Nem lehet mindent Ádámtól és Évától kezdeni – Interjú Horváth Bencével, a Kortárs Könyvkiadó szerkesztőjével

Hogyan lettél szerkesztő? Mióta vagy a szakmában?

Itt kezdtem dolgozni, ebben az épületben, a Magyar Írószövetség könyvtárában a kilencvenes években, egyetemistaként. Akkoriban ez a könyvtár íróké, szerkesztőké volt, később tették nyilvánossá. Helyben használhatta bárki, úgymond egyszerű halandó is, de főképpen írók és mindenféle literátor népség jött-ment benne. Igazi szellemi központ volt, elsősorban szépirodalmi, művészeti és történelmi gyűjteménnyel. Még nem volt Arcanum, sem egyéb digitális tárak, így akár egy versidézet ellenőrzése végett is be kellett jönni. Úgy kerültem közel a kiadói szakmához, hogy ehhez asszisztáltam: utánanéztem dolgoknak, tudtam kezelni bibliográfiákat, és nem hivatalos formában több kiadóval is kapcsolatban álltam. Végül Mátis Lívia, a Kortárs Könyvkiadó akkori vezetője hívott, hogy jöjjek feljebb két emelettel (a szó szoros értelmében) – így kezdtem 2000-ben itt dolgozni, és azóta gyakorlatilag töretlen a pályafutásom. Jelenleg hivatalosan szerkesztő vagyok, de ez tulajdonképpen a mindenességet jelöli.

Szükséges valamilyen bölcsész végzettség a szerkesztői munkához?

Bölcsészkaron végeztem magyar és héber szakon. A szépirodalom, irodalomtudomány és művelődéstörténet területén, ahol mi dolgozunk, szerintem fontos az ilyen irányú tájékozottság, de el tudok képzelni olyan szakkiadót is, például természettudományos vagy közgazdaságtudományi területen, ahol nagyobb súllyal esik latba az adott szakmai kompetencia.

Úgy tudom, hogy jelenleg alig van kifejezetten szerkesztéssel foglalkozó képzés. Ennek hiányában mennyire tanulható ez a szakma a gyakorlat útján?

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen volt ilyen képzés körülbelül tíz éve, pár éven át, ott magam is tartottam órákat, és az ELTE-n is volt, talán még mindig van. Biztosan jó alapvetéseket lehet szerezni egy ilyen kurzus során, sok vargabetűt ki lehet kerülni, de a szerkesztési feladatok jó része tapasztalati úton tanulható meg.

Nem is igazán kodifikált terület a szerkesztés.

Természetesen nincs két egyforma munka, két egyforma kézirat, így mindig nagyon sok kérdés merül fel, amit a gyakorlat alapján lehet megoldani.

Időnként nekem is számos vitám van akár nagyra becsült kollégákkal is. Vegyünk egy példát: nem tudom megszokni, hogy már egy novelláskötet tartalomjegyzékét is a kötet elejére teszik. Ez, ha jól tudom, egy angolszász minta, ami nálunk valahol a kilencvenes években jelent meg, elsősorban az analitikus, bonyolult címrendszerű szakkönyveknél. Megértem, hogy ha valaki felüt egy strukturálisan szerteágazó munkát, ez hasznos lehet, de egy szépirodalmi műnél a szövegnek működnie kell anélkül, hogy külső segítséget vonnánk be. A példánál maradva, egy jó novelláskötet úgy van összeállítva – és ez az igazi szerkesztő feladat –, hogy az elején egy erős felütéssel felkelti az olvasó érdeklődését, majd tartja ezt a szintet, hogy később hozzon egy váltást vagy egy meglepő fordulatot. Millió művészi szempontot lehet érvényesíteni már a kötet összeállításakor. Mindezt szerintem agyoncsapja egy előretett tartalomjegyzék.

A munka során általánosságban fontos még a nyelvtudás, főleg a kiejtési szabályok ismerete a toldalékolási és elválasztási szabályok miatt, de az például nem elvárás, hogy a fordítás hitelességét elbíráljuk. A szerkesztőnek bíznia kell a fordítóban, a szakmai lektorban, nem lehet mindent Ádámtól és Évától kezdeni. Nem is gond, ha a kiadói szerkesztő nem szakember: neki elsődlegesen olvasónak kell lennie.

Általában mekkora lélegzetvételű egy szerkesztési munka, legyen szó versekről, prózáról, tanulmánykötetről? Mekkora részt vállalsz a folyamatból?

Ideális esetben egy ilyen munka akkor jó, ha nem csinál mást közben az ember, nem őrlik fel mindenféle feladatok, el tud vonulni a kézirattal egy könyvtárba vagy a dolgozószobája mélyére, és ennek tudja szentelni a figyelmét huzamosabb ideig. Sajnos én ezt nagyon ritkán tudom megengedni magamnak. Folyamatos dilemma, hogy mennyi idő megy el az adminisztratív feladatokra, és mennyi jut tényleges munkára. Mivel ez utóbbi köre egyre szűkül, gyakran kénytelen vagyok bevonni más szerkesztőket. Ez nem megy a minőség rovására, mivel jók a külsős kollégák, de mégiscsak kikerül a kezemből a feladat, nem látom át egységben, ami azért jelenthet nehézséget, mert vannak olyan hagyományok egy kiadóban a szöveggondozás terén, amit meg kell próbálni következetesen érvényesíteni, és amik nem feltétlenül működnek, hogyha kívülről jött emberrel dolgozunk. Az ideális az lenne, ha naponta négy-öt órát stabilan egy kézirattal tudnék foglalkozni. Mivel a kiadói működés nagyon összetett, jobbára erre az esték és a hétvégék maradnak. Például egy pályázatírásnál tisztában kell lenni azzal, hogy mit jelentettünk meg eddig az adott szerzőtől, mihez kapcsolható a mű, sorozatot építünk-e, hol tart az életmű… Nos, ezt nem adhatom ki egy külsős pályázatírónak. Tudnom kell azt is, hogy a szerző, akinek a könyvével pályázom, mennyire tartja a határidőket, hiszen sokféle szerzői karakter van, ami nem feltétlenül minősíti őket, de ahogy Ambrus Lajos kollégámmal szoktuk mondani, jelzi, mennyire „munkás darab” az adott szerző, milyen állapotban adja le a kéziratot, hányszor kell még visszatérni hozzá.

Ambrus Lajos Almáskönyvének a szerkesztése például majdhogynem éveket igényelt. Ennek elsődleges oka az anyag képlékenysége és a könyv spektrumának a tágassága volt, valamint az a koncepció, hogy a kötet a lírai kitérőktől egészen a szaktudományos értekezésekig nagyon sokféle szöveget tartalmaz. Másrészt nagy bibliográfiai része is van a műnek, két vendégszöveg is szerepel benne, amik kapcsán fontos volt, hogyan viszonyulnak arányaikban, témájukban és nem utolsó sorban hangulatukban Lajos szövegéhez. Óhatatlanul hatalmas képszerkesztési munkával is járt a vállalkozás.

A szerkesztő mekkora arányban tekinthető a könyv írójának?

Szerzőnek nem nevezném magamat, bár egyszer volt egy olyan munka, amit mondatról mondatra át kellett írni, mert csak témájában és problémájában volt érdekes, nyelvileg nem, de azért a legtöbb esetben a szerző autoritás, és ezt nem lehet megsérteni. Persze vannak esetek, ahol az embernek bátrabban bele kell nyúlni a szövegbe, a jegyzetanyagba. Ezek főleg non-fiction-jellegű ismeretterjesztő munkák és nem szépirodalmi művek. Például most jelenik meg Fábri Anna irodalom- és művelődéstörténésznek egy évtizedes kutatómunkát felölelő műve Teleki László grófról. A könyv kifejezetten Teleki László gyerekkoráról, neveltetéséről szól több generációra visszavetítve, ugyanis a Telekiek sokat foglalkoztak a nevelés kérdésével, olyannyira, hogy útmutatókat írtak a gyerekeik nevelői számára. A könyv kitér a korszak nevelési eszményeire, a különböző nevelési iskolákra, divatokra, mindezek lecsapódására a Teleki családban és a környező (főképp református erdélyi) arisztokrata famíliákban. Tehát egy nagyon szerteágazó és bonyolult munkáról van szó. A száraz tudományos kutatói habitust levetve sokszor egészen szubjektíven elrugaszkodó, esszészerű, miközben nyolcszáz tételes jegyzetanyagot, hatalmas bibliográfiát, képanyagot mozgat. Persze szép számmal akadnak nálunk kisebb lélegzetvételű munkák is, például tárcagyűjtemények.

Szerkesztőként ha egy adott korszakhoz, területhez nem értesz kifejezetten, mennyi felkészülést igényel a munka?

Az említett könyv esetében menet közben néztem magam is utána sok dolognak. Nem azért, mert a szöveg értelmezéséhez vagy ellenőrzéséhez kellett, hanem egyszerűen felkeltette az érdeklődésemet. Olvastam naplókat, korábbi forrásközléseket a Teleki család emlékirataiból, és a korszakos pedagógiai munkáknak is utánanéztem, de ez semmiképpen sem jelent szaklektorságot. Azon a lépésen már túl volt a szöveg, mikor hozzám került, ezt a szerző maga intézte a kollégáival. Viszont olyan összetett és bonyolult a kötet, akár csak a címleírás rendjét tekintve, annyi feladat volt, hogy hárman dolgoztunk rajta szerkesztőként.

Ilyenkor mindenki ugyanazt csinálja, vagy felosztjátok a feladatokat?

A tartalmi dolgokat mindannyian néztük. A Petőfi Irodalmi Múzeum egyik muzeológusát kértünk meg arra, hogy az irodalomjegyzék egységességét ellenőrizze. Első olvasónak kértük fel a szerző egyik tanítványát, aki nagyobb összefüggéseket szem előtt tartva nézett rá a szövegre, a fejezetek arányaira, a visszatérő problémákra, és ő kezdte el a képanyag összegyűjtését. Én már egy lektorált, jól gondozott szöveget kaptam meg, de természetesen a szerkesztési és korrektori dolgokon túl figyelemmel kísértem a jegyzetanyagot is. Összesen másfél évet dolgoztunk a köteten.

Mit szerkesztesz a legszívesebben?

Verseket biztos nem, mert szerintem nincs elég tapasztalatom, rutinom, hogy érdemben közelítsek egy vershez, de általában jó lírikusaink vannak, egységesek szoktak lenni a köteteik. Szépprózai könyveket szeretek szerkeszteni, és a művelődéstörténeti munkákat is nagyon élvezem. Az úgymond korszerű irodalomelméleti művek nem az én világom, ezek meghaladják a kompetenciámat. Az ilyen jellegű munkát, előfordul, hogy kiadom másnak, de

az az elképzelésem, hogy irodalomtudományi szöveget annak is értenie kell, aki nem szakmabeli, tehát egy laikus olvasó vagy egy nem kifejezetten ezzel foglalkozó előtt is meg kell állnia.

Persze akad olyan szerkesztőnk, aki megbirkózik ezekkel a szövegekkel.

Mi alapján választasz ki egy művet kiadásra? Évente átlagosan hány cím jelenik meg a kiadónál?

Átlagosan tizenöt–húsz könyv jelenik meg évente. Ennek nem anyagi oka van, hanem elsősorban kapacitásbéli: ennyit tudunk átlátni, menedzselni. Tulajdonképpen a bőség zavarával küzdünk, mivel abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy rengeteg kész művet kapunk.

Ambrus Lajos kollégámmal közösen döntünk a kiadásról. Több mint ötszáz címet jelentettünk meg több mint negyedszázad alatt. Adott egy olyan szerzőgárda, amellyel régóta együtt dolgozunk. Ez már önmagában garancia. Zömében az ő műveik közül kerülnek ki az új könyvek. Sokan köztük Kossuth-díjasok, szinte mindenki József Attila-díjas. Ebből is látszik, hogy nem vagyunk egy felfedező kiadó. Természetesen az ő munkáikat is alaposan megvizsgáljuk, elolvassuk elfogadás előtt, de általában pontosan tudjuk, min dolgoznak épp, esetleg előre megbeszéljük, hogy ütemezzék a munkát, mikor miből lesz könyv.

Kik nevezhetők állandó szerzőknek a kiadónál?

Az idősebb generációból Kis Anna, Sárközi Mátyás, Szigethy Gábor (csak hogy a Kossuth-díjasokat említsem) és persze a jeles esszéista Ambrus Lajos (aki egyben szerkesztőtársam a kiadónál), valamint Zalán Tibor, Fábián László, Alexa Károly, akiktől mindig számíthatunk könyvekre. A középnemzedéknek Hász Róbert, Bene Zoltán és Halász Margit mind figyelemre méltó prózaírói, Becsy András pedig e nemzedék hozzám legközelebb álló lírikusa. Szörényi Lászlótól is sok mindent adtunk ki, bár az életműsorozata a Nap Kiadónál fut. Cseke Ákos kéziratai nagy szakmai kalandot nyújtanak, felkészült gondolkodó, esztéta.

Van átfedés a Kortárs folyóiratban publikálók és a kiadó által megjelentetett szerzők között?

Van, gyakran van. Nemegyszer – például Szigethy Gábor vagy Halász Margit esetében – az ott megjelentetett írásokból áll össze egy kötet.

Mennyire nyitottak a szerzők a szerkesztésre?

Ez nagyon változó. Egy jól megkomponált lírakötetnél nem feltétlenül javaslunk komolyabb változtatásokat, mert ez már sokszor túlmutatna a feladatkörünkön. Óvatosan persze ott is lehet – inkább a szerkezetet érintő – megjegyzéseket tenni.

Más a helyzet például egy „lazább poétikájú” prózakötetnél. Ott bizony stilizálok. Sokszor tekintélyes szerzőknél is sok javaslatot teszek, akár mondatról mondatra. Szerintem ez egy kölcsönös tanulási folyamat. Bár elismerem, olykor túlzottan is a saját próza- vagy stíluseszményemet akarom rávetíteni egy szövegre, és később látom be, hogy a szerző nem akar annyira egzakt lenni, mint amennyire én gondolom. De ha azt érzem, hogy az író keres egy szót, és nem találta meg, vagy suta a megfogalmazás, akkor ezeket jelzem. Nyelvtani kérdésekben szigorú vagyok. Hosszasan mesélhetnék arról, hogy magánemberként mennyire tartom észszerűnek és logikusnak a helyesírásunkat, de nekem a 2015-ös szabályzathoz kell tartanom magam. Nem szeretek ettől eltérni – szövegfajtától függően persze adódhat kivétel.

Volt-e olyan munka, amelyre különösen szívesen emlékszel vissza?

Halász Margit tárca- és elbeszéléskötetei mindig lendületes, kihívásokkal teli munkát ígérnek. Margit pontos, jó szöveget ad le, élvezet olvasni, hogy úgy mondjam, könnyű – másrészről tudatos szerkezettel dolgozik, a kötetkompozíciótól a szintagmák szintjéig alámerülve. Nála mindig fontos a súlyozás, az, hogy mi kerüljön egy ciklusba, odáig, hogy „s” vagy „és” a kötőszó. Mindig jókat vitatkozunk ilyeneken, és a grafikai világ kiválasztása is izgalmas. Persze rengeteg más szerzővel is nagyon jó együtt dolgozni.

Téged mint szerkesztőt ért már kritika?

Egy eset volt, amikor „megsajtóztak”. Az általam szerkesztett kötet Péterfy Jenő német nyelvű zenei kritikáinak magyar fordítását tartalmazta. Ez a kétezres évek elején történt, még zöldfülű voltam. Körülbelül két hetünk volt az egész munkára, és nem tudtam, hogy milyen mélységig nyúlhatok a fordító szövegéhez. Csengey Kristóf zenekritikus a Magyar Zene című lapban szóvá is tette a stiláris kifogásait és a nyelvi figyelmetlenségből adódó hibákat, amellett, hogy kiemelte a mű fontosságát. Nem esett jól, bár jogosnak találtam, de ez az egy eset szerintem nem rossz arány több mint két évtized alatt.