A rejtély színeváltozásai – interjú a Hogyan olvasunk krimit? című kötet szerkesztőivel

Alapvetően az, hogy a klasszikus detektívtörténetek, azaz a Poe, Agatha Christie, Conan Doyle, Ellery Queen és mások által írt művek érzelmileg, morálisan és intellektuálisan is nagyon megnyugtató cselekménysémára épülnek. Olyan történetekről van szó, amelyek egy univerzális emberi alapfélelmet, a bűn mindennapok világába való betörését ábrázolják, ezt azonban a bűnös biztosan bekövetkező azonosításával és megbüntetésével fel is oldják. Emellett az irodalmi szövegekkel szembeni alapvető morális olvasói elvárásokat is kielégítik, amennyiben szinte mindig igazságot szolgáltatnak: a bűnöst végül leleplezik, és elnyeri méltó büntetését. Végül pedig a bűnüldözést rejtélyfejtésként prezentálják, méghozzá úgy, hogy a megoldás keresésébe az olvasó is bevonódik. Ugyanis e sajátos történetmesélési technika következtében általában az az érzése, hogy a detektív oldalán (egyidejűleg vele versengve) egy rejtélyes ügyben, mintegy a karosszékéből teheti próbára intellektusát. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek a befogadó számára örömet okoznak, mivel azokhoz a kognitív modulokhoz kapcsolódnak, amelyek működtetését, gyakorlatozását funkcionalitásuk miatt az evolúció örömérzettel jutalmazza.

A klasszikus detektívtörténet mellett többek között ismerünk „kemény krimit” (hard-boiled crime), bűnregényt, anti-detektívtörténetet, noirt és thrillert is. Miként alakultak ki a különböző alzsánerek?

A műfaji változatok kialakulása összetett folyamat: egyaránt szerepet játszanak benne az irodalmi rendszeren belül ható faktorok és a társadalom többi alrendszerében végbemenő folyamatok, azaz az irodalomra kívülről ható elvárások. A legfontosabb mindezek közül a művészet folyamatos innovációra, tematikai, formai megújulásra való törekvése.

A szerzők egy része nemcsak a jól bevált receptet ismétli, hanem megpróbálja azt valamilyen módon, például tematikailag vagy formailag megújítani.

Vegyük például a dörzsölt és erkölcsileg kevésbé feddhetetlen nagyvárosi kopót felléptető, erősen kalandregény-szerkezetű hard-boiled krimi esetét, vagyis a Dashiell Hammett, Raymond Chandler, Ed McbRain neveivel fémjelzett típust, ami a ’20-as évek Amerikájában jött létre. Kialakulását a klasszikus detektívséma kimerülése mellett minden bizonnyal az amerikai kultúra alapítómítoszainak – pl. a frontier-mítosz, illetve a rend erőszak útján történő létrehozásának mítosza – egyes elemei is befolyásolták. A 20. század második felében népszerű, a klasszikus detektívtörténet alapfeltevéseit több szinten is lebontó anti-detektívtörténet kialakulása ezzel szemben egyértelműen a társadalom posztmodern állapotához, a klasszikus detektívtörténetet megalapozó nyelvközpontú gondolkodás megkérdőjeleződéséhez kapcsolódik.

A kutatócsoport tagjai által alkalmazott kognitív poétikai irányzat egyik kulcsszava az elmeolvasás. Mi újat lehet mondani a detektívtörténetek olvasóiról ezzel a különös kifejezéssel?

Az elmeolvasás kifejezése azt a képességünket jelöli, hogy a viselkedés látható megnyilvánulásai alapján magunknak vagy másoknak különböző elmeállapotokat – vélekedéseket, szándékokat, célokat, vágyakat, emóciókat – tudunk tulajdonítani, azaz feltárni, hogy mi járhat a másik ember elméjében. A kognitív poétika kutatói úgy vélik, hogy a detektívtörténetek egyik funkciója épp ennek a csoportintegrációhoz és egyéni érvényesüléshez nélkülözhetetlen képességünknek a sajátos gyakorlatoztatásában áll. Hiszen arra készteti az olvasót, hogy a rejtvényfejtés során a detektívhez hasonlóan ne csak a hátrahagyott tárgyi nyomokra (cigarettacsikk, lábnyom, ujjlenyomat stb.) figyeljen, hanem a szereplők verbális és nonverbális viselkedésének folyamatos monitorozásával elméjüket is feltérképezze, azaz akár egy elcsukló hang vagy egy megrebbenő szempilla alapján szándékaikat, céljaikat, motivációikat, érzelmeiket is azonosítsa, méghozzá egy több szempontból is nehezített terepen.

E műfaj olvasója ugyanis átlagosan tíz–tizennégy potenciális elkövető megfigyelése által nyert bizonytalan igazságértékű információk alapján tájékozódik. Az információkat ezért metaadatokkal felcímkézve, ún. metareprezentációk formájában kell tárolnia, azaz velük együtt azok forrását (pl. „a gyanúsított azt állítja, hogy...”), valamint az adott ismeretre vonatkozó értékelését (pl. „nagy valószínűséggel hamis”) is. Így az, aminek bizonytalan az igazságértéke a belőlük levezethető következtetésekkel együtt egyfajta műveleti karanténba zárul. Ezzel az olvasó egyrészt óvja a már feltárt igazságokat a bizonytalanságok általi rongálástól, másrészt lehetővé teszi ezek felhasználását. Ezért mondja a kognitív poétika azt, hogy a detektívtörténetek többek között a bizonytalan igazságértékű információk alapján történő elméletalkotáshoz – elméletek megfogalmazásához, elvetéséhez vagy újak felállításához – szükséges kognitív moduljainkat gyakorlatoztatják egy tíz–tizennégy főnyi gyanús szereplőből álló kis csoport kapcsolati hálójának, a szereplők valós szándékainak, céljainak, motivációinak stb. feltárása során. Ezzel elősegítik többek között az elmeolvasási képességünknek az éles helyzetekben való helyes működését.

Egy bűnügyi történet olvasása során a bűncselekmény nyomon követésében fontos szerepet játszik a kognitív térképezés is. Miként zajlik ez a folyamat az olvasó elméjében?

A kognitív térképezés a detektívtörténet olvasása során talán még nagyobb jelentőséggel bír, mint bármilyen más műfaj befogadásában. Bár minden cselekményközpontú szöveg olvasásakor fontos feladat a helyszín feltérképezése, ez általában a tér szimbolikus jelentéseinek felfejtését jelenti, melynek funkciója legtöbbször az, hogy hozzájáruljon a szereplők jellemábrázolásához.

Viszont a detektívtörténetben a tér elsődlegesen mint a bűntett konkrét helye jelenik meg, ami központi jelentőségű a nyomozás folyamatában, így a térbeli elrendezés stratégiai funkcióval bír.

A térképezés folyamata ezért elengedhetetlen a rejtély megoldásához, e kognitív képesség nélkül a detektívtörténet megértése nem működne. A térképezés során az olvasó többek között egy átalakító műveletet is végrehajt, és az időbeli, szekvenciálisan nyújtott adatokat szinkron térinformációkká alakítja. Egyúttal szelektál a szöveg által nyújtott számtalan információ között, és kiemeli a rejtély megoldásának szempontjából fontos elemeket. Különös jelentőséggel bír a határ monitorozása, hiszen a bűntett minden esetben határátlépéssel jár, amely során az elkövető erőszakkal vagy fondorlattal behatol az áldozat személyes terébe.

A töredezett információmorzsák összerakása és az így szerzett adatok szereplők közötti áramlása talán a legfontosabb momentum a bűntény felderítésében. A detektívregények szerzői milyen írói eszközökkel tudják manipulálni az olvasók információéhségét?

A detektívtörténet olvasásának élvezetét alapvetően két hatás adja: a feszültség és a meglepetés, amiket a szöveg különböző információátadási stratégiákkal tud kiváltani. Sajátos cél az olvasó megtévesztése – úgy manipulálja a befogadót, hogy a figyelmét egyrészt olyan részletekre irányítja, melyek a rejtély megoldása szempontjából mellékesek, sőt téves következtetésekhez vezethetnek, másrészt eltereli a figyelmét olyan részletekről, amelyek a megoldáshoz közelebb vinnének.

Feszültséget jellemzően úgy épít fel egy elbeszélő szöveg, hogy megoszt az olvasóval egy a jövőbeli események lehetséges kimenetelére vonatkozó információt. Például megemlíti, hogy a hazatérő hős szobájából fény szűrődik ki, ami az olvasóban különböző elvárásokat és érzelmeket ébreszt: elképzeli, hogy a szobában valaki tartózkodik, fél, hogy az illető a hős ellensége, és ártani akar neki, ugyanakkor reméli, hogy a hős mégis megmenekül, esetleg az illető mégsem rossz szándékkal tartózkodik a szobában – egyszóval forgatókönyvek sokaságát futtatja le az elméjében. A meglepetés éppen az ellenkező szövegstratégiával jöhet létre: a szöveg elhallgat egy olyan információt, amelynek birtokában az olvasó felkészülhetne egy jövőbeli esemény bekövetkeztére, így amikor az valóban megtörténik, a befogadó egyfajta sokkot él át. A gyakorlottak azonban a műfaji konvenciók ismeretében igyekeznek felismerni és elkerülni a felállított csapdákat, ami egy izgalmas figyelemterelési játékot hoz létre szöveg és olvasója között.

A középpontban mindig egy bűntett áll, ami kibillenti a társadalom fennálló rendjét. Ám a bűntény feltárása során komoly morális dilemmák is felmerülhetnek, hiszen van, hogy a gyilkos áldozat is egyben. Érdemes megzavarni a kikapcsolódásra vágyó krimiolvasót még morális problémákkal is?

A detektívtörténet középpontjában ugyan egy bűntett áll, cselekménye pedig a bűnös azonosítására irányul, ennek ellenére nem tekinthető elsődleges céljának morális kérdések feszegetése, a műfaj alapvetően egy rejtély megoldásának intellektuális játékára hívja meg az olvasót. Éppen ezért a detektívtörténet általában a jó és rossz átlátható és tiszta rendszerében játszódik.

Ha mégis felbukkannak morális dilemmák, azok arra szolgálnak, hogy megnehezítsék a rejtély megfejtését, ezáltal növelve a feszültséget és a meglepetés esélyét az olvasóban, élvezetesebbé téve így számára a krimi olvasását.

Kifejezetten alkalmas például a meglepetés kiváltására, ha egy az olvasó számára szimpatikus és morálisan feddhetetlen szereplőről derül ki a regény végén, hogy ő a tettes, mert ez ellentmond az elvárásainak. Amennyiben egy detektívtörténet ennél tovább megy a morális kérdések feszegetésében, már nem tartjuk tisztán kriminek, inkább magas irodalmi alkotásnak tekintjük.

Gyerekkorunkban élvezettel olvastuk az Emil és a detektíveket, és azóta is számtalan kamaszoknak szánt krimi jelent meg. De tényleg jó, ha már a gyerekek is krimit olvasnak? Miben különböznek a detektívtörténetet olvasó gyerekek a felnőttektől?

Bár a 20. század elején megjelenő gyerekkrimi a felnőtteknek szóló krimi adaptációja, természetesen jelentős változtatásokon esik át annak érdekében, hogy elérhesse célközönségét. A detektívséma fő elemei megmaradnak, így a gyerekkrimiben is a bűntett és a tettes kilétének felderítése áll a középpontban, a szövegek azonban a gyerek kognitív fejlettségi szintjének megfelelő módosulásokon mennek keresztül: sok esetben például a képé lesz a főszerep, ugyanakkor a feszültségteremtés szempontjából kevésbé radikálisak az eszközök.

A posztmodern jegyében több olyan neves író is írt krimit, mint Nabokov, Borges, Alain Robbe-Grillet vagy Paul Auster. Vajon mi vonzotta őket ehhez az eredendően populáris műfajhoz?

Alapvetően az irodalmi hagyományhoz való posztmodern viszony. A detektívtörténet a modernizmus emblematikus műfaja, a világ racionális rendezettségét, rendjének az ész segítségével történő helyreállítását példázza – többek között ezért is hat olyan megnyugtatóan az olvasóira. A most említett szerzők a detektívtörténet átalakításával, sablonjainak kikezdésével végső soron ez ellen a lételméleti feltevés és megismerési-értelmezési stratégia ellen lázadnak. Vagyis nem önmagában a műfaj popularitása, hanem a műfajban kifejezésre jutó ideológiai tartalom leleplezése és kiparodizálása vonzza őket.

Nálunk is igen népszerűek a skandináv krimik. Mi teszi oly vonzóvá az olvasók számára az északi detektívtörténeteket?

Ennek számos oka van, talán az egyik legfontosabb ezek közül a realista lélektani ábrázolás lehet: a skandináv felügyelő általában az élettől megfáradt antihős, akit a szöveg a részletekbe menő, gondos lélektani ábrázolás eszközével közel hoz az olvasóhoz, és együttérzést, rajongást ébreszt iránta. Emellett az északi krimik jellemzően keverik a hagyományos detektívtörténet műfaját az amerikai kemény krimi elemeivel, a tipikus skandináv-noir vonásokkal, ami az olvasó számára nagyon vonzó egyvelegnek bizonyul.

Egész eddigi történetéből az derül ki, hogy a detektívtörténet férfi műfaj. Nők leginkább áldozatként szerepelnek benne, detektívként szinte soha – ha mégis, akkor olyan aszexuális változatban, mint például Miss Marple. Mi lehet az oka a detektívtörténetek férficentrikusságának?

A klasszikus történetek detektívjei, Dupin, Brown atya, Poirot, Holmes, Nero Wolf és a többiek egyaránt aszexuálisak. Sok tekintetben erősen elnagyolt, pár vonással, többnyire különcségekkel felruházott, lapos karakterek, akik lényegi tulajdonsága gondolkodásuk, módszerük egyediségében, zsenialitásában áll. Ebben a tekintetben a művek első oldalától kezdve mintegy „készen vannak”: tapasztalataik hatására is alig vagy egyáltalán nem változnak, abszolút statikus karakterek. Múltjuk is eseteik összességéből áll. Pszichéjük elmélyítése, szexusuk kibontása csak elterelné a figyelmet a műfaj lényegéről, az esetek megoldásáról és a megoldásig elvezető módszer ábrázolásáról. Vagyis bár a detektívek többnyire valóban férfiak, ez a műfaj szempontjából nem tekinthető funkcionális elemnek.

A kérdés persze így is jogos, hiszen a szerzők mégiscsak férfiként alkották meg őket. Ezen döntésüknek köze lehet a klasszikus detektívtörténet mimetikusságához és realizmusához, vagyis ahhoz, hogy a világban, amit ábrázolnak, a nők sokáig nem lehettek detektívek: detektívként való felléptetésük ellenkezett volna a fikcionális irodalom olvasói elvárásokba mélyen beépült dogmájával, a valószínűség követelményével. De nyilvánvalóan szerepet játszanak ebben a döntésben a gondolkodáshoz kapcsolódó különböző sztereotípiák is.