Időkezelés – interjú Jenei Gyulával

Legújabb kötete, a Mindig más néhány korábbihoz hasonlóan gyerekkori élményekből építkezik. Mi az oka annak, hogy sokadszor nyúl vissza ehhez a témához?

Korábbi köteteimben inkább csak elszórtan jelent meg a gyerektéma, amely egyébként szinte kimeríthetetlen. Azt mondják, hogy az embernek az alapszemélyisége már egészen kiskorában kialakul, vagyis a családból hozott élmények meghatározóak. Az írók is nagyon sokszor fordulnak gyerekkorhoz mint nyersanyaghoz. Főleg, ha fiatalok, és még ki kell beszélniük, vagy ha idősebbek, és már másként közelítik, látják az egészet. Lassan én is megöregszem, próbáltam hát másként… Egyébként tényleg hatalmas kincsesbánya az ember élete. Kérdés, mi az, ami belőle megírható, körbejárható. Eleinte „nagy” történeteket kerestem, és később jöttem rá, hogy a hétköznapok is tele vannak mesélhető, működő mozzanatokkal, élethelyzetekkel, amelyen keresztül csomó dolog érzékeltethető, rögzíthető.

Az elmúlt években egyre népszerűbb téma a gyerekkor sok első kötetes szerzőnél is. Kihívás egy ilyen divattémában alkotni?

Mindenki máshogy írja a sajátját. Nekem ez az idővel való játék volt, amire ebben a kötetben ráéreztem.

Olvasóként azt tapasztaltam, hogy a kötet sajátos időkezelése lassítja az olvasás tempóját, és nagyobb figyelmet igényel a befogadótól. Az első pár szövegben nehéz volt követni az igeidők keveredését, de végül bele lehetett jönni.

Nem tudom, mennyire nehéz olvasni, nekem elég hamar természetessé vált írni. Az időjátékot talán úgy lehetne érzékeltetni, hogy a kötet egy hatvanas-hetvenes évekbeli gyerekkor történet- és hangulatmozaikjaiból íródik, de megjelennek benne későbbi idősíkok is, például a versírásé, ahonnan a lírai én reflektál a korábbi eseményekre – ám minden jövő időben szól, mintha az időegyenesen egy adott pontról szemlélné valaki az életét, amely akkor még csak jövő. Amikor a nyers szöveget írtam, könnyen ment ez az időkezelés, utána persze sokat szöszöltem vele, hogy tényleg minden mozzanat a helyén legyen. Én általában egy ültő helyemben írom a verseimet – az, hogy mennyi az utómunka velük, más kérdés, azt már bármikor meg lehet csinálni. Sőt, az is kérdés, be lehet-e fejezni egyáltalán egy verset. Nyilván be kell, be lehet, de sokszor több szövegvariációval dolgozom. Valamikor leadok egy szöveget egy folyóiratnak, ám utána, amikor azt kötetbe szerkesztem, kicsit átpofozom, de az is előfordul, hogy valamelyik könyvemben megjelenik egy szövegvariáns, amit a következőben áttördelek.

Korábbi köteteiben a rövidebb forma volt domináns, sőt, kötött verseket is olvashatunk. Milyen út vezetett a prózaversekig?

Nagy kérdés, hol van a líra és az epika határa, és egy lírai vers mennyi epikát bír el. Krúdy Gyula mondott valami olyasmit, hogy a műfaj babonája meghalt. S ennek már vagy száz éve.

Nem feltétlenül műfajokban, műnemekben kell gondolkodnunk, hanem szövegekben.

Pár éve írtam egy verset, az benne sincs a kötetben, ami feltételes módban fogalmazódott. Aztán írtam egy következőt, ahol a feltételes mód a jövő idővel keveredett, és éreztem, hogy ez a játék, beszédmód működőképes. Keresgélni kezdtem a gyerekkori témák között, mert akkor már tudtam, hogy ebből egy eléggé egységes kötetet lehet csinálni.

A szövegeiben nyilván vannak fikciók, de elkerülhetetlen, hogy saját élmény vagy tapasztalat íródjon bele egy-egy versbe. Hogyan reagál a család, amikor felismerik a saját történeteiknek egy-egy szeletét? Ez azért érzékeny téma.

Mindig az volt. Egyszer írtam valami tárcaféleséget egy barátomról, de név nélkül, s amikor megjelent, egy másik barátom e-mailben rákérdezett, hogy tényleg arról szól-e az írás, akire ő gondol. Igennel válaszoltam, mire gyorsan elküldte egy tárcanovelláját, hogy ő meg azt írta az illetőről. Az ezredforduló környékén szakmányban gyártottam rádiójegyzeteket, tárcákat, és néha beléjük keveredtek a családdal vagy a fiaimmal kapcsolatos történetek. Az érintettek nem mindig vették ezt jó néven, ezért igyekszem távol tartani magam az ilyen direkt dolgoktól, de néha persze mégis beleíródnak ide vagy oda. Apám, anyám már nem élnek, a rokoni, ismerősi körből sem jutott vissza hozzám neheztelés, legfeljebb egy kis rosszallás, hogy ez vagy az nem is úgy történt. Hogy a hátam mögött keményebben fogalmaznak-e, azt nem tudom. Egyébként meg érdekes a valóság és a fikció viszonya. Ahogy az irodalmi művekben, úgy természetesen az ezekben a versekben megjelenő helyzeteket, figurákat, viszonyokat, történetfoszlányokat sem lehet egy az egyben megfeleltetni a valóságnak.

Mert hát mi is a valóság? Ahogy a cím is utal rá: mindig más. Az emlékezet is csalóka, a történeteinket átírja az idő, a szépítő szándék vagy éppen kiélezés, a drámaivá tétel igénye.

És egyáltalán: ha ugyanazt a történetet átéli két ember, biztos, hogy különbözőképpen mesélik, mindegyiknek más a fontos benne, kicsit vagy nagyon más szemszögből látják, közelítik, mást emelnek ki. De nem is az a fontos, hogy egy műnek mennyi a valóságmagva, hanem az, hogy az olvasót megszólítsa, hogy az olvasó számára legyen hiteles. Mindegy, hogy az író kitalál vagy kitálal dolgokat, a lényeg, hogy a szöveg működjön. Egy „őszinte” szöveg is lehet irodalmilag, esztétikailag jelentéktelen, feledhető, s egy kitalációból, végső soron „hazugságból” is születhet jó mű.

Mostanában min dolgozik, körvonalazódik az új kötet?

Mintha elvárás lenne, hogy ha valaki megír egy könyvet, akkor a következőben valami nagyon különbözőt csináljon. Ez vagy jogos elvárás, vagy nem. Nehéz eldönteni. Vannak szerzők, akik sok mindenről képesek írni, akár sok műfajban, és olyanok is, akik csak egy-egy témát járnak körül, mégis érvényes dolgokat tudnak létrehozni. Ezekből a fajta versekből tudtam volna még egy másik kötetnyit írni, voltak is, akik biztattak, mégis úgy gondoltam, váltani kell, hogy ne szóljanak hamisan a szövegeim. De hogy visszatérek-e még, mondjuk, hasonló időkezelésű versek írásához, nem tudom, mert bár újabban meglehetősen másféle verseket írok, de azokban is benne van, amit ennek a kötetnek az írása közben megtapasztaltam. Hogy válaszoljak a kérdésre is: körvonalazódik az új kötet, viszont nehéz lenne róla beszélnem, mert az nem egy egységes koncepcióra épül, ahogyan a Mindig más.

Meg szokta mutatni valakinek a szövegeit, mielőtt elküldi folyóiratokhoz? Kiktől kap visszajelzéseket?

A feleségem, Fekete Marianna az első olvasóm. A másodikak a szerkesztők, akiknek megajánlom az adott szöveget. Mondjuk, tavaly írtam egy hosszú verset, na, azt többeknek megmutattam, mert terjedelmileg háromfelé szedtem az anyagot, s nem tudtam, jól teszem-e, működik-e külön-külön, vagy jobb lenne egybetartani. Elküldtem vagy három-négy barátomnak is, de mindenki mást mondott, úgyhogy végül csak nem menekülhettem a döntés elől. Végül háromfelé, három folyóiratban jelent meg a vers, de a következő kötetben majd úgyis összetalálkoznak a részek.

Idén a Hajdúböszörményi Írótábor egyik vendége volt, és egy beszélgetésben említette, hogy ijesztő, mennyi könyv jelenik meg manapság, és hogy milyen sok fiatal ír. Miért ijesztő ez?

Lehet az. Úgy értem, hogy elveszünk a könyvek óriási kavalkádjában. Ha elmegy az ember egy könyvfesztiválra, könyvhétre, annyi címmel találkozik, hogy szinte képtelenség eligazodni a szerzők és a művek között. Régebben mintha ez egyszerűbb lett volna. Mostanában nagyon sokan írnak, és nagyon sokan jól írnak a fiatalok közül is. Ez persze nem baj, ugyanakkor kicsit frusztráló, hogy az egyre több könyvre egyre kevesebb olvasó jut.

Az Eső folyóirat szerkesztőjeként hogyan igazodik el a sok szerző között, mi alapján válogat a folyóiratba?

Nehezen, már ha sikerül egyáltalán eligazodnom. Ez nyilván furcsán hangzik egy szerkesztőtől, de manapság iszonyatos túltermelés folyik az irodalmi piacon. Ezt nem rosszallóan mondom, tényként említem. Az Esőhöz is rengeteg szöveg érkezik.

A nagyon jó vagy rossz írások nem okoznak gondot, mutatják magukat, közölhetők vagy sem. Ám nyilván nemcsak végpontok vannak, hanem azok között megtalálható az átmenet minden szintje. És valahol határt kell húzni. Hogy hol, az bizony nem egyértelmű. És nagyon nem hálás feladat.

Vannak, akik például elküldenek rögtön egy könyvnyi írást vagy egy linket, hogy ezen vagy azon az internetes felületen vannak a versei, válogassak közülük. De hát ez nem így működik. Az évek során kialakult egy kitűnő szerzőgárdánk. Szolnoki folyóiratként jobban figyelünk a megyebéli szerzőkre vagy megyéhez kötődőkre, de ez természetesen nem írhatja felül a minőségi szempontot. Sok fiatal is indult az Eső környékéről. Vannak persze divatos nevek. Vagy kér tőlük az ember, vagy nem, és vagy küldenek, vagy nem. Annak idején, amikor elkezdtem a lapot, kértem írást például Esterházytól, és nem kaptam tőle. De nem bánom, amíg a lapnak olyan remek szerzői vannak, amilyenek. Neveket csak azért nem említek, nehogy kihagyjak valakit, és sértődés legyen belőle. De a honlapunkon rá lehet keresni a szerzőkre, és az írásaik is olvashatók.