„A horrorpistaság múlóban van” – interjú Máriás István aka Horror Pista képzőművésszel

Amikor megkerestelek, hogy interjút készítsek veled, figyelmeztettél rá, hogy te – idézem – „egy külvárosi proligyerek” vagy, ezért kértél, hogy kíméljelek meg a túl intellektuális kérdésektől. Pedig rólad ennél csak különlegesebb jelzőket találni, ha kicsit utánanéz az ember a munkásságodnak: posztnépi, posztmagyar, barkácsesztétika, bolhapiactuning és még sorolhatnám.

Hát igen, de az, amiről ezek a címkék szólnak, már nagyrészt elmúlt. Egy időszak volt, aminek azóta vége van. Ez a horrorpistaság is már múlóban van – és most már inkább igyekszem kikerülni ez alól a felszínes zombi- vagy horrorisztikus pecsét alól. Valami teljesen új dolog foglalkoztat: csempékre készítek képeket, és abban gondolkozom, hogy hogyan lehet ezeket kivinni a kiállítótérből, és alternatívabb terekben rendezni be őket. Olyan felületeken, ahol maradandóak tudnak lenni, és ahonnan nem lehet csak úgy leakasztani őket a falról, és kicserélni valami másra.

Úgy látom, hogy manapság minden szempontból túltermelés van a világban, és én ezt próbálom tudatosan kikerülni. Jobb érzés úgy alkotni, hogy tudom, hogy a mű valahol hosszan ott lesz, nem pedig csak egyszer kerül kiállításra vagy vesz részt egy kortárs aukción – rosszabb esetben nem talál vevőre, és valahol befordítva porosodik a raktárban, és évekig nem történik vele semmi. Szerintem valahol egy csoda, hogy az alkotás megjelenhet máshol – és hogy bárhol elképzelhetjük. Számomra ez rettentő izgalmas.

Korábban nem dolgoztál kerámiatechnikával?

Nem, ez egészen új most. Abszolút szubjektív hozzáállás nálam, és még véletlenül sem akarok valami kinyilatkoztatást tenni ezzel kapcsolatban, de azt gondolom, hogy ha hosszú távon ugyanazzal a technikával dolgozik az ember, akkor nagyon hamar kialakulhat egyfajta rutin az alkotásban. És én magamról tudom, hogy nálam ez nem szerencsés – egy idő után befullad, és nem válik annyira örömtelivé a folyamat. Nagyon fontos, hogy legyen valamiféle örömteliség a munkában, és ne csak gyártásnak érezzem a folyamatot. Persze, megesik, hogy az ember, mondjuk, önálló kiállításra készül, és a határidők között elveszik ez az öröm – de alapvetően ez lenne a cél.

Ez a fajta rutinkerülés visz az állandó technikai kísérletezés felé?

Igen, van egy ilyen hozzáállásom.

Mindig, ha valamilyen technikával először találkozom, azt gondolom, hogy jaj, de jó, most megtaláltam a feleségemet, úgymond. Az eddigiek, amikkel korábban dolgoztam, ők voltak a szeretőim, de most végre felbukkant az igazi.

Hogy találtál rá most az igazira?

Éppen Kolozsváron voltam, amikor egy albérletben a fürdőszobában megláttam egy giccses jelenetet a csempén. Tényleg nagyon vicces volt: egy hattyú úszkált a vízen, tavirózsák között. Ez a kép volt a konkrét inspirációs forrás, le is fotóztam azonnal.

Mondjuk, akkor még nem tudtam pontosan, hogy ez technikailag mit jelent, de egyszerűen lenyűgözött. 2018 körül aztán eljutottam egy kerámiaműhelybe, és itt kezdtem el alaposabban megismerkedni a technikákkal.

Mi vonz ebben a műfajban?

Egyrészt az, hogy rengeteg kiaknázatlan lehetőséget látok benne. Nem szeretnék ítélkezni a hagyományos, olaj-vászon módszerekkel kapcsolatban, de ebből a szempontból az jóval nehezebb terep: egy több száz éves hagyományról beszélünk, amiben azért elég nehéz újat csinálni ma már. Mondom ezt annak ellenére, hogy most is megvannak azok az alkotók, akik képesek megújítani a műfajt – gondolok itt például Szűcs Attilára vagy Alexander Tinei-re, hogy a közelben maradjak –, és ahhoz képest, hogy mennyire régi ez a technika, nagyon izgalmas dolgokat tudnak művelni az olajjal.

A másik dolog, ami nagyon érdekel a kerámiatechnikában, az az, hogy ellenáll az időjárás által okozott változásoknak: onnan kezdve, hogy rákerül és ráég a máz, nem nagyon változik már színben. Ez pedig számtalan lehetőséget kínál, nemcsak belső térben, de akár kint, a szabadban is – én most már igazából errefelé tendálok. A mediterrán országokban, például Portugáliában nagyon szép hagyománya van a kültéri kerámiának. Nálunk ez valahogy kikopott, pedig engem annyira izgat! A 21. században olyan sok technika áll a rendelkezésünkre, és azon gondolkozom folyton, hogy mivel lehetne valami újat mondani, vagy a képzőművészeti megjelenítést úgy újragondolni, hogy extrémnek számító helyszíneken is megállja a helyét a munkám. Folyamatosan ugranak be ötletek, hogy hol lehetne megjeleníteni őket.

Például? Hol tudnád elképzelni a csempeképeidet kiállítva?

Hát ez az, hogy máris felmerül több totál szokatlan helyzet, helyszín is. Nemcsak egy múzeum vagy galéria lehet a befogadó közeg, hanem a belsőépítészet is.

Érdekes, új terepe lehet egy képzőművészeti alkotásnak, mondjuk, a konyha vagy a fürdőszoba – és képzeljük csak el, milyen különös lenne akár valakit felkérni, hogy ott nyissa meg a kiállítást.

Az első megrendelésem a csempés munkáim közül épp egy konyhába szólt. Ez a dinoszauruszos munka 2019-ben készült el – és valamilyen szinten az álmom valóra válása volt.

Igyekszem úgy hozzáállni az alkotáshoz, hogy amit csinálok, annak már meg is legyen a későbbi helye – időnként egészen monumentális terveim is vannak. Nem hagyományos műtárgyakban gondolkodom, hanem egy olyan kihívásban, ami afelé vezet, hogy elmélyültebben tekintsünk az adott felületre. Nem egy sokadik műtárgyat akarok megcsinálni, hanem szeretem tudni, hogy meglesz a rendeltetése és a helye annak a darabnak. Nagyon jó így alkotni. Ilyen volt például ez a dinós munkám is: igazán élveztem csinálni – és közben tudom, hogy mekkora bizalom is kellett hozzá a megrendelő felől.

Motívumok szintjén az állatábrázolás foglalkoztat mostanában?

Igazából ez teljesen kiszámíthatatlan nálam, de igen, valóban előfordulnak állatok a képeimen. Ami nagyon izgat most mint téma, az az ázsiai giccs, azon belül is például a tigrisábrázolások. Gyakran előfordul, hogy bemegyek a kínaiba – nem azért, mert enni akarok, hanem mert látok valamilyen monumentális képet, és egyszerűen meg akarom nézni közelebbről. Külföldön nagyon sokszor történik ilyen. Ha elmegyek egy másik országba, három dolog van, amit mindig fontosnak tartok megnézni: a temetőt, a bolhapiacot és a kínaiakat – ráadásul az olyan kínai, keleti gyorséttermeket keresem meg ilyenkor, ahol látok valami izgalmas ázsiai giccset. Ez az ábrázolásmód nagyon érdekel.

Akkor búcsút mondhatunk mindannak, ami eddig volt? Nincs több festmény, grafika?

Most így érzem, de bevallom, hogy nálam azért ez is eléggé változó.

Sokszor megtörténik, hogy vissza-visszatáncolok korábbi technikákhoz, miközben nagy az igény bennem az újdonságra.

Én ezt úgy fogalmazom meg magamnak, hogy ez egyfajta játék – és én meg is próbálok úgy hozzáállni az aktuális munkámhoz, hogy az alkotás örömteli és játékos legyen.

Ilyen visszatáncolás eredményei például a diorámáim is. Gyakran volt egy erős hiányérzet bennem, hogy van egy galéria, a falon függenek a képeim, van a hagyományos megnyitó, ilyesmi – és sokszor megkérdőjeleztem magamban, hogy ennek mi értelme van, miért csinálom én ezt. Ezért ugrálok vagy táncolok át időben máshova alkalmanként, például a harmadik dimenzióba. Ez a diorámaműfaj nem tipikusan szobrászati dolog, de itt is játszhatok a térrel, és beépítek egy világítótestet, ami ad egy plusz térélményt ezekhez a mikrouniverzumokhoz.

A festői mellett szobrász képzettséged is van, tehát nálad ez a kompetencia és eszköztár is rendelkezésre áll.

Igen, bár amikor a Kisképzőben szobrász szakra vettek fel festő helyett, elég szomorú voltam. Aztán hamarosan rájöttem, hogy ez hosszú távon nagy előny: a szobrászati látásmód sok szempontból jót tesz az alkotásnak, még akkor is, ha elsősorban két dimenzióban szeretnék gondolkodni.

Térjünk rá kicsit a motívumaidra, mert ezek azok, amelyek nagyon sajátosak nálad, és amikről azonnal felismerhetők a műveid. Honnan merítesz inspirációt, és milyen elemekből áll össze nálad ez az egyéni motívumkészlet?

Nagyon sok kiadványom, könyvem van, rengeteg képet nézek. Nem csak képzőművészeti értelemben vett képeket – egy időben sok mesekönyvet is gyűjtöttem például, a szovjet időktől kezdve a Harmadik Birodalom gyerekkönyvein át egészen a sámánisztikus jellegű mesékig.

A gyerekkorodtól kezdve megvolt ez az érdeklődés?

Igazából nagyjából a Kisképző harmadévében kezdtem el ezt a gyűjtést. Mindig az érdekelt, amióta csak találkoztam ezekkel a képekkel, hogy miért van az, hogy a mesekönyvek világa sokszor ennyire elszállt, bódult, olyan, mintha tripes lenne – nem tudok rá jobb szót. Ez a furcsaság volt az, ami miatt elkezdtek érdekelni a mesekönyvek. Aztán egy idő után leszoktam erről, és elkezdtem gyűjteni helyette az emlékkönyveket, többnyire az ötvenes évekből. Ennek az évtizednek az ábrázolásmódja nagyon megtetszett. Szerintem innen is jöhetett egyfajta inspiráció, amit beépítettem a saját alkotói világomba.

Vannak olyen alkotásaim, amik mesekönyveken alapulnak, de aztán végül teljesen más irányt vesznek. Például ott van a Gőgös Gúnár Gedeon alapján elkészített munkám. Ez a mesekönyv vizuális sztoriján alapul, ugyanazokat a szereplőket látjuk, de összekevertem őket Orwell Állatfarmjával – tehát ilyen mixek vagy hibridek lettek.

Gőgös Gúnár Gedeon és az Állatfarm (vegyes technika, 2009)

Ha már a gyerekkor kiadványainál járunk – volt olyan is, amikor konkrétan gyerekrajzokat imitáltál.

Igen, ezeket úgy szokták nevezni – nem igazán tudok ezzel a kifejezéssel mit kezdeni, és azt sem tudom, hogy igaz-e –, hogy ez egyfajta álnaiv hozzáállás. Az egyetemen kezdtem el az ilyen munkákat, másodév környékén, ennek is megvan a története. Az Epreskertben este nyolcig lehettünk, és amikor záróra volt, jöttek a biztonsági őrök, hogy hagyjuk el a terepet. Ráadásul én egy elég konzervatív mesternél voltam, aki kevés dolgot engedett meg nekünk.

Szóval ebben a légkörben hamar kettévált az elfogadott, azaz amit a tanárunk adott ki nekünk feladatként, és az „illegális” művészetünk.

Elég viccesen hangzik, de tényleg így történt. Amikor hirtelen el kellett hagynunk este a terepet, mindig bennem maradt valami éhség – mintha félbe kellett volna hagyni valamit aktus közben. Hazamentem, és elkezdtem ezeket a gyors munkákat csinálni otthon. Nemcsak a helyszín volt korlátozott, de az eszközök is: négyzethálós füzetekbe, filctollal rajzoltam – tehát olyan eszközökkel, amiket többnyire a gyerekekhez kötünk. Érdekes volt, hogy míg az egyetemen olajjal vászonra festettem, és hosszú időn keresztül dolgoztam egy-egy képen, ezek ezzel szemben tényleg hirtelen dolgok voltak. Előfordult, hogy valamelyik egy óra alatt elkészült. Teljesen más közeg volt ez. Ezt is egyfajta játéknak fogtam fel: azt mondtam magamban, hogy jó, alkalmazkodom ehhez a rendszerhez, de ha hazamegyek, akkor csinálok valami tök mást. Felszabadító dolog volt, kizökkentett a műtermi rutinból, amellett kihívást is jelentett.

Nagy változás az is, ami az egyetemi évek korai témájától a narratívákkal teli, figurákkal operáló mikrouniverzumokig vezet.

Igen. Első-másodévben ipari létesítményeket, szürke, periférikus területeket festettem. Ezek a helyszínek vonzottak – és megtörtént az is több alkalommal, hogy egyszerűen nem akartam a négy fal között dolgozni, ezért kitaláltam, hogy most kimegyek valami ilyen elhagyatott helyre. Konceptmelóként gondolok ezekre: ezekbe a terekbe a helyszínen beavatkoztam. Így dolgozni teljesen más hozzáállást követel meg, mert amikor csak úgy bemászol valahova, akkor arra a rövid időre az lesz az új műtermed, meg kell keresned a falat, és lehet, hogy csak nagyon kevés időd van a munkára – valamikor nagyjából húsz perc egy nagyobb falnyi melóra. Tudni kell, hogy itt nem a saját teredben, burkodban vagy, ez egy teljesen más placc, ahol lehetnek herkások, akárki. Volt olyan is, hogy a térfigyelő kamerán át látták, hogy bemászok egy helyre, és kijöttek a rendőrök. Ez is nagyon izgalmas volt, és feltöltött, mert kimozdultam a megszokott helyzeteimből, és az új helyszín egészen más impulzusokat adott.

Elbeszélgetünk itt arról, hogy milyen játékosan, intuitívan alkotsz, a gyerekrajzokról és a mesekönyvekről... De azért ne felejtsük el, hogy ezek a figurák démoniak, horrorisztikusak.

Nekem az egyik legnagyobb bók az volt – bár szerintem nem igaz teljesen –, hogy a munkáim kilencven százaléka nem a kanapé fölé való. Közben meg az van, hogy ezek a dolgok tudatosnak tűnnek – de nagyon sokszor egyáltalán nem azok. Általában van egy kis elem, egy puzzle-darab, amivel elkezdem a munkát, és még fogalmam sincs, hogy mi lesz a vége, hanem folyamatosan épül és alakul. Szerintem nagyon izgalmas dolog spontánnak lenni. Bevallom, hogy a hétköznapokban nem mindig sikerül spontánnak lennem. Folyamatosan a múlt meg a jövő körforgásában vagyunk, a mindennapok dolgait kell hajtanunk, befizetni a csekkeket, csinálni a dolgunkat, meg az ilyen-olyan gátlásainkkal vagyunk elfoglalva.

És annyira izgalmas, hogy alkotóként úgy állhatok hozzá valamihez, hogy nem törődök vele, hogy mi lesz a vége.

Persze nekem sem sikerül mindig, megvannak már a berögzült, sematikus folyamataim. De amikor összejön, az nagyon izgalmas. Volt olyan, hogy elkészültem több munkával, és amikor végignéztem rajtuk, egyszerűen nem tudtam, hogy miért vagy hogy lettek – és ez tök jó.

Mit látsz a közvetlen jövődben, milyen terveid vannak?

Külföldön járva vettem észre olyan cserépkályhákat, amik megfestve, kiégetve magukon hordoznak ábrázolásokat – barokk vagy rokokó stílusban készülhettek. Ennek az időszaknak a képi világa nagyon érdekel, és izgalmas kihívásnak tartom ezt megjeleníteni valamilyen tömegtesten vagy egy tömegkályhán. Úgy néz ki, hogy lesz egy is ilyen megrendelésem, ahol szerencsére nincs megkötve a kezem, témában is szabad leszek.

Tehát továbbra is a csempés munkáké a jövő – ehhez plusz motivációt ad a Derkovits-ösztöndíj is. Meg hát a patkány éve van, és én ebben az évben születtem, tudtam, hogy ez egy jó és inspiráló év lesz. Nekem eddig jól indul, sok lehetőséget látok magam előtt.