• „Amikor beugrunk a medencényi kokainba, nem gondolunk semmire” – interjú a Csaknekedkislánnyal

    2020.02.04 — Szerző: Soós Tamás

    A Csaknekedkislány a legjobb beat-, garázs- és szörfzenéket keveri a magyar alterhagyománnyal. Dalaik generációs slágerekké váltak: Falábú nő, Momés lány, „Senki nem azzal van, akivel szeretne lenni”. Januárban adták ki második nagylemezüket, az Ossian Acélszívére viccesen hajazó Kobraszívet, amivel kapásból kétszer is megtöltötték az A38 Hajót. Ennek kapcsán beszélgettünk az énekes Csepella Olivérrel és a gitáros Konsiczky Dáviddal sikerről, csajozásról, krákenekről és kokainról.

  • „Amikor beugrunk a medencényi kokainba, nem gondolunk semmire” – interjú a Csaknekedkislánnyal
    Csepella Olivér és Kosinczky Dávid egy kávézóban közösséget vállalnak
    Fotó: Czirják Pál

    Rejtőzködő ossianosok vagytok?

    Csepella Olivér:

    Annyira rejtőzködünk, hogy nem is tudunk róla, hogy igazából ossiánosok vagyunk.

    Konsiczky Dávid:

    Hópihemintás pulcsiban jöttem, nehogy lebukjak, hogy metálos vagyok.

    Cs. O.:

    Igazából Dávid mondta, hogy legyen a következő albumunk címe Kobraszív.

    K. D.:

    Azt gondoltam, hogy állati menő név.

    Cs. O.:

    És ezzel el is mondtunk mindent a zenekarról. A lemezbemutatón például ezüst kezeslábasokban léptünk fel, mert azt gondoltuk, hogy állati menőn fogunk kinézni. Persze nem úgy néztünk ki.

    K. D.:

    Nem volt azért rossz.

    Cs. O.:

    Legyünk tárgyilagosak. Öt ronda ember zenélt sci-fi kezeslábasokban. Visszafelé egyébként úgy tudom megmagyarázni a címet és a borítót, hogy az új lemez, bár nem szeretem ezt a szót, és Dávid még jobban utálja, de rockosabb…

    Öt ronda ember sci-fi kezeslábasokban
    Fotó: Komoróczky Dia

    Tessék, mondtam.

    Szóval az előzőhöz képest az új album annyival rockosabb lett, hogy a mi hülyegyerekzenénkben az már metál.

    Ez az elméleti maximum, amit ki tudok hozni a Kobraszívből.

    K. D.:

    A kráken nem ment sehová, de mindig bukkannak fel új csillagképek a Csaknekedkislány-mitológiában, és el kellett neveznünk a kobraszívet is az északi égbolton tavasszal. Olivér, kérlek, ments ki ebből a rettenetes szóképviharból.

    Cs. O.:

    Igazad van abban, hogy több értelme lett volna Krákenszív nek nevezni az albumot.

    K. D.:

    Örülünk, hogy mindenki érdeklődését felkeltette a Kobraszív , mert azt hittük, hogy a Szomorú palánta albumunk fogja összezavarni az embereket, de senki nem kérdezte meg, miért ez a címe.

    A „Dávid félrenyeli a kávét, köhög” című jegyzet vizuális ábrázolása
    Fotó: Czirják Pál

    Most elmondhatod.

    Cs. O.:

    Pipó, azaz Nagy Dávid, a basszusgitárosunk soha nem emlékszik a számcímekre, ezért fantázianeveket költ hozzá, és úgy tesz, mintha tudnunk kéne, miről beszél. Az ő világában a Ha el akarsz hagyninak Szomorú palánta a címe, és ennek állítottunk emléket.

    Azt is eláruljátok, hogy honnan vettétek a kalózos körítést, a krákent, a martalócokat, miegymást?

    K. D.:

    Tengerészek neveltek minket, csak más-más olajhajókon.

    Cs. O.:

    Engem viking kalózok, Dávidot démonkalózok. Egy összecsapáskor ismerkedtünk meg, Kr. u. 500-ban.

    K. D.:

    Kevesen tudják, hogy hegylakók vagyunk. Innen ez az egész metálosdi.

    Cs. O.:

    Az az igazság, hogy folyamatosan azzal viccelünk, milyen puhafaszú fiúk vagyunk.

    K. D.:

    Legalábbis félkemények.

    Cs. O.:

    Az előző albumon ott volt a Haldokló vitéz, most meg a bőrnadrágos metál, de van kovbojos western- és most már titkosügynökös számunk is.

    Szeretünk szőrös tökű férfi archetípusok mögé bújni és ott sírni-ríni.

    Már csak a „szögletes bugit ropok, mint egy robot” tánckultúrád eredettörténetére lennék kíváncsi.

    Cs. O.:

    Ez a népem násztánca. Pápua Új-Guineából származik. Mára kihalt. Érthető módon. A táncomról annyit tudok elmondani, hogy…

    K. D.:

    Ilyenkor jön az, hogy gyerekként láttam Bing Crosbyt a tévében.

    Cs. O.:

    Nem tudom, hogy a szocializációból ered, vagy a génekből, de édesapám állítólag pont így táncol.

    Csepella Olivér és Kosinczky Dávid saját tánckultúrájukat elemzik
    Fotó: Czirják Pál

    Akkor a táncotok is a hatvanas évek beatkultúrájából ered, mint a zenétek.

    Cs. O.:

    Abszolút. Csepella Lehel a legnagyobb beatnik. A fura táncolásomnak, ha van bármi értelme, hát az, hogy aki látja, gondolhassa, hogy ő nem néz ki ennyire hülyén tánc közben. És akkor talán nem fog félni hülyén táncolni.

    K. D.:

    Hülyén táncolni nagyon jó.

    A garázs-, beat- és szörfzenékre a szüleitek lemezgyűjteményében akadtatok rá?

    K. D.:

    De jó lett volna! Ha valaki feltalálja az időgépet, kérem, dobjon le néhány Buddy Hollyt a szüleimnek.

    Sajnos Juventus Rádió-s környezetben telt a gyerekkorom, ami arra neveli rá a fület, hogy mindig ugyanaz a pár szám szól mindig ugyanattól a pár előadótól mindig ugyanazzal a hangzással. Fehér zaj az országos poprádiózás, ami butítja a fület, és rombolja a stílusérzéket.

    Szerencsére LGT meg Illés azért volt a szüleim lemezparkjában, belőlük sokat táplálkoztunk. Meg az angolszász zenékből is.

    Cs. O.:

    Mondj, kérlek, példákat, mik hatottak a Kobraszívre.

    K. D.:

    Kobraszív előtt The Growlerst, La Luzt és The Buttertonest pörgettem, ami a hangszerelésre biztosan hatott. De például Szabó Gyula a Bozóból azt mondta, hogy szerinte erős Smiths-hatások vannak a Csaknekedkislányban, amin meglepődtem, mert életemben kétszer ha hallgattam Smithst. Élveztem, de annyi elég is volt. De így, hogy Gyula mondta, el kell ismernem, igaza van. Érdekes, hogy más kiindulásból, de hasonló helyre jutottunk.

    Miért csúsztatok el most, bocs, de „rockosabb” irányba?

    Cs. O.:

    Ebben az is benne van, hogy utolértünk magunkat hangzásban, és végre hasonlóan szólunk lemezen, mint élőben. A Na Ná Ba Bámnál még volt egy nehezen áthidalható szakadék a lemez- és a koncerthangzás között. Tanulságos volt, hogy ha ugyanazt csináljuk egy felvevőgéppel, mint koncerten, nem feltétlenül kapjuk ugyanazt az eredményt. Ez olyan, mint amikor egy könyvet filmre adaptálnak: nem lehet csak úgy áttenni a vászonra, hanem újra kell írni nulláról, különben nem fog működni.

    K. D.:

    Na Ná Ba Bám felvétele sokkal jobban hasonlított egy koncerthez. Bementünk a stúdióba, és egyszerre feljátszottuk. Nem volt sávrétegzés, se semmi trükk. Az egy nyers garázsfelvétel. Azáltal, hogy fejlődtünk zenekarként és egyénenként is a hangszerünkön, dúsabb lett a történés koncerteken, és most ezt sikerült visszaadni a lemezen is.

    Kialakult egy sajátos zenei és szövegvilágotok, aminek hangsúlyos része az is, hogy Olivér hasonlóan énekel bizonyos számokat.

    Cs. O.:

    Az lehet az oka, hogy rosszul ritmizálok. Összevonok szavakat aszerint, hogy hogyan jönnek ki a sorok. A (halál;orgazmus)-os Gergő mondta, hogy próbálta énekelni az egyik számunkat, de nem tudta, mert hülyén ritmizálok. Azt hiszem, én vagyok az a hülyegyerek, aki úgy énekli a Szózatot, hogy „Smaj-dansí-rod is”.

    „Nem érted, hogy rosszul ritmizálok?”
    Fotó: Czirják Pál

    És a rettentő kompakt rímelés?

    Cs. O.:

    Arra jöttem rá, hogy hasonlóan írok, mint rajzolok. Állítólag a rendetlen emberek minimalisták, mert a művészetben törekszenek arra, amit a saját életükben nem tudnak megvalósítani.

    Én a rajzban is szeretek egyszerűsíteni és geometrizálni, mert akkor érzem jól magam, ha valami vagy kerek, vagy szögletes. Nem vagyok rím-OCD-s, de a dalszövegekben is próbálok mindent úgy mondani, hogy az egy szabályos rendszer része legyen.

    Most, a Kobraszíven jutottam el odáig, hogy nem kell rettentő sűrűnek lennie a szövegnek és minden sornak felférnie egy polcra. Ha felépült egy rendszer, annak is külön ereje lehet, ha eltérsz tőle. Ha van egy páratlan sor, vagy elmarad a rím, mint a Lődi Virág refrénjének a végén.

    Mit szólsz hozzá, ha az énekteljesítményedet kritizálják?

    Cs. O.:

    Ugyanazt, mint mikor a látásomat kritizálják: egyetértek velük. Erről mindig az Oscar című film jut eszembe, amikor azt mondja Sylvester Stallone, hogy „hagyja már, Connie, úgy beszél, ahogy tud”. Én se tudom, hogyan kell énekelni, de más zenekarban se zavar, ha valaki nem jól énekel vagy zenél, amennyiben van ereje. Mint ahogy Wahorn szaxofonozik a Bizottságban: a rossz hangokat is elhiszem neki, mert van egy jelenléte.

    K. D.:

    A zenénk sem arról szól, hogy virtuózok lennénk. Ezek elsősorban dalok, amiket azért adunk elő így, mert azt gondoljuk, hogy így jók. És mert így tudjuk előadni őket.

    Cs. O.:

    Lehet, hogy egyénenként azt gondoljuk, hogy jó lett volna, ha nem nyúlok mellé a szólóban, vagy nem csúszok ki az énekkel a tempóból, de egészében véve elégedettek vagyunk a zenénkkel. A Rolling Stones is összevissza csúszkált, mégis király. Aztán lehet, hogy ötven év alatt marha pontosak lettek, de mi is igyekszünk fejlődni. Hallgatjuk magunkat, kielemezzük, mit rontunk el, hol tudnánk javítani, énektanárhoz is járunk.

    Még mindig a szerelmi csalódások inspirálnak titeket a legjobban?

    K. D.:

    Meg a legóra lépés. És a fehér kutyaszar. Minden, ami fáj.

    Cs. O.:

    Az a helyzet, hogy nagyon lassan dolgozom át szövegbe az élményeinket. Amit Szabó Benedek megcsinál real time-ban, azt én nyolcéves késéssel abszolválom. Például arról az élményről, amiről az Ujj Zsuzsi szól, már az első lemezre is írtam egy számot, csak nem lett jó. Postán keresztül udvaroltam egy lánynak, aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy nem is szeret, mert az már kiderült volna. Aztán egy nap elhatároztam, hogy inkább megkérdezem tőle személyesen Székesfehérváron. Amikor megérkeztem a Délibe, megláttam Ujj Zsuzsit a kijelzőtáblák alatt, és még írtam is egy SMS-t Dávidnak, hogy „itt van Ujj Zsuzsi, minden rendben lesz”. Utólag jöttem csak rá, hogy akkor kellett volna hazamennem. Szóval az, hogy „mi lehetne meggyőzőbb égi nem annál, hogy láttam Ujj Zsuzsit a Déliben”, nem valami különleges metafora, hanem igaz történet.

    Mi lesz, ha kifogytok a szerelmi csalódásokból?

    Cs. O.:

    Lassan utolérjük magunkat, és akkor a monogámiáról és a boldog párkapcsolatokról fogunk írni.

    K. D.:

    Meg a CSOK-ról.

    Több dalotok kultsláger lett, aminek gyakran idézik a szövegét. Az új daloknál éreztél nyomást magadon, hogy meg kell írnod a következő Tihanyt?

    Cs. O.:

    Mindig Dávid fülébe súgom, hogy az új Húsrágó hídverőt írja meg, ő meg az enyémbe, hogy én meg az új Szőkített nőt. Egyébként nem nyomaszt ez, sőt. Dalíráskor nem szoktunk a közönség elvárásain agyalni. A Rólad akkor sem 2000 például ott ér véget, ahol tipikusan még jönnie kéne három refrénnek, mi viszont inkább abbahagyjuk, mert a dalt az szolgálja jobban, hogy elakad, mint gombóc a torokban. Oké, átjön a lány egy üveg borral, de mi lesz a vége? Pont az a tisztázatlanság jelenik meg a zenében, amiről a szöveg is szól.

    K. D.:

    Nem szoktunk arról beszélgetni, hogy van-e élet a Tihany után. Az is csak úgy megszületett annak idején. Nem úgy álltunk neki, hogy most megírjuk a következő világslágert.

    Aztán tessék, mégis.

    K. D.:

    Az ominózus mondat kilenc éve született a Bánkitón egy nem annyira, vagy hát félig-meddig jól sikerült este után, amikor reggel megérkezett egy férfi, és hazavitte a nőt a sátramból.

    Cs. O.:

    Dávid előtámolygott, és azt mondta a másnapos Horváth Charlie-hangján, hogy egyszer írjunk egy számot arról, hogy senki nem azzal van, akivel szeretne lenni. A két versszak akkor már külön-külön megvolt régről.

    Rólad akkor sem 2000 egy lányról szól, akit szándékosan nem neveztek a nevén. Gyakran kérnek arra lányok, hogy maradjanak ki a dalaitokból?

    Cs. O.:

    Inkább az ellenkezője szokott történni. Miután megírtuk a Lődi Virágot, konstans téma volt a zenekartagok barátnői között, hogy az adott párkapcsolatról mikor születik szám. A Rólad akkor sem 2000 is abból született egyrészt, hogy a lány, akivel Dávid volt, azzal jött néha, hogy mikor lesz róla számunk. Hát ezt neki, haver.

    És másrészt?

    Cs. O.:

    A Balatonon nyaraltam a feleségemmel, és felhívott Dávid, hogy feljött Pestre [beep]. Elmesélte, mi történt, és azt mondta, ha írnánk erről egy számot, akkor is csak azt írná, hogy akkor sem írok rólad egy számot. És azért lett 2000, mert már született erről egy dalunk, de nem voltunk vele elégedettek, úgyhogy írtunk egy másikat, és a 2000 mégiscsak jobb, mint a Rólad akkor sem 2. Túl sok Teleshopot néztünk gyerekkorunkban.

    Sokáig egy kicsi, de lelkes közönségnek játszottatok, és élveztétek is, hogy nincs pénz, de nincsenek kötöttségek se. Mostanra viszont annyira kinőtte magát a zenekar, hogy egymás után kétszer megtöltötték az A38 Hajót. Feszélyez a siker?

    Cs. O.:

    Nem tudom. Amikor beugrok a medencényi kokainba, nem gondolok semmire.

    K. D.:

    Ez még mindig felmérhetetlen számunkra. Nem tudjuk, hogy ez kis siker vagy nagy siker.

    Segítek: ez nagy siker.

    Cs. O.:

    Köszönjük szépen. Amúgy igen, feszélyez.

    K. D.:

    Tiniként az volt az álmom, hogy játsszak az A38-on, és amikor először léptünk fel ott, az klassz érzés volt. De sosem az volt a siker mércéje, hogy minél több minél drágább jegyet adjunk el. Jó érzés sok embernek játszani, de ugyanolyan jó kevésnek is. Az energiát és az érzéseket közvetíteni mindenütt jó.

    Hozott azért valami változást a siker a zenekar életében?

    Cs. O.:

    Több kokaint.

    K. D.:

    Az jó, hogy tudjuk jó dolgokra használni az elérésünket. Csinálunk évente pár karitatív koncertet, és odaállunk olyan ügyek mellé, amelyek fontosak számunkra. Dolgoztunk már az Utcáról Lakásba EgyesülettelA Város Mindenkiével és a Láthatatlan Tanodával is.

    Cs. O.:

    Ezenkívül a siker önmagában nem élményszerű. Találkozom azzal, hogy emberek úgy néznek rám, mintha éreznem kéne valamit attól, hogy sokan szeretik a zenekart. Olyasmi, mint mikor sírni kéne a temetésen. Nem lett több barátom, és gazdagok sem lettünk, mert nem veszünk ki pénzt a zenekarból.

    A gimiben volt egy elméletem, hogy ha öt csaj szerelmes egy fiúba, akkor egy hatodik csaj is szerelmes lesz belé, mert kíváncsi, mit esznek rajta. Sokszor mintha velünk is ez történne, de ez az életünkre nézvést nem jelent nagy változást, és szeretném, ha nem is jelentene.

    A CSNK tagjai, amint a jövőjukbe révednek
    Fotó: Czirják Pál

    Most mi az álmotok?

    K. D.:

    Szeretnénk vinylt kiadni. Amit a Kobraszívből ki is fogunk.

    Cs. O.:

    Nekem az a vágyam, hogy ez a család meglegyen holnapután is, és tudjunk számokat írni, igazat mondani, és sok élményünkről beszámolni. Örülnék annak is, ha szebben tudnék énekelni, és több levegőt kapnék, hogy táncolás után ne lihegjek. Ha pedig a zenekari pénzből veszünk egy balatoni nyaralót, akkor nagyon boldog leszek. És persze akkor is, ha lesz egy tubásunk.

    K. D.:

    Az nem lesz.

    Cs. O.:

    Ha valami történik Pipóval, akkor le fogok feküdni az út közepére, és követelem, hogy legyen egy tubásunk. Ha egy tubás olvassa ezt, kérem, jelentkezzen!


  • További cikkek