kulturális jelenségekre – ez a kettős érdeklődés pedig életben tartja a témához köthető műveket.

Téged mi vonzott a vámpírtörténetekhez?

Amikor Farkas Jenő Drakula-szakértőt kérdezték a vámpírmítoszhoz fűződő kapcsolatáról, volt egy frappáns válasza: gyerekkorában többszöri vérátömlesztésen esett át, akárcsak Stoker regényében Lucy. Kicsit mindig is irigyeltem ezért a kötődésért, főleg, mert a saját motivációm kiábrándítónak tűnhet: a mesterszakos egyetemi éveim végéig semmiféle megszállottság nem alakult ki bennem a vérszívók iránt. Kísértethistóriákkal, fantasztikus és rémtörténetekkel foglalkoztam, de a vámpírokat messziről elkerültem. Aztán megkértek, hogy vegyék részt egy román és magyar filmekre és irodalmi alkotásokra koncentráló kutatócsoportban – ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy érdemes lenne a Drakulát behatóbban tanulmányozni. Ez a kezdeti érdeklődés az évek során elmélyült, és egy doktori disszertációvá nőtte ki magát. A vonzalmam viszont végig a kutatásra, az elemzésre, nem pedig a témára irányult, személyes elköteleződés nem alakult ki bennem a vámpírok iránt. Ha valaki úgy képzeli, hogy szabadidőmben vérorgiákra járok, annak csalódnia kell.

A tér kiemelten fontos a vámpírtörténetekben a szereplők földrajzi helyzetváltoztatását tekintve éppúgy, mint a Kelet–Nyugat oppozíció vonatkozásában. Míg Nyugat-Európa a civilizáció színtere, addig a vámpírok vonatkozásában Kelet-Európát gyakran a keleti barbarizmus metaforájaként értelmezik. Mennyiben járult hozzá ehhez a nézethez a havasalföldi vajda, Vlad Țepeş Dracula valós története?

Rögtön szögezzük le, hogy a Drakula-kutatásban a mai napig nem tisztázott, milyen mértékben hatott a mítosz alakulására Karóbahúzó Vlad alakja. Akik amellett törnek lándzsát, hogy Stoker részletesen ismerte Vlad élettörténetét és a vajdáról szóló rémmeséket, azok elsősorban a névegyezéssel, Vámbéry Ármin közvetítőszerepével és motivikus átvételekkel érvelnek. A másik tábor – és én inkább ide sorolom magam, bár ezirányú kutatásokat nem végeztem, csak a szakirodalom megállapításaira hagyatkozom – mindezeket nem fogadja el perdöntő bizonyítékként. Feltételezhető például, hogy Stoker és Vámbéry ismerték egymást (fennmaradt olyan ülésrend, ahol egy asztalhoz vannak beosztva), de annak sem Vámbéry „emlékirataiban”, sem Stoker munkanaplójában nincs nyoma, hogy a magyar származású orientalista mesélt volna a Drakula szerzőjének Vlad Țepeşről. A motivikus egyezések hasonló megítélés alá esnek. Az erős hatás elfogadói például azzal érvelnek, hogy Stoker egyik szereplője, Renfield ugyanúgy állatokat kínoz és öl, mint a Hunyadi Mátyásnál raboskodó Vlad – legalábbis a korabeli rémtörténetek szerint. Ez az átvétel viszont nagyon áttételes, ráadásul a többi rémtett látványosan hiányzik a regényből.

Maga a felvetés viszont, hogy miben hasonlít Vlad és Drakula gróf élettörténete, izgalmas. Mind a ketten határállapotban lévő figurák, erősen kötődnek a Kelethez, de Nyugat felé fordítják az arcukat (Vlad folyamatos hintapolitikát folytat, Drakula gróf Londonba költözik), végül mégis a korban legmodernebbnek számító technikai vívmányokat kihasználó nyugati diskurzusok áldozatai lesznek. A gróf esetében ez azt jelenti, hogy nem kap szót a regényben, a történetet kizárólag a nyugati szereplők beszámolóiból, levelezéséből, távirataiból, fonográfra mondott naplóbejegyzéseiből ismerjük meg, így a vámpír motivációjához és terveihez is csak ezen a szűrőn keresztül van hozzáférésünk. Vladról pedig még életében több, nyomtatásban megjelent rémtörténet keringett – főleg a német nyelvűek festették le vérszomjas, kegyetlen uralkodóként.

Stoker Drakulája a szereplők önreflexív levél- és naplóregénye, velük szemben azonban ott van a vámpír „tükörképtelensége”, az önmegfigyelés lehetetlenségének metaforája. E két aspektus miként jelenik meg például a Vámpír a díványon című filmben? Azért is erről a filmről kérdezlek, mert hosszan foglalkozol vele a könyvedben.

A napló- és a levélregény a modern szubjektum kifejezői, azé a szubjektumé, aki folyamatosan felteszi magának a „ki vagyok én?” kérdést. Drakula gróf és a hozzá hasonló vérszívók, például a Vámpír a díványon főszereplője a múlt teremtményei, képtelenek az önvizsgálatra, az önelemzésre. David Rühm filmje pont azáltal segíthet Stoker regényének jobb megértésében, hogy ezt a problémát, a vámpír fogyatékosságát központivá teszi, felnagyítja. Tiszteletben tartja a Drakula hagyományát, hiszen a grófhoz hasonlóan a film vámpír főszereplője, Geza von Közsnöm sem jó az öntükrözésben, de tovább is gondolja azt, feltéve a kérdést: milyen segítséghez fordulna egy vérszívó a problémájával? Így jut el Geza von Közsnöm magához Sigmund Freudhoz. Ez számos komikus epizódot teremt, amelyek különösen akkor humorosak, ha valamennyire tisztában vagyunk a regény pszichoanalitikus olvasataival.

De a tükörképtelenség egy másik irányba is mutat: arra figyelmezteti a befogadót, hogy a vámpírnak azért nincs tükörképe, mert ő maga valamelyik (vagy akár több) környezetében élő szereplőnek a tükröződése. A Drakulát – különösen a regény első négy fejezetét – könnyű úgy olvasni, hogy a grófot Jonathan Harker, a fiatal ügyvédbojtár gonosz alteregójának tekintjük. A vámpír a díványon a hagyománynak ezt az elemét is beemeli a történetbe, sőt meg is kettőzi. Nemcsak Geza von Közsnöm, hanem a felesége karaktere is párhuzamba állítható a film nem vámpír szereplőivel – sokszor hasonló az érdeklődésük, motivációjuk, ugyanazokat a mondatokat szajkózzák. David Rühm filmjében ez a megoldás azonban ismét csak komikusan motivált.

A Hétköznapi vámpírok készítői is szembemennek az öröklött vámpírkoncepciókkal. Miként tudják átértelmezni a Stoker-regény műfajiságát áldokumentumfilmes és kézikamerás horroreszköztár felhasználásával?

Már önmagában az üdvözlendő, hogy a Hétköznapi vámpírok az áldokumentumfilm formáját választotta (ez nem gyakori a kortárs vámpírfilmeknél, hirtelen csak a Vámpírtúra jut eszembe hasonló példaként). Ez egy sor izgalmas kérdéshez vezet: Kik és milyen motivációból készítenek felvételeket a vámpírokról? Van-e a vérszívóknak beleszólása abba, hogy az életük mely szakaszát rögzítik? Utólag ki és milyen szempontok alapján szerkeszti meg a felvett anyagot? Számomra az érdekesség megint csak az, hogy a felmerülő szempontok a Stoker-regény értelmezésekor is termékenynek bizonyulnak. De a Hétköznapi vámpírok nélkül nem biztos, hogy az örökségnek erre a szeletére felfigyelnénk. Waititi filmjének ugyanaz az érdeme, mint David Rühm alkotásának: a Drakula egy lappangó jelentésrétegét ragadják meg, és értelmezik újra.

Az általad vizsgált filmek közül a készítői által „feminista vámpírwesternként” pozícionált Csadoros vérszívó bír a legkevésbé koherens történettel, ugyanakkor a legösszetettebb metaforahálózat szövődik köré. Kibonthatók-e többletjelentések ebből a különös atmoszférájú iráni filmből?

A Csadoros vérszívóban a vázlatszerű történet jelzésértékű, az alkotás más összetevőire, például a fekete-fehér színvilágra, a zenék szerepére vagy éppen a film metaforáira tereli a figyelmet. Utóbbiakból egy összetett jelentéshálózatot épít Amirpour: ebben a vámpírmítosz öröklött témáit (szexualitás, társadalmi kiszipolyozás, kábítószer-terjesztés) ötvözi új jelenségekkel – az amerikanizálódással, a nyugati kultúra káros behatásával, a popzenével, a tetoválással. Mindeközben viszont ezeket a jelentésrétegeket leválasztja a vámpír karakteréről, már nem(csak) a vérszívó tettei bírnak átvitt értelemmel, hanem a film más elemeivel kapcsolatban is felmerül a vámpírszerűség kérdése. Megvilágító példája lehet ennek a filmben újra és újra megjelenő olajkutak képe. A fúrás (mint penetráció) és az olajkitermelés (mint kiszipolyozás) a vámpírizmussal rokonítható, de egyértelmű, hogy nem a névtelen főszereplő vámpírlány végzi ezeket a tevékenységeket. A film végső kérdésfeltevése tehát az, hogy átvitt értelemben mit jelent vámpírnak lenni, és a mű világában ki felel meg ennek leginkább.

Stoker regényében még szó sem esik a filmről, ám szövegében számtalan reflexiót rejt el Drakula gróf filmszerűségéről. A vámpír árnyéka is képfelvételek vérszívójaként mutatja be Orlok grófot a modern média működéséről és fóbiáiról szólva. Mit lehet tudni e különös kapcsolódásról?

Ahhoz képest, hogy a Drakula nyugati karakterei mennyire a korban modernnek számító médiumok bűvöletében élnek, feltűnő, hogy a regényben a mozira vagy a filmre egyetlen nyílt utalás sem történik. Áttételesen viszont a gróf az, aki filmszerűen működik (többször látjuk fényforrások és szemlélők között elhelyezkedni, a fény játékát a testén az esemény nézői látványosságként értelmezik). Elias Merhige filmje pedig erre bizonyul érzékenynek. A vámpír árnyékában Orlok gróf vágyakozik a fény iránt, láthatóan érdekli a filmkészítés folyamata – de végül úgy ég el a napfényben, mint ahogy erős hő hatására a filmszalag megsemmisül. Ez egy paradox helyzetet teremt, ami több kortárs vámpírfilmben is megfigyelhető: a történet szintjén a filmkészítésre és -nézésre alkalmas eszközök segítenek legyőzni a vámpírt, de minderről egy filmből értesülünk, tehát ez a médium mégiscsak a vérszívók leghűségesebb szövetségesének bizonyul.

Hogy látod, számtalan regény és filmadaptáció után is rejt még magában megújulási lehetőséget a vámpírtoposz? Kínálhatnak még új nézőpontokat nekünk, hogy megértsük, mi is valójában a vámpír?

A tématársítások szintjén biztosan folytatódik a vámpírtoposz megújítása. Hogy aktuális példát említsek (és elnézést, hogy ezzel részben lelövöm a poént): 2021-ben jelent meg a Netflix saját gyártású sorozata, a Mise éjfélkor, amelyben egy pap egy vámpírt tévesen az Úr angyalának hisz, és hazaviszi a közösségéhez a megváltás, az örök élet reményében. Mindez így leírva blődnek tűnhet, a megvalósítás viszont ötletes és drámai. Persze ismét csak azt látjuk, hogy a témaválasztás nem számít újdonságnak a vámpír-, de még a Drakula-mítoszban sem, hiszen a vámpírvadászok is imákkal és szentelt ostyákkal harcolnak a gróf ellen. De a fókuszáltság, a vallás központivá tétele miatt a Mise éjfélkor mégis újítólag hat – és a Drakula-kutatásnak is új lendületet adhat.

A hosszú kísértetjárás után milyen terveket szövögetsz a jövőre nézve?

Vámpirológusnak lenni hasonló, mint amikor Lugosi eljátszotta Drakula szerepét: ez egy életre rád ragad. Félreértés ne essék, nem tartom terhesnek, ha vámpírfilmekről vagy Stoker regényéről kell beszélnem, de úgy érzem, hogy a Tükörképtelenséggel egy korszak is lezárult a kutatói pályámon. Egy ideig nem tervezek vámpírtörténetekről tanulmányt, esszét, kritikát írni. Egyre biztosabban látom viszont, hogy játékkutatással – elsősorban asztali szerepjátékok, videojátékok elemzésével – szeretnék foglalkozni (ennek a nyomai itt, a KO-n is láthatók). És ha a beszélgetés elején a vámpírok kapcsán elhárítottam a személyes kötődést, akkor a játékkutatás esetében hangsúlyozom, hogy nagy szerelemről, személyes elköteleződésről van szó.