DALPREMIER: „Inkább magunkat formáltuk a dalokhoz, mint fordítva” – A KO-n hallható először iamyank Disappear című száma

Tavaly tavasszal még az Una Notte, nyáron pedig a Sarah került ki a kezeitek közül, februárban pedig új anyagotok, az All Machines Will Fail jelenik majd meg. A tétlenkedés tehát nem jellemző rátok. Mikor kezdtetek el dolgozni a lemezen?

A hagyományos triófelállással próbálkozó első demóim 2020 telén készültek, de ezek a stúdiófelvételig a próbák alatt rengeteget formálódtak. Mivel koncepcionális döntés volt, hogy nem használunk előre elkészített háttérsávokat, metronómot vagy laptopot, a dalok végleges formáját úgy alakítottuk ki, hogy a stúdióban és a színpadon ugyanúgy szólaljanak meg. A kezdetektől fogva arra voltam kíváncsi, hogy mi hárman hogyan játszunk együtt, ezért inkább magunkat formáltuk a dalokhoz, mint fordítva.

Albumotokat a Disappear című dallal harangozzátok be. Miért épp a harmadik, utolsó trekket választottátok erre a szerepre?

A lemez dramaturgiai íve indokolja a Disappear lemezzáró szerepét, ugyanakkor az első, bemutatkozó anyagnak mindenképp egy határozott, ars poetica jellegű feladatot éreztünk.

Valamiért teljesen egyetértettünk abban, hogy ez az dal, ami a legtisztábban definiálja a zenekar jelenlegi világát

– talán azért, mert minden benne van, amiről ez a formáció szól.

Nézzük meg a nagyobb képet is: korábbi lemezeiden az emberi fajban való csalódás vagy épp a nagyvárosi magány témáit dolgoztad fel. Az All Machines Will Fail milyen élményeknek köszönhető?

Az instrumentális zenének van egy elképesztően nagy előnye a szövegesekkel szemben: hatalmas teret hagy a képzeletnek, a hallgató saját interpretációjának. Ahogy az iamyank Live Ensemble Sarah lemezének esetében, most is úgy érzem helyesnek, ha ezt a lehetőséget nem csavarom ki a hallgató kezéből, és rábízom, hogy kössön a dalokhoz a saját életéből tartalmat.

Milyen hatások inspiráltak az új lemez elkészítésekor?

Titkos reményem az, hogy azon hallgatók sem fognak elzárkózni az anyag elől, akik alapvetően nem jártasak a nehezebb műfajok világában.

Kicsit én is úgy kezelem ezt az egészet, mint egy új színt a palettán: az elmúlt években olyan témákat dolgoztam fel, amelyek halk, óvatos, texturális nyelvezetet kívántak, és tavaly elérkeztem azokhoz, amiket így már nem tudok kifejezni.

Ezzel nagyjából egy időben találtam rá a belga Amenra bandára, akiket egy kedves hallgatóm ajánlott azzal a lábjegyzettel, hogy ő érez valamiféle kapcsolatot a számaik és az én hangulataim között. Ekkor egy sok évig stabilan álló fal dőlt le a fejemben, amit ki tudja, mikor húztam fel a sötét gitármuzsikák és közém – sokáig tartottam a metált és a hardcore-t körülvevő komplex kulturális konvencióktól, az ezekbe való belebonyolódástól. Az ő megközelítésük viszont annyira a gyökeréig bontja vissza a zene kulturális és szociális funkcióját, hogy nagyon közel áll ahhoz, ahogyan a zongorás, vonós, ambient projektjeimhez álltam. Így már ugyanolyan magabiztossággal vágtam bele a mostani anyagba, mint bármelyik korábbiba.

Akartam is mondani, hogy hozzád képest különösen sok gitártéma szerepel a felvételeken. A hangzás volt meg korábban, vagy a mostani zenekari felállás?

A témák kívánták meg ezt a hangszerelést, az pedig ezt a felállást. Mióta mélyebbre ástam magam a klasszikus zeneszerzés történetébe, és jobban értem, hogy a szerzők egy-egy adott műhöz milyen hangszert és miért választottak, az én fejemben is letisztult: csak azért, mert vannak szintijeim, nem kell használnom őket, vagy csak azért, mert szeretem a zongorám hangját, nem biztos, hogy van most itt helye. Olyasmi lett a magam felé gyakran ismételt filozófiám, hogy egy anyag nem egy bemutató: nem az a feladata, hogy a képességeink és eszközeink legjavát megcsillogtassa, és minket kedvező színben mutasson, hanem valami egészen más, amihez – ez esetben – elég egy dob, egy basszusgitár és egy gitár.

Beszéljünk kicsit a jelenlegi felállásról is! Kocsis Máté dobol, és Mohácsi Matyi basszusgitározik az új számokban. Miért épp rájuk esett a választásod?

Mohácsi Matyival az első iamyank-nagylemez felvételein és az anyagot játszó iamyank Live Band tagjaként is dolgoztunk együtt, aminek lezárása után néhány évre eltávolodtunk egymástól. Kocsis Mátéval összefutogattunk az éjszakában, míg végül tavaly októberben az egyelőre egyetlen budapesti előadást megélt Dystopia – a Zaj Fesztiválra készített, egyelőre megjelenés előtti lemez – előadásán dolgoztunk együtt. Amellett, hogy remek zenészek, talán azért őket kerestem, mert éreztem egyfajta zsigeri kapcsolódást, kellő mértékű zabolázhatatlanságot és érzékenységet – ezek nélkül egy ilyen anyagban semmi élet nem lenne.

Ha már a csapattagokat boncolgatjuk: az Una Notte felvételeit és a Disappear vizuális kíséretét is Sinco jegyzi. Mi jellemzi a kettőtök munkáját? Hogyan tudtok egymásra hangolódni?

Sinco – ahogy az Una Notte éjszakai felvételeinél is bizonyította – egy olyan alkotótárs, akit közel nulla direkcióval bátran szabadon lehet engedni dolgozni, majd amikor mutat valamit, hangosan felhördülsz, hogy „na, pont ez az!”.

Mivel a mostani egy új zenekari felállás, mindenképpen erős vizuális anyaggal akartam nyitni, ami a lehető legegyszerűbben mutatja meg, hogy kik vagyunk mi, és hogy játszunk együtt.

Ezért döntöttünk az egykamerás, vágatlan megoldás mellett, ami igazi éles helyzet a teljes csapatnak: nincs opció szépíteni, olyan, amilyen. Az éles fülűek a videóban és a lemezen is hallhatnak olyan apró zajokat, amelyeket mások talán pillanatok alatt kivágtak volna, de mi szeretjük: emlékeztet bennünket a valóságra, ahogy ott voltunk, és együtt csináltuk. Bánházi Gábor felvételi hangmérnöksége és csodálatos erdei stúdiója, a Zengőkert tagadhatatlanul rányomta jótékony bélyegét a teljes anyagra – biztosan visszatérünk még hozzá.

Már csak egy kérdésem maradt: mikor hallhatjuk a teljes anyagot?

Az album 2022 februárjában jelenik meg teljes egészében, a lemezbemutató pedig március 3-án, a Turbinában lesz.