A titok titok marad – interjú a kilencvenéves Sándor Iván íróval

Kezdjük beszélgetésünket az előbbivel. Annál is inkább, mert az esszé a regény mellett kezdettől fogva jelen van írásművészetedben. Mit jelent, miért fontos számodra az esszé művelése?

Mindig arra törekedtem, hogy a világot, amelyben élek, próbáljam a látszatok mögötti valóságában megismerni. Mindig foglalkoztatott, hogy a jelen a múlt nélkül nem ismerhető meg. Fél évszázada hosszú menetelésbe kezdtem.

A história, a szellemi-kultúrtörténeti sáv és a regényformák alakzatai foglalkoztattak. Igyekeztem ezt a hármasságot egységbe rendezni, s aztán a hatásukra kialakult emberi helyzeteket, mentalitásvilágokat megismerni.

A históriai útbejárás egyik első állomása a 19. század végi tiszaeszlári perről, annak következményeiről írt esszékönyvem volt 1976-ban. Aztán jöttek a két világháború közötti évtizedek. Írtam a Don-kanyarról, a holokausztról, egyik szellemi elődöm, Bibó István életművéről már a nyolcvanas években. Három kötetbe sűrítettem a rendszerváltás három évének történéseit. Folytattam a közelmúlt évtizedeinek feltárásával, mindenekelőtt abban a tekintetben, hogyan inogtak meg, s mára miképpen erodálódtak a demokratikus államszerkezet alapjai. A másik sávban visszamentem a görögökig, tanulmányoztam a középkor, a humanista kultúrakorszak szellemi teljesítményeit, hogy ilyen módon jussak el az újabb folyamatokig: a szellemi törekvések magára hagyatottságáig, a kultúra veszélyeztetettségéig, az eluralkodó nyelvi krízisig, amelyről Balassa Péter barátom már évtizedekkel ezelőtt az írta, hogy a hamisság az igazmondás álarcát ölti magára. A harmadik sávban Cervantestől indítottam a regénnyel való foglalkozást. A további tartóoszlopok: Proust, a mában pedig Bernhard és Sebald. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy a 20. századi magyar regény legkiválóbb műveivel is más ösvényt képes bejárni, mint az az európai irodalom, amelyik Kafkával, Musillal, Brochhal, Camus-val, Beckett-tel, eljutott a regény igazi feladatáig: a létezés folyamatos botrányának ábrázolásáig. Itt megállok. Fél évszázadot töltöttem ebben a téridőben, hogy a regényfikcióval párhuzamosan a múlt folytonosságaiból ránk szakadó esszérealitást is munkámnak tekintsem.

Valóban, ahogy mondod, közel fél évszázada párhuzamosan épül regény- és esszévilágod. Eközben a regényekbe is belekerülnek olyan apóriák, amelyek az esszékben is helyet találhatnak. Miben más mégis az útbejárás, az, ahogyan közvetíteni tudod azokat a történelmi, filozófiai, művészet-, irodalom-, zene- és színháztörténeti felismeréseket, amelyek végiggondolása nélkülözhetetlen számodra?

A válasz látszatra egyszerű, de valójában mégsem az. Lehetne azt mondani, hogy az esszé közismerten fogalmi-elemző módon, az ehhez illő logikai konstrukcióval vizsgálja a témáit, a regény meg a víziót kifejező történettel, alakokkal, konfliktusokkal, mindezek formaváltozataival. Csakhogy a rohamosan változó újabb korszakok, a más ritmusban követhető felgyorsult léthelyzetek, az informatikai robbanás következtében kiterjedt idő-tér s a mindezek nyomán kialakuló, szétfoszló, más formákban újjászülető emberi helyzetek fogalmi utazásban való követése a regény számára is újabb formákat segít „transzformálni”, mint például a jelen-múlt-sejthető jövő együttállásának „képeit”, a külső események és az időben-térben messzi belső világok akár egy mondatban való összecsúsztatásait. Az esszéfelismerések regénybe konvertálásának feltétele, hogy szervesüljenek az alakok jellemében, gondolkodásában, ismeretvilágában, az ő megnyilvánulásaik legyenek, s ne rájuk aggatott írói ismeretek.

Hermann Brochnak van egy, a kérdéshez kapcsolható gondolatsora, miszerint kétféle jó regény van: az egyik kiszolgálja a kor ízlését, a másik megmutatja, hogy mi maga a korszak. Nos, az esszéírásom segít, hogy az utóbbinak a regénymegjelenítésére törekedjem.

Térjünk is rá ezzel legújabb regényedre, melyet márciusban, a kilencvenedik születésnapodra időzítve adott közre a Magvető Kiadó. Az a megtiszteltetés ért, hogy ebből az alkalomból megfogalmazhattam néhány gondolatot a Litera irodalmi portál felkérésére. Többek között azt írtam, hogy a regényeidben mindig újabb és újabb formaváltozatokat teremtesz, az addig elmondottakat összegezed, de azokat mindig meghaladod. Ezután került a kezembe az Amit a szél susog, és az volt az érzésem, hogy itt mintha a korábbiaknál is nagyobb hangsúlyt kapna az összegzés, az elszámolás igénye. Mennyire volt ez a szándékod, amikor a könyv megírásához fogtál?

Nem volt ilyen szándékom. A szándékról különben is nehéz beszélni. A munka kezdetekor vízió van, aztán a regényalakok sorsa-története alakítja a formát-nyelvet. Inkább azt említeném, hogy mi foglalkoztatott: a fel nem tárt, meghamisított egyéni-családi közösségi múlt hatása az egyes és – tágabban – a társadalmi életvilágokra, illetőleg a felejtés-hazugság rétegei alól a feltárási igyekezet küzdelmei. Vagy a nyelv hatástalansága, hogy kifejezze az elmúló évtizedek traumáit. Továbbá a tapasztalatok hagyományozhatóságának kudarca. Meg olyasmik, hogy a különböző helyzetekben a regény különböző alakjai miképpen veszik fel a küzdelmet a rájuk zúduló sorsterhekkel, és meddig jutnak el – vajon az önfeladásig, vagy a becketti „állva maradásig” legalább?

Mi volt ezúttal az elindító vízió, amin tovább tudtál haladni? Egy mondatot, egy motívumot találtál, vagy a központi figurát láttad meg legelőször?

„Kétezertizenhat június huszonhetedikén reggel kilenc órakor Z. leszállt a 7-es autóbuszról a Ferenciek terén.” Ennyi az első mondat. Miért szállt le Z.? A vízióban itt négy motívum sűrűsödik. Először is az, hogy be akart lépni a Klotild palota déli épületében az egykori Belvárosi Kávéházba, amelynek sarokasztalánál sokat dolgozott egykor, s találkozott rendszeresen szerelmével, későbbi élettársával. A másik víziórész az, hogy meghívást kapott egy emlékező ünnepségre abba az épületbe, ahol 1956. június 22-én a forradalmat előkészítő, elhíresült Petőfi Kör-i sajtóvita egykori néző-hallgatója volt. A harmadik mozzanat az, hogy a renoválás alatt álló épület kapuőre szinte fantomalakként útját állja, s nem léphet be az egykori emlékei kávéházterébe. A negyedik az, hogy amikor megérkezik az épület elé, ahol a forradalom emlékére programot szerveztek, kiderül, hogy a programot váratlanul lemondták, s mikor érdeklődik, hogy miért, valaki a fülébe súgja: ezek még a forradalom emlékétől is félnek. Ennek az „összetett víziónak” igen nagy a térideje, szellemi-históriai-érzelmi-politikai horizontja. Innen indul Z. útbejárása, európai utazása, a jelen viharzónáiban járva, a múlt viharzónáit felidézve, a megörökítés kötelezettségétől hajtva.

Több európai városban jár, saját emlékeit követve, miközben mások sorsát és történeteit is magáévá teszi. Mindent együtt lát, mint azon az általa Üzenőfalnak nevezett, falra erősített kartonlapon, amelyen különböző fényképeket, idézeteket helyez el : a múlt rekvizitumait. „ Úgy érezte, hogy minden, amit az előző napon megismert, mintha együtt bolyongana abban a térben, amit átélt ” – olvassuk. Ez az együttlátás volna regényszemléleted egyik alapvető vonása?

Ez Z. szemlélete. Ő érez, kutat, jár-kel így. Az ő érzéseit, tapasztalatait használom egy olyan általánosabb létszemlélet-gyakorlat kibontására, amely alkalmas a jelen eseményeit a múltból induló folyamatos ok-okozati lánc szerint megérteni.

Igyekszik mindazoknak az életútját, tapasztalatait integrálni, akikkel útközben erősebb kapcsolatba kerül. Így terjed a horizontja a história, a nyelv, a képzőművészet, a színház küzdelmeire.

Sok rejtett mozzanat feltárulhat a számára az elmúlt évtizedek európai és magyar eseményvilágából. Mindez – jól érzékelteti a kérdésed – a Z. „mögött” dolgozó, általánosabb lét- és epikai szemléletem próbatétele.

Beszélnél Z. „útitársairól”, akikkel találkozik bolyongása során, és akik hatnak rá?

Budapesten egy fiatalabb történész életébe, korszak- és múltkutatási igyekezetébe, Athénban egy fiatal rendezőnek a színház megújítási kísérleteiért folytatott küzdelmeibe kapcsolódik be. Leszbosz szigetén a menekültek szörnyű sorsát ismeri meg. Párizsban egy magyar származású zeneesztéta-professzorral találkozik, aki mániákusan foglalkozik Arnold Schönberg zeneszerzői életművében a megszólalás és elhallgatás 20-21. századi dilemmáival, Bécsben egy ötvenhatos menekülttel, aki Magyarországon a koncepciós perek áldozata volt, és még másokkal. Mindvégig élettársa, Lil sorsa kíséri az egykori közös helyszíneken, akinek a története a magyar holokauszt felé mutat vissza. Ezeknek az alakoknak a sorsában, küzdelmeikben, mániákus igyekezeteik mélyén különböző személyes-családi titkok rejlenek, s mikor a regény végén ezek a titkok értelmezést kapnak, Z. úgy érezheti, nem hiába indult hosszú vándorútra, eleget tehet végre vállalt kötelezettségének, hogy palackpostát küldjön minderről korszakának. Ugyanakkor epikai megvilágítására törekedtem annak a mondatsornak, amit Z. az általad is említett Üzenőfalra jegyez fel: egy párizsi orvosprofesszor válaszát arra a kérdésre, hogy mi maga az élet. Így szól: „A titok titok marad. Bármilyen magyarázat, amit az életről adni tudnánk, kevésbé lenne világos, mint az életről alkotott intuitív felfogásunk.”

Többször felmerül az elmondhatatlan elmondásának hiábavalósága, a befogadatlanság. Ezzel küzd Jórgosz, a rendező is, aki új színházi formák keresésével állítja színpadra az Oidipusz király t. Milyen tapasztalataid vannak bizonyos művészi, értelmiségi törekvések mai hatástalanságával kapcsolatban?

Kezdjük a kérdéseddel. Vákuumkorszakokban a kultúra többnyire visszahúzódik a műhelybarlangba. Évek múltán kiderülhet, hogy a csendvilágban megszülettek a korszak mélyére hatoló írói művek. A színház, a film, a képzőművészet, az akadémiai tevékenység ki van téve a hatalmi törekvéseknek, amelyek sohasem támogatták, inkább eltorlaszolták a szembenézést a lényegi létproblémákkal. Ilyenkor virágzik a kultúripar, tombol az öncenzúra, a hatalmi törekvéseket kiszolgáló igyekezet. Ez mindig így volt, most is így van. A piacon jól érvényesülő termékek legjobbjainak megvan a nem elhanyagolható és egyáltalán nem megvetendő hatásértéke: szórakoztatás, elzsongítás.

Éveink kérdésének azt tekintem, hogy miképpen tud a szellem-művészet azokra az új kérdésekre reagálni, amelyek teljesen új helyzetben találják a 21. század földlakóit.

Ezek sorolása most ne legyen beszélgetésünk tárgya. Inkább az, hogy a kultúra mennyiben tudja az új helyzet új dilemmái közepette is megőrizni a hamleti intést, a korfelmutatást, amit a már idézett Hermann Broch a „megmutatni, hogy mi maga a korszak” törekvéseként őrzött meg a számunkra is. Említettem már, hogy ez a regény szinte valamennyi alakjának közös létviteléhez tartozik. Gyorsan két példa. Jórgosz, a fiatal görög rendező az Oidipusz színrevitelével a katarzis kipusztulását próbálja felmutatni. A Szajna-parton két, bemutatóra készülő színész azért nevezi Beckett Godot-jának előadási munkálatait „változatoknak az eredeti drámára”, mert úgy érzik, a darab születése után hetven évvel eljött az ideje annak, hogy „korrigálják” a játékvégi híres „állva maradást”. De hogy mire – elindulásra vagy visszafordulásra –, azt még nem tudják. George Steinfeld, a zeneesztéta arról számol be Z.-nek, hogy diákjai egyszerűen nem értik az elmondhatatlan elmondásáért folytatott művészi küzdelmeket, olyannyira távol élnek a korábbi históriai okoktól. Véri Márton, a fiatal történész a tudomány újabb tételeit a múltfelejtésről múltmeghamisításra kívánja cserélni. Egyszóval a kultúra helyzetét ma a teljes hatástalanságának és hatalmi érdekek szolgálatába rendelésének éveiben is olyannak látom, mint évezredek óta mindig: hegycsúcs, világítótorony, fénylő csillagok – mondták régebben –, ahová pillantásunkat vetni kell. Ma inkább azt mondanám, hogy a szellem-kultúra lehetősége az, hogy a korszakadék mélyére pillant, s szemhunyás nélkül felhozza onnan, amit lát, akkor is, ha a korszakvakságnak, remélem, nem végleges idejét éljük.

Vagyis nem marad más a jelenlegi helyzetben, mint amit éppen a fiatal rendező mond a regény végén: dolgozni, dolgozni… Rögzíteni mindazt, ami körülvesz bennünket. Hogyan hatnak rád és alkotómunkádra a mostani jelenségek? Az elkészült regény után milyen ösvényen indulsz tovább?

Dolgozni... Szonya is ezt mondta a kilátástalan helyzetben Ványa bácsinak. Április második hetében beszélgetünk. Az előttünk álló hónapok még fel nem fogható módon változtatják meg a világban az emberi helyzeteket. Nem csak a vírus. Összefutnak, amiként korábbi kérdésedre már soroltam, a korszakvákuum újabb eseményei, amelyekre nem tudnak a vezető hatalmak, a kormányzatok megnyugtató válaszokat találni. Ahol a demokratikus hagyományok szilánkjai megmaradtak, ott is másképpen alakul a közelebbi-távolabbi jövő, ahol felszámolódtak, és autoriter rendszerek alakultak ki, ott is másképpen. Az utóbbiból hosszú életem során szereztem elég tapasztalatot. A régi formációiról és az újabbakról is.

A regényírói munkám előkészítő szakasza a tájékozódás, tapasztalatgyűjtés, értelmezés, aztán a vízió kialakítása, a forma és a nyelv megtalálása.

Tehát mindenekelőtt meg kell értenem a következő hónapjaimban – ha szerencsém van, talán éveimben –, hogy miben élünk. Mi a létmód, a világpolitika, a szellem, tágabban a kultúra megváltozott helyzete.

Új regénybe kezdtem, keresem azt a hangzást, ami magába foglalja éveink emberi helyzeteinek gyorsan változó alakulását. Néha úgy érzem, megtaláltam, néha úgy, hogy újra le kell ütnöm a „belső hangvillát”. Nem hiszek más regény és esszé létjogosultságában, csak abban, amelyik megmutatja, hogy miben áll maga a korszak, amiben élni kényszerülünk.