Az almárium mélyén – Kritika Horváth Lóczi Judit kiállításáról

Volt idő, amikor az értékmentés még nem devizában történt, hanem egyszerűbb módon: bútorokban. A mítosz szerint a bizalmatlan, furfangos nagymama, gondolva a jövőre és az unokákra, elrejti a megtakarított pénzét a viaszosvászon alatt egy régi konyhabútor fiókjában – a szokást sokan ismerik, kivéve azok az unokák, akik az első lomtalanítás alkalmával kirakják a kredencet. Ez egyszerre komikus és szomorú, hiszen a bútor az anyagi érték mellett egy eszmeit is hordoz, a kettő pedig együtt megy a szemétre. Horváth Lóczi Judit kiállítása a MANK Galériában az almárium családban betöltött szimbolikus szerepén keresztül foglalkozik az értékek megőrzésével. Ez a hagyományos népi bútor az otthon egyik központi elemének számított, ugyanis a család fontos értékeit őrizte.

A kiállítás anyagának egy részét ennek megfelelően régi bútorelemekből, használati eszközökből készített tárgyak alkotják. Találkozhatunk kis fiókokba helyezett geometrikus absztrakt festményekkel, de régi szekrényből készült házi oltárral is.

Ilyenkor még egy közönséges virágláda vagy vágódeszka is elkezd túlmutatni önmagán, azonban az újraértelmezés ellenére nem alakulnak át.

A fiók például műtárggyá emelkedik, de fiók marad, megőrizve minden bútorkorából való tulajdonságát a felismeréshez. Ugyanakkor meg is szűnik a valódi funkcióját ellátni, és így szimbolikusan válik értékek hordozójává. Ezek a bútordarabok a múltról beszélnek, és a múlt értékeiről, amikből ma – akárcsak a nagyszüleinknek egykor fontos használati tárgyakból – egyre kevesebb van, legalábbis a kiállítás elmondása alapján. Egy családi almáriumnak sokféle viszonya lehet az értékként meghatározott dolgokkal, azonban a levegőben marad a kérdés, hogy egy ilyen bútort már létező értékek hívnak életre, vagy a családi életben betöltött funkcióján keresztül teremt értékeket. A kiállítás megerősíti ez utóbbi értelmezést, alapértékként az alázatot, a hálát és a türelmet mutatva fel.

A családi otthon és az értékek összekapcsolása a műtárgygyűjteményben meglehetősen bensőséges hangulatot teremt a kiállítótérben. Ezzel a kiemelt értékek leválasztódnak a külvilágról, ahol egy sokkal bonyolultabb viszonyrendszerben nemcsak hogy nem lennének értelmezhetőek maradéktalanul, hanem félő, hogy meg is szűnnének létezni. Mintha a kiállítást az ettől való félelem hozta volna létre. A tárlat magába zárkózott, ami a koncepció része volt, ahogy arra a kurátori szöveg is utal: „Horváth Lóczi Judit Almárium című kiállítása egy olyan hely, ahová vissza lehet húzódni a világ külső zajai elől, ahol lehetőséget kapunk belső hangunk megtalálásához.”

A hangulat megteremtését tovább segítik a geometrikus absztrakt festmények, amelyeket letisztultság és szépen komponált formai és színharmónia jellemez. A meditatív élmény szempontjából azonban a legkiemelendőbb a falat padlótól plafonig beterítő, A művészet a terápiám című festmény. A mű maga egy monokróm, négyzet alakú vásznakból kirakott óriási kép, ami teljesen kitölti a befogadó látóterét, és finom, felvillanó, hideg-meleg színjátékával mintha lassú szélfútta mozgást hozna létre saját felületén. Ezzel egy nyugodt képélmény születik, ami azért is képes jól működni, mert értékként saját élményét jelöli meg. Nem próbálja a figyelmet direkt módon alapvető értékekre irányítani, hanem hagyja, hogy a befogadó belépjen és elmerüljön a meditatív terében, üdítő szünetet teremtve ezzel a kiállítás közepén. Ezt egészíti ki a festményt közrefogó két oszlopon körben elhelyezett Holtág sorozat, ami mintha egy bokor ágas-bogas belsejébe engedne bepillantást dobozba helyezett, egyszínűre festett ágak formájában. A két munka így együtt adja az Erdő névre keresztelt installációt, ami fontos alaphangja a kiállítás terének.

A tisztítógesztus, amire a Holtág sorozat esetében sor kerül, talán ridegnek tűnhet egy ilyen koncepcióban, főleg a harmóniára nagy hangsúlyt fektető festmények mellett. A csupasz ágak önmagukban mesterséges és üres benyomást keltenek. Egy diorámához hasonlóan élettelen látképet nyújtanak, azonban fontos különbség, hogy a dioráma a kimerevített időben akar mutatni valamit, a Holtág sorozat pedig magában az időtlenben. A gallyak kiemelkednek megszokott közegükből, és elveszítik az időbeli dimenziójukat. Nem fognak sem elrothadni, sem kirügyezni, és funkciójuk sem lesz soha – így válnak ideális képévé annak, amit mi tökéletlen és halandó formában ismerünk, és ugyanez történik a bútordarabokkal is: azokat is már saját idejük után látjuk. A múlt nyomai nemcsak fizikailag mutatkoznak meg rajtuk, hanem a korábbi funkcióik miatt hozzájuk társult értékek által azok reprezentálóivá is váltak. Mind magukon viselik az idő nyomait.

Régiek, de nincs időbeli dimenziója a régiségüknek, mert egy rögzített állapotban léteznek.

Nem bokrok ágait látjuk, és nem egy régi bútort, hanem a bokor ágait és a régi bútort.

Az ideák világához közeledve a műtárgyegyüttes még egy réteggel gazdagodik, ez pedig a vallás, ami az otthon személyes világa mellé helyezi a maga univerzalitását. A házi oltárok a személyes családi téren belül a szakrális tér funkciójával foglalkoznak. A bútordarabokból, használati tárgyakból és absztrakt elemekből álló művekből ikonosztáz épül a kiállítótér egyik falára. A vallás által hordozott általános értékrend mint idea jelenik meg, amihez a belső családi értékek igazodni vágynak. A művekben ez az igazodás a tárgyak múltjának idealizálásán keresztül megy végbe, ami szemben áll a vallásidő dimenzió nélküli élményével. A kettő összefonódik a művekben, és azt üzenik, hogy mind a spirituális, mind a világi élet gazdagodik egymásból: előbbi az otthon terébe való belépésén keresztül a család személyes kijelölt értékeinek hordozójává válhat, utóbbi pedig egy ideális, abszolút értékrendhez tudja majd mérni magát.

Így lesz az almáriumból, a családi személyes értékek hordozójából – miután már nem tölti be funkcióját – általános értékek hordozója. A múlt azonban látható marad, így lehetőséget ad az egyéni interpretálásra. Ugyan a fiókok már üresek, de látszik, hogy ez nem volt mindig így. Látjuk a hiányt, hogy valami egyszer volt benne, és talán még akkor is volt, amikor a bútorból lom lett. Az ember elmegy az Örs vezér terére, vakon végigtapogatja az IKEA-t, majd hazamegy vidékre, és a pince mélyén a keze beletéved ebbe a fiókba. Talán vár is valamit, egy régi kincset vagy csak egy gombot, amit még a nagymamája felejtett ott. A kérdés az, hogy értékre van-e szükség, amit valahol tartani kell, vagy tárolókra, amit fel tudunk tölteni értékkel. A hiány hozza létre a vágyat, vagy a vágy a hiányt?

A kiállítás online is megtekinthető.