Cassie törvénye – kritika az Ígéretes fiatal nő című filmről

Joggal landolt az el nem készült forgatókönyveket gyűjtő The Black List nevű oldalon a zömmel kosztümös filmek és sorozatok ( A dán lány, A korona) színésznőjeként ismert rendező munkája. A saját kútfőből papírra vetett, kizárólag a történetre koncentráló, technikai részleteket nem tartalmazó ún. spec scriptje bivalyerős vallomástétel. Leírhatatlan fájdalom ötvöződik benne sodró lendületű suspense-zel (a központi konfliktusra is csak lépcsőzetesen vezet rá a könyv), miközben az iromány sosem leng ki a radikális feminizmus irányába.

Univerzális kérdésekkel bíbelődik az Ígéretes fiatal nő: centrumában a traumafeldolgozás, az éveken át gyűrűző, belülről darabokra tépő sokk elengedési képtelensége, az esetleges továbblépés reménye, valamint a bosszú áll.

A főhős, Cassie fiatal lány, aki megelégeli a patriarchátust, és a saját szabályai szerint kezd el játszani. Emellett azonban nők és férfiak, gyerekek, huszonévesek, középkorúak és aggastyánok egyetemes problémái is felmerülnek a történetben. Hamar gellert kap tehát a feltételezés, miszerint a film csak a női közönséget venné számításba. Fennell kérlelhetetlen összpontosítással zongorázza végig a nyugtató és felkavaró érzelmek összes skáláját. (Szerzői kommentárként ráadásul önmagát is a sztoriba szövi: a főszereplő Cassandra a rendező egyik rövidfilmjének – Careful How You Go – címét viselő könyvet olvassa, Fennell pedig „szopós ajkak”-oktatóvideóban cameózik, így karikírozza a történetet mételyező szexizmust.) Ebben a rétegzett feminista kiáltványban Cassie – Carey Mulligan pályájának legjobb alakítása – nem azért beszél ironikusan és viselkedik kiszámíthatatlanul, mert így tekinti jobbnak magát a bárdolatlan férfiaknál: pillantásaiban végig ott rejlik az elfojtott indulat és a szabadságvágy identitástipró ellentmondása. Egyszer Catherine Tramell ( Elemi ösztön) rekedt hangján intonál, míg máskor fehér virágmintás öltözékű gyerekként vagy épp a felnőttkor határsávjában tengődő, bánatát leplezni alig képes bosszúangyalként van jelen.

Az Ígéretes fiatal nő moralitásdrámaként sóz oda leginkább. Fennell rendre felteszi a kérdést, hogy a fájdalomtól gyötört Cassie vetemedhet-e szélsőséges etikai tettekre.

Toxikus maszkulinitást bíráló cselekményében a rendező a férfibüszkeség képviselőit ugyancsak árnyaltan prezentálja: Ryan, a lazaságával hódítani igyekvő gyerekorvos, a múltbéli bűnének súlya alatt összeroppanó ügyvéd és a bikinimodellel házasságra készülő orvos főgonosz a mérgező hím-képmás különböző arculatait tárja elénk. A sort Cassie régi ismerőse, a látszólag karrierista, de az utolsó pillanatban öntudatra ébredő Madison is erősíti – megjelenése egyrészt a harcos feminizmus cáfolata, másrészt a férfiasság mellett a nőiség újabb alakváltozata. Nemcsak az individuum felelősséghárítása, de a társadalom szőnyeg alá söprő mechanizmusai is felvillannak: a címszereplő gyarló férfiakra ijeszt slasher-rémként magát részegnek tettetve, de a szociális hierarchia lépcsőfokait is bejárja, egyetemi dékánt vagy szakmailag vétő jogászt von felelősségre.

Cassie-ben gejzírként készül felszínre törni a bosszú, és a film tisztázza, hogy mindez azért alakult így, mert az egyén és a makroközösség is áldozathibáztató: azt hitetik el a traumatizáltakkal, hogy jelentéktelenek, túlérzékenyek, így támogatás híján a szélsőséges reakciók vezetik zsákutcába a tanácstalan sértetteket. Legyen szó fásult, otthonülő szülőkről, netán Cassie és csoporttársa románcáról, az Ígéretes fiatal nő a kiszolgáltatottak revansballadája. Őszinte tanulmány egy Pán Péter-szindrómás, gyengének vélt generáció néhány képviselőjéről, akik lelki sérülések folytán képtelenek ötről hatra jutni. Helyette harmincévesen is a szüleikkel élnek, és csak azok haladhatnak előre, akik mások önbizalmát rombolják, ráadásul akár ölni is hajlandóak.

Fennell zseniális stílusfogásokkal képzi le Cassie ingadozásait.

A Taylor Swift Lover című klipjére hajazó, hangulatjelekkel, közösségi médiával tarkított babaházszínvilág az elveszett kislánykor és az elérhetetlennek tetsző felnőttlét kibékíthetetlenségét hangsúlyozza. Ezzel szemben a DeathbyRomy hangszerelte It’s Raining Men a rendezetlen küllemű, hamburgert majszoló, szexista építőmunkásokat méregető Cassie intermezzójaként épül be az elejefőcímbe. Hősünk és Ryan romantikus komédiába (Fennellt A szerelem hullámhosszán esztétikája inspirálta), tinivígjátékba illő, szándékosan elidegenítő patikamontázsát a Paris Hilton-féle Stars Are Blind festi alá, így az Ígéretes fiatal nő fricskái szatíraként ábrázolják a kibillent nagykorúság tragédiáját. Rape and revenge (a nemi erőszakot és az abból kibomló bosszút középpontba állító filmek, például a Ms. 45, Az igazság útja, Handgun, Elle) átiratként ugyancsak értelmezhető a mű, miközben rózsaszín betűtípusa John Hughes kamaszeposzaira utal. Mindezek mellett ’70-es és ’80-as évekbeli exploitationöket [alacsony művészeti értékkel bíró, a tabusértés szándékával készült filmek – a szerk.] , erotikus thrillereket (a Larraz jegyezte Vámpírok, Végzetes vonzerő, A vámpír csókja) is megidéz a rendező, míg néha a ’90-es évek stúdióthrillerjeivel (A kéz, amely a bölcsőt ringatja) kacérkodik.

Az Ígéretes fiatal nő, melynek iróniája a Majd megdöglik érte és a Fargo nászából született, kortárs tablónak sem utolsó: Donald Trump szexista-rasszista kirohanásai vagy Harvey Weinstein zsarnokoskodása végig a sorok között bujkál. A forgatagban pedig ott áll Cassie, aki végül szembeszáll a démonaival egy döbbenetes meglepetést okozó fináléban, e briliáns thriller posztmodern infantilizmusának és hatalmas intelligenciájának zálogaként.