Így kerek

A forgatás alatt is íródó forgatókönyvvel és rekordköltségvetéssel végre elkészült a Sötét zsarukat trilógiává kerekítő rész, melyben a jól megszokott narratívával járjuk végig főhőseinkkel a nyomozástól a föld megmentéséig vezető utat. A Men in Black-filmeket talán nem annyira a grandiózus végkifejletekért szerettük, inkább azokért a szórakoztató intermezzókért és mellékszálakért, amik az apokaliptikus befejezés felé vezettek bennünket. Ilyen volt J ügynök szereplése a feketeruhások válogatásán, a szintén J által levezetett polipszülés, Frank, a kutya aranyköpései vagy épp zenére ugatása, a lakonikus szóváltások az ügynökpáros között, és még sorolhatnám. A harmadik fekete ruhás filmben a legtöbb jó poént a mozi első felébe sűrítik, hogy utána teljesen a főszálra koncentráljanak, s ezek közül nem mind olyan, amire sokáig emlékezni fogunk. Azért persze akadnak jól eltalált, mosolyfakasztó jelenetek, melyek mellett egy Men in Black-kedvelő nem fog tudni elmenni K ügynökös pókerarccal.

A közönség a második részt kevésbé kedvelte, mint elődjét, és a kritikusok sem rajongtak a folytatásért – bár a magam részéről egyáltalán nem osztom a csalódásukat –: abban vélem felfedezni az okot, hogy kevés újat hozott a Men in Black 2. Az első rész már alaposan bevezetett minket a feketeruhások világába, ahol az űrlények olyan mindennapos jelenségnek számítanak, mint a háziállatok, és a legelképesztőbb technikai vívmányokon sincs okunk meglepődni, hiszen az idegen technológia alkalmazása is bevett gyakorlat az ügynökségnél. Az idegenekkel foglalkozó különleges ügyosztály világa egyszerre mitikus és demitizált. A névtelen feketeruhások a föld pusztulásának hírét is arcizomrezdülés nélkül fogadják, de azért magukat sem veszik mindig túl komolyan. Nagyon jól illik ebbe a közegbe J (Will Smith) és K (Tommy Lee Jones) ügynök karaktere. A film kimeríthetetlen humorforrását ez a légkör adja: K megtörhetetlen sztoikus nyugalma és J kicsit extrovertáltabb lazasága, valamint a hidegvér, mellyel a náluk jóval erősebb ellenfelekkel harcolnak. Így kapunk egy sci-fi, akció, vígjáték és zsarupáros (buddy cop) film egyveleget, ami méltán vált kultfilmmé már az első felvonással. Ott, ahol a második részben egyszerű újrahasznosítást érezhettünk, idén tíz év távlatából már a nosztalgiafaktor kezd érvényesülni, és bár sok újítást most sem kapunk, könnyen lehet, hogy lelkesebben fogadja majd a közönség a legújabb történetet.

Egy elég meghatározó új cselekményelem azért van a történetben, méghozzá az időugrás. Ennél a pontnál az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, amiért ez a történet sem tudta kikerülni a sci-fiknek ezt a nagy csapdáját, ami túl sok megoldatlan, megoldhatatlan kérdést hagy maga után. Aminek mégis örülni tudok, az az, hogy a ’60-as évek világából bár csak apró részleteket kapunk, de azokat ötletesen és szellemesen tálalva. Továbbá ez a film a fiatal K ügynök (Josh Brolin) nélkül nem lett volna ugyanaz: Brolin (aki állítólag már a filmterv előtt is remekül imitálta Tommy Lee visszafogott gesztusait) telitalálat volt az ifjabb K szerepére.

A feketeruhásokkal való megismerkedés és az összeszokott páros szórakoztató nyomozása után a harmadik epizód inkább főhőseink egymáshoz való viszonyára koncentrál. Már a film elején K ügynök gyászbeszéde Z meglehetősen groteszk búcsúszertartásán ráirányítja a figyelmet az elsőre szerethetőnek látszó sötétzsaru-létmód szembeötlő hiányosságaira. Nem véletlenül kalauzol minket a történet a múltba, ahol megkaphatjuk a választ arra, hogy a korábban még mosolyogni is tudó K hogyan vált ilyen mogorvává. (Noha az első részben is kaptunk már választ erre a kérdésre Lorana hercegnő elvesztésének bemutatásával, erre talán már kevesen emlékeznek.) A végső fordulat ezen a szálon meglepően jól sikerült: nem giccsbe hajló, de egészen átélhető és emberi pillanat az, amikor J ügynök megtudja, mi is fűzi őt mentorához az eddigi munkakapcsolaton kívül. A mellékszereplők közül mindenképp meg kell említeni Michael Stuhlbarget Griffin, a négydimenziós lény szerepében, aki maga előtt látja az összes lehetséges jövőt. Eleinte nehéz eldönteni, hogy egyfajta ártatlan gyermekiség vagy inkább idegesítő együgyűség hatja át a karaktert, de nálam végül pozitív irányba billent a különös figura megítélésének mérlege, aki központi szerepet kap a cselekmény második felében. Akárhogy is, Griffin érdekes színfolt az új részben mind az írói ötlet, mind az alakítás tekintetében.

A sorozat eddig is elég jól megvolt kidolgozott szerelmi szál nélkül (ami nem túl gyakori a hollywoodi filmpiacon), így az új rész sem erőlteti túlzottan ezt a vonalat. O ügynök és a fiatal K között ugyan bontakozik valami, de ez végül elvarratlan szál marad, leginkább arra jó, hogy színesítse K ügynök múltbeli énjének képét, és J néhány élcet süthessen el a megfelelő pillanatban. A látványban ezúttal sem kell csalódnunk, bár jómagam nem szemüveggel néztem a mozit, azt kell gondolnom, hogy megérné a 3D-s kópiára jegyet váltani.

A Men in Black széria korántsem alkot utánozhatatlan történetívet, de a feketeruhások színes világa és cinikus humora elfeledteti a történetek felbukkanó gyengeségeit, a 2012-es epizód múltbéli kalandozásával sikerült kerekké tenni a történetet és kiaknázni a még benne rejlő lehetőségeket. Épp ezért bár szerethető trilógiát kaptunk, remélhetőleg már nem lesz folytatása.

Men in Black – Sötét zsaruk 3. (Men in Black III.)
Rendezte: Barry Sonnenfeld
Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 2012.