„Nem csak misszionárius pózban szeretjük csinálni a rapet” – interjú a Slow Village-dzsel

Azt akartuk ezzel kifejezni, hogy mindegyikünkben benne van az utca, de egy kicsit másképp. Muzsikus családból származom, jártam zeneiskolába, és odafigyeltem a suliban amellett, hogy annyit lógtam, amennyit lehetett.

Ha fogalmazhatok egy kicsit viccesen és önkritikusan, én nyárspolgári pedagóguscsaládból származom. A szüleim az agybarázdáltság feltételének tették a zenetanulást, én is hét évig tanultam hegedülni. Az utcagyereklétet pedig ott lehet tetten érni, hogy feszt csavarogtunk, annak ellenére is, hogy volt hová hazamenni.

Nem vívtunk bandaháborúkat, és nem jártunk blood territory-n gimnáziumban, mint Kendrick Lamar, de ettől még fontos szerepe volt az utcának az életünkben.

Miután kiszabadultunk az otthoni környezetből, és elkezdtük felfedezni a saját utunkat, ott tanultunk meg sok mindent, amit beépítettünk a személyiségünkbe.

Mint a hiphopot?

A hiphop mellett mindig is sokféle zenét hallgattunk, és a rap azért jött ki győztesen a versenyből, mert úgy éreztem, ebben tudom a leginkább megvalósítani önmagam, itt kapom a legtöbb időt, hogy hosszabb sorokban, sűrűbb tartalommal fejezzem ki a gondolataimat. Ehhez jön még az érzelmi kötődés: mivel már egy ideje a hiphop iskoláját taposom, ez áll legközelebb a szívemhez. Olyan átéléssel, mint a hiphopot, egyik műfajt sem tudom élvezni.

Számomra a Fegyelmező Részlegtől a Toolon át Haydnig sok mindenben megvan a dög, de a hiphopnál éreztem először, hogy a zene kiszakít magamból. Ez a wow-élmény beakasztott egy horgot a nyakamba, és elhúzott idáig – és a koporsóig is el fog.

Ha megkérdeznéd egy metálbanda gitárosától, hogy miért a metált választotta, ugyanilyen körmondatokban jutnánk el a semmiig.

A zenét nem te választod – hadd használjam ezt a közhelyet –, hanem az választ ki téged, testvérem.

Én a hiphophoz fűződő viszonyomat egyébként fordított mérnökségként élem meg: elkaptam az egyik fülénél, és onnan visszafelé kezdtem letapogatni az egész testét.

Te perverz!

A hiphopot mindenki másképp fogalmazza meg magának, és a mi megfogalmazásunk igyekezett a legautentikusabb gyökerekből táplálkozni, ezért nyilván van egyfajta elköteleződés bennünk az általunk vélt true hiphop felé. Persze ki tudja definiálni, mi a real hiphop? Ma már annyi alfajra oszlott ez a műfaj, hogy szeretnénk távol tartani magunkat az ilyen szubjektív, kevéssé leíró címkéktől.

A Slow Village se nem nyúszkúl, se nem oldszkúl, hanem az a saját íz, amit megpróbálunk hozzáadni ehhez a zenéhez.

És közben szeretnénk rengeteg irányba kacsintani.

Nem csak misszionárius pózban szeretjük csinálni a rapet...

...hanem oldalról és mindenhogy. Ha lehet programot hirdetni saját magamnak, én úgy szeretnék rapper lenni, hogy közben zenész vagyok, és a rapper skatulyából kiszabadulva, teljes értékű zenészként hagyni majd el ezt a létezést.

Mi volt az a pont, ahol megragadtátok a hiphopot?

Nehéz időszakban, egy köztes állapotban kezdtük el a bandát. A nyugati trendek, a trap, a drill és a grime 2010 környékén kezdtek betörni hozzánk, és ki is alakult egy kemény magjuk, de annak nem volt még akkora hangja, amit a szélesebb közönség is meghallott volna. Ezek az új hullámok pont akkora árasztották el a magyar zenét, amikorra a mi ízvilágunk beért 2014 környékén. De csodák csodájára a Slow Village megmaradt, és működött.

Pont akkor indult a banda, amikor a hiphop popkultúrába való beemelkedésével, a trending listákkal és egyebekkel már kezdtük elfelejteni, honnan is jött a műfaj. Eltelt jó pár év, amíg a rapnek se felülete, se különleges mondanivalója nem volt, csak köröket írt le maga körül.

Nem mondom, hogy a mi megjelenésünk változtatott ezen, de a Slow Village pont akkor jött be a képbe, amikor újra lehetett valami izgalmasra számítani egy rapbandától.

A megfelelő platformok nyújtotta lehetőségekkel érdeklődést tudott kiváltani és meglepően sok emberhez eljutni annak ellenére, hogy nem idomul sokban a populáris igényekhez vagy trendekhez.

Már az első számotokban is azt rappeltétek, hogy „sok a sallang, seregnyi a sebhely, amit a műfaj testén ejtett a sok seggfej”.

Ezt ma is vállalom. A tudással együtt rengeteg félreértés is érkezett a tengerentúlról a baseballsapka fejen való elhelyezését is beleértve. A sok tévútnak köszönhetően sokan a tinglitangli baseballsapkás hülyegyerekek vagy az aranyban úszó, fegyverrel hadonászó gengszterek színvonalára redukálva tudták csak elképzelni és tálalni a hiphopot. Ekkorra ez a műfaj már világszerte sokkal többről szólt: megjelentek a minőségi zenék és az irodalmi igénnyel írt rapszövegek.

Azt is figyelembe kell venni, hogy a nagyobb labelek Magyarországon sokáig nem igazoltak fiatal előadókat, ez csak az elmúlt hat-hét évben változott meg.

Az MC-k nem példaképként, hanem apamodellként másolták az előttük járókat, sokszor ugyanazokat a dumákat és hangmintákat sütötték el, és a műfaj önjelölt királyaivá koronázták magukat. Igenis meg kell különböztetni azokat, akik tenni akarnak valamit ezért a zenéért és kultúráért, és azokat, akik csak nyerészkedni akarnak rajta.

Aztán előjöttek az arcok a garázssorokról, beindultak az MPC-püfölő házibulik, megteltek a platformok egyre igényesebb zenékkel. Végül alulról újraszervezte magát a színtér, és eközben mi is rengeteget tanultunk az előttünk jövőktől.

Nagy szerencsénk volt abban, hogy a Slow Village egy élőzenés jamsorozaton, a Hip to the Game-en alakult a régi Instantban, ahol a közreműködő jazz- és soulzenészeknek köszönhetően megtanulhattuk, hogyan tud a hiphop zeneként működni. Mi nem raparcoktól, hanem olyan alázatos zenészektől tanultuk meg, hogyan lehet elegánsan művelni a hiphopot, mint Boros Levente, Sági Viktor, Bognár Szabolcs, Zsigri Bálint, Őrsi András, Sabák Péter, Fejes Sándor, és sorolhatnám a végtelenségig. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel könnyebb zenéket, kollaborációkat összehozni egy ilyen közegben. Mennyivel szegényebb lenne a Kisszoba Zahár Fanni zseniális fuvolajátéka nélkül! Az nemcsak kíséretet ad a dalhoz, hanem a befogadás egész hangulatát megváltoztatja.

Ha már irodalmi igénnyel megírt rapszövegek: tényleg ti lennétek az új Akkezdet Phiai?

Az új Akkezdet Phiai a régi Akkezdet Phiai lesz, amikor újra összeállnak.

Borzasztóan megtisztelő ez a jelző, de mi szeretnénk a Slow Village maradni.

Be kell vallanunk, hogy…

…mi az új Gütyül Gang vagyunk, csak sok szteroiddal.

Nyilván táplálkozik a zenész abból, amit befogadóként hallgat, és másképp állunk a hiphophoz, mióta az Akkezdet megváltoztatta a játékszabályokat, de ettől függetlenül nem mi vagyunk az új Akkezdet. A Slow Village-ben a korábban ténykedő művészek hatása mellett szerintem sok olyasmi is van, amit más nem csinált korábban, és mi is csak most kísérletezünk vele.

Például?

Például Norbi szövegeiben számtalanszor tetten érhető az a fajta asszociációs menet, amelyben kimaradnak bizonyos szavak, miközben a szöveg nem veszít semmit az értelméből. Ezekben nincs megmagyarázva, merre menj hallgatóként, hanem az asszociációk láncát követed a gondolati kiindulóponttól a végkövetkeztetésig. Vagy ha ragaszkodunk az Akkezdet-összehasonlításhoz: az ő szövegeik rettentő sűrűek, és a tartalmat csak másodsorban hajlítják az ütem felé. Nálunk ellenben nem számottevő a szövegsűrűség, de a szöveg sokkal jobban ráfeszül az ütemre, és csak azután sűrűsödik be, hogy megszületett az ütemváz, amire felépítjük a dalt. Persze butaság lenne az Akkezdetet erre az egy szövegírási módszerre korlátozni, ahogy mi sem fogalmazunk meg ugyanúgy két számot sem.

Minden rapperrel előfordul, hogy tusolás közben beugrik neki egy ádáz rím, és amikor törölközés közben bepötyögi a telefonjába, eszébe jut, hogy ezt valaki már leírta tizenöt éve. Az Úton egyik trackjében, a Piaci rapbattle-ben van például egy hook, ami az Akkezdet shout outja, és erre büszkék vagyunk.

Ha átemelünk egy motívumot, azt mindig a saját szánk íze szerint tálaljuk újra. Én egyébként is azokat a rapszámokat szeretem a legjobban, amelyek egy idézettel vagy egy gondolattal utalnak a történetükre. A hiphopnak mindig is a sajátja volt, hogy allúziókat tesz a történelmére.

Az Úton értelemszerűen utazós lemez: szól az örökmozgó turnééletről és a szellemi fejlődésről is, hogy honnan hova jutottatok. Hol tartotok most?

Dénes lefogyott, Misinek kinőtt a szakálla, én pedig sokkal cukibb vagyok, mint voltam.

Jól látod, az album a fizikai útonlét és a belső út megtétele köré csoportosul. Ez az albumcím egyben a dogmánk is: szeretnénk úton lenni a végéig, mert úgy egészséges felfogni a zenélést, hogy mindig van hová tovább menni.

Nem vagyunk abban a tévképzetben, hogy tudjuk a tutit, hanem minden nap keresünk egy új tutit, amit kipróbálhatunk.

Az új lemez annyiban lett más, hogy időközben sokat fejlődtünk zeneileg és szakmailag, profibban jöttek létre a dalok is. Az első album ösztönösen született, ott nem a részletekre vagy a sound designra, hanem a tömör lényegközlésre helyeztük a hangsúlyt. Úgy is mondhatnánk, hogy a 2000tízenvalahány mások felé fogalmazta meg, hogy mi is a Slow Village, az Úton pedig nekünk mondja el, merre tartunk, és mit csinálunk.

A trappel mennyire vagytok kibékülve?

Nekünk a trap csak egy harcmodor a sok közül, amiben kimutatjuk a fogunk fehérjét, de ha meghívnak egy trapbuliba, ott is tökéletesen beilleszkedünk a line-upba, mert a trapben is meglátjuk és megfogalmazzuk a számunkra értékeset.

Milyen most a viszony a trapes és az oldszkúl közönség között?

Sajnos egyre nagyobb ellentét húzódik a táborok között. A ‘80-as években még úgy szólt a hiphop, hogy bup-bububú-cipp. A ‘90-es években úgy, hogy tüdü-dü-cipp, és innen ma már sokan nem tudnak egy lépést se tenni a 140 bpm tempójú trapszegecselésig, „mert az nem a true rap”. Pedig jó lenne a zenét is a világra ható és attól visszahatásokat elszenvedő, folyton változó médiumként kezelni, mint a nyelvet.

Nem lehet lecövekelni valahol az idő folyamában, és azt mondani, hogy minden, ami innentől következik, értéktelen.

Ha igaz, amit Závada Peti mond, miszerint a népköltészetet az underground hiphop viszi tovább, akkor fogadja el minden autentikus arc, hogy ezt a népköltészetet a nép formálja, és nem a megmondóemberei. Hadd csinálja mindenki azt, amit akar, anélkül, hogy reszketnie kelljen, hogy az idézőjelben vett szakma mit fog hozzá szólni. Az értéket közvetítő zenék így is, úgy is fennmaradnak.

Lehet ezt a színteret a felesleges sárdobálást elkerülve, beszélgetve is fainul építeni. Ha különböző bandákba szigetelődünk, azzal csak folytatjuk a köpködést, és szép lassan felőrlődik az a mag, amely most tök jól működik. Olyan underground bulikba járunk, ahol szembejön az összes SoundCloudról ismert forma (pacsi!), és a hiphopszakmában harminc évet letolt arcok is ott bólogatnak. Nincs feszülés, hogy „tesó, én harminc éve ezt nyomom, mutass már tiszteletet”, mert a fiatalabbak elkezdtek beszélgetni az idősebbekkel, és kialakult egy termékeny diskurzus. Sokan szeretik a beefkultúrát, ugyanakkor elfelejtik, hogy a hiphopnak még fontosabb összetevője a csapatban gondolkodás, az összetartás, az alázat, más művészek befogadása és tisztelete. Beszélgessünk, kísérletezzünk, és semmiképp se az elzárkózás legyen a megoldás, mert abból már amúgy is kurva sok kijut nekünk az élet más területein.

A közélet mennyire inspirál titeket? Az új lemezen van egy közérzeti rap, a Köd, amelyben Norbi azt rappeli, hogy „semmi közöm hozzá, hogy merre tart az ország, ez az önző, ez a mindig önkezével szemellenző” és a többi.

Nem tudunk elmenni mellette mi sem. Más kérdés, hogy mennyire hagyjuk a művészetünket befolyásolni általa.

Rendszerkritikus műfaj a rap, de ettől még nem szeretném, hogy folyton az általam rohadtul utált közéletről kelljen rappelnem, mert akkor a valóságból való egyetlen menekülési útvonalamba is beszivárog a mocsok.

Ugyanakkor reflexió, felszólalás nélkül mit sem ér az egész.

Az, hogy kritikusan gondolkodunk, nem kizárólag politikai kérdés, hiszen folyamatosan meg kell kérdőjeleznünk azt, amit teszünk, és amit velünk tesznek. Nem tekintem jónak azt, ami a közéletünkkel és közérzetünkkel történik, de foglalkozom vele, és reflektálok rá, mert a mindennapjaink részét képezi. Azért maradtam itthon, mert itthon akartam maradni, és azért, hogy zenélhessek, szövegekkel foglalkozhassak a saját anyanyelvemen. Hála az égnek, a zenénknek megvan az a szabadsága, hogy elmondhatjuk, mit gondolunk a világról.

És az a szabadsága is megvan, hogy elvonatkoztassunk tőle. Ez dalonként változik. A Köd valóban a legszókimondóbb e tekintetben, de a közéleti része még mindig csak az egyik értelmezési árnyalata. Én alapvetően az ember belső ködéről is akartam beszélni ebben a dalban, mert a köd mindenhol, kívül és belül is tetten érhető. És egyre sűrűbb. Még az sem adatik meg, hogy legalább az egyik téren tisztán látnál. Amikor azt hiszed, belül tisztán látsz, kiderül, hogy ott is kurva nagy köd van – és ezért van a közéletben is az.

Ami még fontos: egy zenésznek szerintem meg kell találni azt a regisztert, amelyben úgy tudja megfogalmazni a véleményét, hogy az ne nyomja rá a bélyegét az egész munkásságára.

És ne akarja végpontokban leírni, amit felfedez, hanem hagyja meg magának és a hallgatóinak is a lehetőséget, hogy gondolkozzon, és újabb távlatokat nyisson. A köd ennek a legnagyobb ellensége.

Mit gondoltok, jobb lesz 2020, mint 2000tizenvalahány volt?

Én szeretnék jobb lenni 2020-ban.

Semmi sem jobb vagy szarabb, csak más. És nekünk is máshogy kell hozzáállni.

Legyetek jobbak!

Ha tudtok.