Négy élsportoló fiú életébe nyerhetünk bepillantást egy értékvesztett világban, ahol örömforrást csupán a szexualitás, a tudatmódosító szerek, a sport és az erőszak jelent. Ám a felszín alatt rétegzettebb problémák bújnak meg – az egyik ilyen, hogy miként lehet felnőtté válni megfelelő példa nélkül.
Totth Benedek 2014-ben megjelent, Holtverseny című első regényének színpadi adaptációját monodráma formájában az Átrium Színházban láthatjuk Kovács Máté rendezésében, Katona Péter Dániel szereplésével. A szerző 1977-ben született, a kétezres évek elejétől műfordítóként és szerkesztőként dolgozik, a Holtverseny megjelenése óta különböző folyóiratokban publikál, és 2017-ben megjelent második regénye is. Bár a Holtverseny nagy népszerűségnek örvend, viszonylag friss regényként egyelőre alapműnek semmiképp nem tekinthető, így színpadra állítása is kihívást jelent. A regényből készült előadást idén nyáron Szegeden, a 32. THEALTER nemzetközi színházi fesztiválon is bemutatták.
Az elmúlt időszakban egyre népszerűbbé vált az epikus művek dramatizálása, ami elsősorban regények esetében figyelhető meg (csak néhány ismert példát említve: A Pál utcai fiúk, A nagy Gatsby, a Fahrenheit 451, a Bűn és bűnhődés), de más műfajt is idesorolhatunk: a 2022-ben bemutatott, hét részből álló Találkozások Homérosszal című beavatószínházi előadást, amelyben Homérosz két nagy eposzát, az Íliászt és az Odüsszeiát dolgozta fel a Freeszfe Egyesület. Az említett regények és eposzok mind olyan közismert művek, amelyek mára beágyazódtak az irodalomba, az alapműveltség részének tekinthetők, így a színpadon a leírások és a narráció hiánya teremtette esetleges űrt a kollektív háttérismeret kiegészítheti. Kétségtelenül születnek kiváló alkotások műnemi transzformációk során, de mindenképpen sok buktatót tartalmaznak e kísérletek. A kiindulásnak használt művek egyszerűen nem színpadra íródtak, többek között a terek, a szereplők, a díszlet, a kellékek, az idősíkok, a megszólalások szempontjából. Az utóbbi esetében míg a dráma kizárólag párbeszédekre és monológokra építve teremthet meg egy világot (a néhány rövid rendezői utasítást leszámítva), addig az epikus műveknek, mint egy mankó, rendelkezésükre áll az elbeszélés, a leírás technikája is. Színpadon e technikákról általában le kell mondanunk: az előadás itt és most játszódik, nincs más térből és időből érkező külső hang. A Holtverseny viszont – tekintve, hogy a regény elbeszélője múlt idejű, de az eseményekben részt vevő narrációt alkalmaz – monodrámaként is olvasható, ezért jól alkalmazható színpadra.
A történetben négy középiskolás fiú karakterének: az alfahím Kacsának, az ostoba és csupa izom Bójának, az esetlen Zolikának és a csapatban részben külső szemlélőként jelen lévő névtelen elbeszélőnek (mindet Katona Péter Dániel játssza) néhány hetét követhetjük végig. Eleinte zavartan és talán kissé értetlenül nézzük a következmények nélküli, egymástól jó részt független jeleneteket állatias szexualitásukról, dominanciaharcaikról, szerfogyasztásukról vagy arról, hogyan gázolnak el egy embert az autópályán, és hagyják az út szélén. Majd szép lassan megértjük, az ő életük valóban olyan események egymásutánja, amelyeknek nincs utóhatása, nincs fókusza.
A szülői elhanyagolás miatt szinte árvaként tengődő gyerekeknek nincsenek korlátaik, céljuk mindig csak a pillanatnyi vágyaik kielégítése.
Parttalan mocsárban ázunk, és sehova sem haladunk – mígnem valaki nyom nélkül eltűnik, és elindulunk a zavaros örvényben lefelé.
Az előadás során többször felismerhetők szó szerinti szövegátemelések a regény narrációs részleteiből. Totth Benedek velős, mégis kifejező mondatai közül néhány az egyik legfontosabb szervezőerejévé válik a száz percen át folyamatosan tartó feszült vibrálásnak, ami a színpadot betölti. A regényben és az előadásban egyaránt az egyik legfontosabb jelenet a névtelen elbeszélő álma, amelyben apja arról beszél neki, hogy nem azért halt meg, mert megállt, hanem azért állt meg, mert meghalt – majd azt tanácsolja neki: „Ússzál tovább, fiam, ha beledöglesz is!” Az apai megszólalás jelzi, hogy ebben a világban nem szabad egy percre sem megtorpanni. Menekülni vagy támadni kell, folyton. Állandó veszélyben vagyunk, nyugalmat csak a halál után várhat az ember. A négy fiút sem állíthatja meg semmi, végtelen daccal és virtussal élnek. Talán tényleg a halál az egyetlen, ami képes lenne őket visszafogni, hiszen egy olyan helyen, ahol mindenki romlott, és mindenki vagy uralkodó, vagy áldozat, az utóbbit csak a halált nem félő vakmerőséggel lehet elkerülni.
Az előadás szövege a regénnyel való viszonyától függetlenül is figyelemre méltó: plasztikus képek jelennek meg a mesélés során, a dinamikus és éles párbeszédek pedig színültig tele vannak humorral és vérfagyasztó durvasággal. A múlt idejű elbeszélésbe begyűrűző jelen idejű epizódok hirtelen váltakozása izgalmas játék, nézőként mintha csak a „sztorizás” fantáziadús izgalma miatt látnánk az eseményeket. A töméntelen, cifrábbnál cifrább káromkodások természetesnek hatnak, sok kortárs szöveggel ellentétben egy percig nem érezni izzadságszagúnak őket. A mai fiatalok nyelvén tud megszólalni ez az előadás – még ha úgy is gondoljuk, nem éppen a miénken, de érezzük: annak a nyelvén, aki mellett igyekszünk minél fürgébben, lehajtott fejjel elhaladni az utcán.
A szöveg kétségtelenül erős alapja az előadásnak, talán jutalomjáték volna bárki számára, mégis Katona Péter Dániel profizmusa az, ami miatt néha levegőt venni is elfelejtünk az izgalomtól. Nem kevés karakternek kölcsönöz saját hangot, beszédstílust, mozgást, mimikát, a színészi bravúr pedig kiteljesedik azokban a jelenetekben, amelyekben a színpadon egyszerre akár öt karakter párbeszédét jeleníti meg. Mondatonkénti szerepváltás esetén is képes strukturáltan megőrizni a jellemvonásokat. A színpad egészét betöltve, szinte folyamatosan mozgásban marad, ami az előadó és a közönség közelsége miatt óriási energiával tölti meg a teret, a nézőt és a színészt egyaránt – mert a Holtversenytől a közönség részeként nem kapjuk meg azt a kényelmes szerepet, hogy csupán kívülről szemléljük az eseményeket. A színpadra felpakolt székeken válunk passzív résztvevőkké, miközben Katona Péter Dániel folyamatos, szuggesztív szemkontaktusától porrá omlik a negyedik fal. Cinkostárssá válunk akkor is, amikor szó nélkül nézzük végig embertársaink meggyalázását, és akkor végképp, amikor Kacsa potencianövelőt ad a kezünkbe, hogy őt utánozva dobjuk bele áldozata üdítőjébe egy verseny előtt. Mert beledobjuk. Vonakodás nélkül. Majd azt is végignézzük, ahogy egy húzásra elfogy a kétliteres, összehorpadó PET-palack tartalmának fele. Megint csak szó nélkül. Máskor ledermedve kerülünk az áldozat szerepébe, amikor az úszóversenyen újoncként az arcunkba világított zseblámpa fényénél beavatásképp megvernek minket, és az alfahím cipőjét nyaldossuk.
A Holtverseny olyan emberek hétköznapjait és fordulópontjait mutatja be, akikkel szemben gyakran nemhogy empátiát nem vagyunk képesek gyakorolni, de sok esetben a létezésüket is igyekszünk ignorálni.
Az előadás jeges vízként zúdítja ránk a tényt: ez a világ létezik. Az értelmetlen erőszak, a kontrollálhatatlan gyűlölet akkor is működik a világunkban, ha elfordítjuk a fejünket. Talán főleg akkor.
A Holtverseny fullasztó világát a humor teszi leginkább dinamikussá. Amikor már elviselhetetlenül nyomasztóvá válna egy-egy epizód, történik valami, amin lehet nevetni, de mielőtt belefeledkeznénk, arcul csap minket a nyers durvaság. A jelenetek feloldják egymást, az előadás sohasem süpped monotonitásba, az első kétharmadában mégis túl sűrűnek érezni a hangulati váltásokat. Az események bemutatása nagyon tömör, és sokszor nincs idő két jelenet között az áthangolódásra. Egy embertelen epizódot követő poén csak szánalommal párosult, kényszeredett nevetést vált ki a nézőből, a szórakoztató részeket hirtelen elvágó borzalmakról pedig gyakran keserédes mosollyal vesz tudomást. A zavarodottság miatt pedig talán még inkább együtt tudunk lélegezni a Holtverseny világával, hiszen az erkölcs fogalmának hiányában nem beszélhetünk vegytiszta érzésekről sem.
Egy monodráma hatalmas kihívás, nagy színészi gyakorlatot igényel. Egy személynek kell fenntartania a figyelmet az egész előadás alatt, másvalaki nem kompenzálhat hiba esetén, egyetlen színész viszi az egész előadást. A Holtverseny minimalista díszlete és kellékhasználata miatt a nézőknek még inkább koncentrálnia kell a mindössze huszonöt éves Katona Péter Dánielre, aki egy percre sem hagy unatkozni bennünket. Néhány vízzel teli vödör, egy gumimedence, egy vetítővászon és egy gurulós szék látható csupán a színpadon. A díszlet és néhány kellék végtelenül kreatív használata plusz izgalmat kölcsönöz az előadásnak (például épp a joint megnyálazása közben kerül szóba, hogy „kinek volt már meg Niki?”), vagy a szimbolikusan visszatérő zenei betét ad teret a néző fantáziájának.
Ahány befogadói elképzelés születik a leeresztett gumimedencét látva, hogy mikor és miért jelenít meg éppen egy holttestet vagy máskor az otthon meleg takaróját, annyiféle előadás jöhet létre.
A mű rendezési elve a regényhez hasonlóan nem szolgál kész válaszokkal, a szimbólumok mellett egyes karakterek megítélése is a nézők egyéni feladatává válik. A névtelen narrátort már-már szerethetőnek lehet érezni, hiszen belső kínlódásaiból, traumáiból is kapunk ízelítőt, de vajon takarózhatunk-e múltbéli sérülésekkel a jelen tettei kapcsán? És sokszor nem csak a körülmények akadályozzák-e meg egy-egy elítélendő cselekedetét? Az értékelés a mi feladatunk, és a rendezés épp a válasznélküliséggel teremti meg az empátia, a kapcsolódás lehetőségét – a valóságban is a legtöbben nem jók vagy rosszak vagyunk, csupán emberek, akiknek vannak jó és rossz tettei: van, aki szeretettel, és biztosan van, aki utálattal vagy közönnyel néz ránk.
A primitív cselekmény felszíne alatt olyan mélységek húzódnak meg, mint egy depressziós anya életminősége, a szerelem vagy az elhanyagolt fiatalok önbántalmazó viselkedése. Bár sok esetben e fojtott jelenségek mutatnak ok-okozati összefüggést a történeten belül, a legnagyobb hidegzuhanyt az okozza, amikor egy felvonáson át tartó, eszeveszett tempózásunk ellenére, hogy bármiféle magyarázatot találjunk az emberi bűnre, az előadás egyértelműen jelzi: bizonyos borzalmak elkövetése semmi más, csak puszta gyűlölet és őrület.
Totth Benedek: Holtverseny
Átrium – Mentőcsónak Egység
Játssza: Katona Péter Dániel
Színpadra alkalmazta: Kovács Máté, Nyulassy Attila, Ugrai István
Zene: Remete Marcell, Koltay Krisztián Sólyom
Rendező: Kovács Máté
Bemutató: 2021. október 2.