© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Intellektuális túlburjánzás Párizsban
Woody Allen: Éjfél Párizsban
Barcelona (Vicky Cristina Barcelona) és London (Férfit látok álmaidban) után most Párizst választotta Woody Allen legújabb filmje, az Éjfél Párizsban helyszínéül. Azt is tudjuk, hogy a romantikus nagyváros-sorozat következő állomása Róma lesz. De a kérdés most az, hogy mi történt Párizsban?
Barcelona (Vicky Cristina Barcelona) és London (Férfit látok álmaidban) után most Párizst választotta Woody Allen legújabb filmje, az Éjfél Párizsban helyszínéül. Azt is tudjuk, hogy a romantikus nagyváros-sorozat következő állomása Róma lesz. De a kérdés most az, hogy mi történt Párizsban?
A hollywoodi gépezetet kiszolgáló forgatókönyvíró, Gil (Owen Wilson) arra készül, hogy szépíróként debütáljon, és Párizs mint ihlető és az ottani letelepedéssel csábító „alma mater” szolgál múzsaként regénye csiszolásához, befejezéséhez. A film alapötlete igen érdekes: Gil, elcsigázva menyasszonya (Rachel McAdams) polihisztor barátjának (Michael Sheen) idegenvezetésétől, éjfél után csodálatos kalandokba keveredik. Az 1920-as évek Párizsába lép át, ugrik vissza, és a kor művészvilágának meghatározó alakjaival (rajongása tárgyaival) bulizik, beszélget, egy „művész grúpival”, Adrianával (Marion Cotillard) pedig szerelembe esik. Gertrude Stein (Kathy Bates) és Hemingway (Corey Stoll) még írói karrierjét is egyengetik. A történetben ezek után nem nagyon számíthatunk semmi szokatlanra, nincsenek váratlan fordulatok, esetleg csak az újabb felvillanó híres és ismert figurák okozhatnak meglepetéseket. Egy kissé banális tanulság zárásképpen: a múltba visszavágyó embernek is muszáj rájönnie, hogy a jelenben kell boldogulnia.
Sok, az intellektust megkövetelő, a kulturális ismereteket játékba hozó poénról marad le a „felkészületlen” néző. Az időben visszalépő Gil – az említettek mellett – olyan alakokkal találkozik mint: Fitzgeraldék, Cole Porter, Djuna Barnes, Luis Bunuel, Dalí, Man Ray, Picasso, és még folytathatnánk a sort. A film legnagyobb gyengesége pontosan az előbb említettekben gyökeredzik, nevezetesen abban, hogy a legjobb poénok mind az ezekre a figurákra vonatkozó ismeretekre, anekdotákra vonatkoznak, ismerni kell őket, hogy valóban ütősek legyenek. Nem azt állítjuk, hogy Woody Allen ne lett volna eddig is – a szó szoros értelmében – intelligens rendező, de az biztos, hogy ebben a filmjében eltolta a hangsúlyokat, és az általa meglehetősen – a munkái alapján legalábbis mindenképpen – ironikusan kezelt „sznobéria” gyanújába keveri saját magát, saját filmjét. Más munkáiban is mozgásba hozta ezeket az ismereteket, gondoljuk a Szerelem és halál végén a Dosztojevszkij-regények felsorolására, a Hétalvó irodalmas műveltségű főszereplőjének ironizálására, vagy akár az Annie Hallban megjelenő Marshall Mcluhanre és az ezekhez tapadó humorra. Az említettek azonban mind megfelelően adagolva és időzítve, nem a nézőre zúdítva kaptak helyet az adott filmekben. Tehát ha valaki nem tudja, hogy Djuna Barnes leszbikus, ha nem látta Bunuel Öldöklő Angyalát, ha nem ismeri Hemingway vagy Dalí stílusát, akkor sajnos végigülheti úgy a filmet, hogy még csak el sem mosolyodik, pedig ez bizony egy romantikus vígjáték.
Természetesen, a New York-i mesterre jellemzően megjelennek a kötelező karakterek. A sznob művészettörténész/entellektüel, a csapodár feleség és természetesen a főszereplőbe kódolva a rendező maga is, a kicsit esetlen, de szenvedélyes, fanyar humorú alak. Owen Wilson egyébként meglepően jól hozza a Woody Allen-karaktert, sokszor még a hangsúlyozása is ugyanaz, mint a legtöbbször főszereplőként is működő rendezőé. A film technikailag semmi váratlant nem produkál, persze igyekszik néhány vonzó képben megörökíteni Párizst, elkapni a város hangulatát, de semmi többre ne számítsunk.
A kérdés tehát, amit fel kell tennünk ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy igazából kinek is szól? Lehet, hogy a korhatár után ideje lenne feltüntetni, hogy: „Vigyázat! Széleskörű művelődéstörténeti ismeretek szükségesek!” Megölheti a filmélményt, ha nem kellőképpen felvértezve tévedünk be az előadásra, még azok számára is, akik ismerik Woody Allen munkásságát. Valami tehát tényleg történt Párizsban, és reméljük, hogy Róma talán kevésbé fogja zavarba hozni a nézőközönséget, és úgy fogadja majd be, ahogy Gilt Párizs.
Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris), rendezte: Woody Allen, színes, feliratos, spanyol–amerikai romantikus vígjáték, 2011.
A hollywoodi gépezetet kiszolgáló forgatókönyvíró, Gil (Owen Wilson) arra készül, hogy szépíróként debütáljon, és Párizs mint ihlető és az ottani letelepedéssel csábító „alma mater” szolgál múzsaként regénye csiszolásához, befejezéséhez. A film alapötlete igen érdekes: Gil, elcsigázva menyasszonya (Rachel McAdams) polihisztor barátjának (Michael Sheen) idegenvezetésétől, éjfél után csodálatos kalandokba keveredik. Az 1920-as évek Párizsába lép át, ugrik vissza, és a kor művészvilágának meghatározó alakjaival (rajongása tárgyaival) bulizik, beszélget, egy „művész grúpival”, Adrianával (Marion Cotillard) pedig szerelembe esik. Gertrude Stein (Kathy Bates) és Hemingway (Corey Stoll) még írói karrierjét is egyengetik. A történetben ezek után nem nagyon számíthatunk semmi szokatlanra, nincsenek váratlan fordulatok, esetleg csak az újabb felvillanó híres és ismert figurák okozhatnak meglepetéseket. Egy kissé banális tanulság zárásképpen: a múltba visszavágyó embernek is muszáj rájönnie, hogy a jelenben kell boldogulnia.
Sok, az intellektust megkövetelő, a kulturális ismereteket játékba hozó poénról marad le a „felkészületlen” néző. Az időben visszalépő Gil – az említettek mellett – olyan alakokkal találkozik mint: Fitzgeraldék, Cole Porter, Djuna Barnes, Luis Bunuel, Dalí, Man Ray, Picasso, és még folytathatnánk a sort. A film legnagyobb gyengesége pontosan az előbb említettekben gyökeredzik, nevezetesen abban, hogy a legjobb poénok mind az ezekre a figurákra vonatkozó ismeretekre, anekdotákra vonatkoznak, ismerni kell őket, hogy valóban ütősek legyenek. Nem azt állítjuk, hogy Woody Allen ne lett volna eddig is – a szó szoros értelmében – intelligens rendező, de az biztos, hogy ebben a filmjében eltolta a hangsúlyokat, és az általa meglehetősen – a munkái alapján legalábbis mindenképpen – ironikusan kezelt „sznobéria” gyanújába keveri saját magát, saját filmjét. Más munkáiban is mozgásba hozta ezeket az ismereteket, gondoljuk a Szerelem és halál végén a Dosztojevszkij-regények felsorolására, a Hétalvó irodalmas műveltségű főszereplőjének ironizálására, vagy akár az Annie Hallban megjelenő Marshall Mcluhanre és az ezekhez tapadó humorra. Az említettek azonban mind megfelelően adagolva és időzítve, nem a nézőre zúdítva kaptak helyet az adott filmekben. Tehát ha valaki nem tudja, hogy Djuna Barnes leszbikus, ha nem látta Bunuel Öldöklő Angyalát, ha nem ismeri Hemingway vagy Dalí stílusát, akkor sajnos végigülheti úgy a filmet, hogy még csak el sem mosolyodik, pedig ez bizony egy romantikus vígjáték.
Természetesen, a New York-i mesterre jellemzően megjelennek a kötelező karakterek. A sznob művészettörténész/entellektüel, a csapodár feleség és természetesen a főszereplőbe kódolva a rendező maga is, a kicsit esetlen, de szenvedélyes, fanyar humorú alak. Owen Wilson egyébként meglepően jól hozza a Woody Allen-karaktert, sokszor még a hangsúlyozása is ugyanaz, mint a legtöbbször főszereplőként is működő rendezőé. A film technikailag semmi váratlant nem produkál, persze igyekszik néhány vonzó képben megörökíteni Párizst, elkapni a város hangulatát, de semmi többre ne számítsunk.
A kérdés tehát, amit fel kell tennünk ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy igazából kinek is szól? Lehet, hogy a korhatár után ideje lenne feltüntetni, hogy: „Vigyázat! Széleskörű művelődéstörténeti ismeretek szükségesek!” Megölheti a filmélményt, ha nem kellőképpen felvértezve tévedünk be az előadásra, még azok számára is, akik ismerik Woody Allen munkásságát. Valami tehát tényleg történt Párizsban, és reméljük, hogy Róma talán kevésbé fogja zavarba hozni a nézőközönséget, és úgy fogadja majd be, ahogy Gilt Párizs.
Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris), rendezte: Woody Allen, színes, feliratos, spanyol–amerikai romantikus vígjáték, 2011.
