Intermediális projektek ínyenceknek – interjú Áfra Jánossal és Magolcsay Nagy Gáborral

A képzőművészeti érdeklődés esetemben korábban jelentkezett, rajzszakkörös voltam, és egy nemzetközi versenyen is díjaztak felső tagozatban. Ekkoriban verset még csak a fióknak írtam, hála az égnek. Aztán ahogy egyre több témában tájékozódni, olvasgatni kezdtem, a szépirodalmi szövegek sem tűntek érdektelennek, de a saját szövegekhez való viszonyomban minőségi változást csak az hozott, amikor bekerültem az egyetemre, és szembesültem a kortárs irodalom sokszínűségével. Ekkoriban még arról álmodoztam, hogy egyszer majd saját rajzokkal illusztrált kötetet jelentetek meg, de ettől sokkal izgalmasabb, amit Szegedi-Varga Zsuzsannával véghez vittünk, hiszen itt nem illusztratív szerepben tűnnek fel a képek, és a szövegek sem szimpla képleírások.

A kétfajta kifejezésmód kibogozhatatlan egymásba játszása a könyv – az egy éven át bontakozó, inspiráló alkotófolyamat eredménye.

A 2016-os berlini ösztöndíjam időszakában is felmerült egy hasonló együttműködés ötlete, amikor összebarátkoztam Brückner Jánossal. Akkor a Rítus kéziratán dolgoztam épp, és a versekből kiindulva készültek vizuális tervek, de aztán azt éreztük, hogy nincs erre fogadókészség kiadói részről, és félbemaradt a dolog. Szegedi-Varga Zsuzsannával úgy vágtunk bele a munkába, hogy nem foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. Nagy adomány, hogy az Új Alföld Könyvek darabjaként sikerült realizálni, amit elgondoltunk, hiszen ezek a projektek soha nem térülnek meg anyagilag, mert egy nagyon speciális befogadói réteget céloznak meg. Még a kritikusok dolga is nehezebb: ilyen esetekben eltántorító lehet, amikor többféle diszciplínában való jártasságra apellál egy könyv.

Gábor, neked milyen élményhez köthető az, hogy a költészetet és a képzőművészetet ötvözni kezdted?

Édesanyám egyszer azt mondta, kisgyerekként egy papírfecnivel is órákig elvoltam a konyhaasztal alatt, amíg ő főzött. Azt hiszem, láttam valami lebilincselően izgalmasat azokban a fecnikben. A dolgok megszemélyesítése, a gyermeki fantázia elevensége velünk születik. Bevallom, nem látom a konkrét élményt, ami (kollaboratív) művészeti érdeklődést generált bennem. Engem ma sem a képzőművészet vagy az irodalom érdekel explicit. A többneműség annál inkább. Mondjuk, azok a vizuális, retorikai és auditív terek, amik ösztönösen egybe játszanak.

A 2015-ös Második ismeretlen című kötetedről ezt írták: „három az egyben: kortárs verseskötet, kódfejtős rejtvényjáték, kellemes vizuális élmény”. Játékosság, kísérletezés, élmény – az alkotás folyamatában mindez hogy van jelen?

Béna Karinthy-allúzióval élve: nekem a játék nem játék. Komolyan veszem, mert a lelkesült koncentráció hiánya árt neki, miként következetesség nélkül is jócskán veszít az élvezeti értékéből. Az alkotás mint úti élmény, mint szuggesztív misztikus tapasztalás fontos nekem. Ha nem volna az, nem hívna el újra és újra.

A kísérletezést egyre kevésbé tudom magamra nézve értelmezni. Úgy látom, nálam ez ösztönös. Nem tudok mást és másként csinálni, mint ahogy éppen csinálom. Sokoldalú embernek látom magam, de a projektjeim mintha az aktuális korlátaimat jeleznék csupán.

A Második ismeretlen esetében ez a korlát az interaktív költészet kontextusában releváns motívum. Azt akartam, hogy az olvasó a saját írásjeleivel stigmatizálja a könyvet. Ezzel a kvázi rejtvényes foglalkoztatással fizikai nyomatékot akartam adni: nyúlj bele, érezd, sajátítsd ki! Ám ez mit sem érne, ha a szövegek önállóan, félretéve a kötet tipográfiai kiállítását, csak egy énpoétika regiszterében érvényesülnének. Költő és költemény nem szent tehenek. Megannyi módja lehet az olvasó valódi bevonásának, a valódi interaktivitásnak. Én írom a szöveget, de nem a számomra legérdekesebb jelentésréteg az egyetlen, talán nem is a legfontosabb, talán nem is a legvalószínűbb. Szerintem a költészet ennek sejtetésére tökéletes terep. Ha egy költő az olvasó esetében kimondottan számol az övétől természetesen eltérő élet- és nyelvtapasztalatokkal, kulturális és szociális beágyazottsággal, esetleges fogyatékosságokkal stb., könnyen szembe találhatja magát egy olyan felismeréssel, amit az egó nehezen nyel be: lehet, hogy a legtöbb tudásom akadályt jelent egy olyan szövegaura kialakításában, amire az olvasó – a fent említett eltérő tapasztalatok és beágyazottság dacára – rezonálhat. Én egy lírai szöveggel nem csak ismeretet akarok terjeszteni. Pláne nem egy bizonyos jelentést diktálni. A felelősséget olyan terek létrehozásában látom, amikben a résztvevő gondolatébresztő lehetőségeket, szabadságot és szépséget találhat.

Az olvasót is bevonja az alkotásba mindkét kötet, például azzal, hogy befejezhet egy verset, vagy dönthet arról, hogy milyen sorrendben olvassa össze a sorokat. Ezzel a szerzőt mintha eltávolítanák, de rögtön vissza is húzza például Áfráék kötetében a blackout poetry, amikor betekintést ad az írás folyamatába. Ti hogy viszonyultok ezekhez az alkotásokhoz? Mennyire enged magához közel ez a fajta versnyelv?

Nem tudom, hogy ez valóban valamifajta eltávolítás-e, talán inkább kibillentésnek mondanám, amely az általában könnyebben adódó olvasási gyakorlatok hatékonyságát bizonytalanítja el, ezzel végső soron ezeknek a tanultságára irányítva rá a figyelmet.

A műértelmezés nem valamiféle véglegesen lezárható folyamat – az olvasás sem szimpla rejtvényfejtés, ahol egyféle lehetséges megoldás van, amihez el kellene jutni.

Hogyha mégis érvényesül egyfajta rejtvényszerűség, amit én egyébként Gábor kötetének olvasásakor hangsúlyosnak éreztem, izgalmas befogadói élményben lehet részünk. Persze itt sem tudok ennek az elsődlegességéről beszélni: a feladatok megoldása ugyanis már elve egy kibetűzés eredménye, a végleges szövegkép rekonstrukciója után viszont beindul egy más szintű értelmezői munka.

Fontosnak tartom a szerző eltávolítására tett szándékot, még inkább egy szerzőn és az ő szerzőségén túlmutató regiszter közelítésére tett szándékot. Az olvasóról – magamból kiindulva – azt feltételezem, „mindössze” egy fain szöveg terében akar gondolkodni, időt tölteni, katarzist átélni, és a befogadás aktusában nagyjából letojja az alkotó kilétét, véleményét stb. Ez nyilván nem tömegkulturális alapállás, de a valóságshow-kat működtető bulvárperspektíva (belenézni a másik fejébe és bugyijába) szerintem elbutítja az embert, legalábbis egy dimenzióban tartja. Az „alkotó celeb = szent tehén” dimenziójában.

Gábor, 2018-ban indult a MAPoetry nevű projekted, ami lényegében új műfajt teremtett. Olyan térversképekről beszélünk, amelynek lényege, hogy táj- és közterületnevekből, tömegközlekedési megállónevekből hozzunk létre verseket, és ha megszületett, „járjuk is be”, „utazzunk versben”. Ezzel már tollat is adtál az olvasó kezébe, engeded, hogy ő alkossa meg a saját versét. Élnek ezzel a lehetőséggel? Milyen nehézségek és lehetőségek rejlenek egy új műfaj megteremtésében?

Zavarba ejtő, hogy ez a jelek szerint új műfajként is definiálható eljárás gyakorlatilag létezik, van recepciója, és rajtam kívül – Bécstől Budapesten át Strömstadig – mások is kísérleteznek ezzel a módszerrel. A nehézséget a népszerűsítésben látom. Egy interaktív spacialista költészeti játékról beszélünk: már ez a szószerkezet is riasztóan strukturált. Ha az alkotó nem is direkt bejárható hiperszövegben gondolkodik, akkor is kell hozzá GPS vagy Google Maps, de legalább egy földrajzi atlasz vagy turistatérkép, ami a leendő szöveg szókészletének az alapja.

Ha irodalomról beszélünk, ez már önmagában egyedülálló írói, olvasói és olvasásnépszerűsítő magatartást követel. Lehetőséget többek közt abban látok, hogy az önkifejezés hübriszét kicsit helyre tegyük.

Egy térképen olvasható helynek története van. Valamiért nevet kapott, amit a kollektíva elfogadott, a kollektív illúziónk részévé vált. Ez a név a történelemben, az írott-beszélt nyelv univerzumában, tehát a világban elfoglalt helyére is utal. Szerintem a MAPoetry amellett, hogy egy kreatív alkotómagatartásról is tanúskodhat, a világ kifejezésének lehetőségét is magában hordozza. Mindezt nem csupán elméleti síkon, hanem játékosan teszi. Játék az anyanyelvvel, topográfiai és kartográfiai kódokkal, nem utolsósorban pedig játék a térrel, a térben, a saját múltbéli vagy jövőbeni nyomainkon haladva, amely így izgalmas közlekedési-turisztikai kihívást is jelenthet.

Gábor kezdeményezése nagyon izgalmas, és az egyik Hajdúböszörményi Írótábor végén láttam is a kiállítást, ahol a csoportjában dolgozók képein szemléletessé vált, hogyan sikerült versszöveggé szervezni a város tereit – nyelvileg is – bejárhatóvá tevő szavakat. De ennek a kezdeményezésnek egyébként nem titkolt inspirálói az avantgárd költészeti tevékenységéről ismert Papp Tibor vizuális költeményei, amelyeket ő tér(vers)képeknek nevezett el, és az 1998-as Térversképekben adott közre először. 

Áfra, a ti könyveteket is nehéz műfajilag besorolni, kísérleti kiadványként , művészkönyvként hivatkoztok rá. Miközben a határok összemosását tűztétek ki célul, nálatok szempont volt az, hogy egy új műfajt hozzatok létre?

Ha valaki a képi és szöveges tartalmak kapcsolata alapján értékeli a kötetet, nem jut arra, hogy ez valami forradalmian újszerű, hiszen amit lát, alapvetően értelmezhető a funzine-ek vagy a vizuális költészeti hagyományok összefüggésében. Ezekhez mérten sokszor nagyon is konvencionális tipográfiával dolgozik, és többnyire a lineáris olvasásmódot implikáló elrendezés érvényesül, amit persze helyenként megtörnek váratlanabb megoldások. Ami szokatlan, az a kollaboráció formája, hogy igyekeztünk egy hierarchiamentes együttműködésre törekedni, egységbe oldani azt, amit tudunk.

A szerkesztőprogramok segítségével két irányból egyszerre kezdtünk el dolgozni a munkafelületen, s egy-egy munkafázisban cseréltünk, hogy a másik ott folytathassa, ahol mi abbahagytuk. Az mindig az esztétikai érzékünkre volt bízva, hogy belenyúlunk-e valahol a már tartalommal megtöltött oldalakba, vagy haladunk tovább a dokumentum közepe irányába.

A végeredmény egy két irányból lapozható, komplex anyag, amely az érdeklődésünk fókuszának hasonlóságából és a folytonos egymást inspirálásból adódóan kiad valamiféle egészet, még ha ez szerencsés esetben egy nyitott egész is. A könyv egyik szerkesztője, Vigh Levente felvetésére került a fülszövegbe az equilibrium fogalom, amely egyébként akár egyfajta műfaj-meghatározásként is érthető.

Félre lehet érteni egy vizuális költeményt?

Azt hiszem, érvényes költészet kapcsán nem merülhet fel a félreértés lehetősége, függetlenül attól, hogy pattern, sound, slam stb. a vizsgálat tárgya. Egyfelől, amire a szöveg lehetőséget ad, az benne van. Más kérdés, ha a szerző adott esetben nem fogalmaz körültekintően. A költő felelőssége, hogy a jelentésrétegeket kordában tartsa. Másfelől, a költészet konfabuláció. Butaság volna ezt a misztikus szövésű jelenséget az alkotó és a befogadó esetleges nézeteltérése, területfoglalási ösztönök és szándékok árnyékában kérdőre vonni.

Amikor a munka kezdetétől használt címben a félreértés termékeny voltát hangsúlyoztuk, akkor elsődlegesen épp arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy a másképp értés nem hiba – az uralhatatlan jelentéstermelődés egy értékes dolog –, és hát minden újraszembesülés is lehetőséget ad arra, hogy másképp nézzünk ugyanarra a műre. Éppúgy izgalmas volt ezt megfigyelni a kibontakozó munkafolyamat során, mint ahogy a befogadók visszajelzései alapján is látszik: ha valaki aktuálisan másképp ért dolgokat, azzal éppenséggel gazdagítja az anyagot. Esetünkben az akár vizuális költeményként is értelmezhető oldalpárokhoz ráadásul már eredendően nem rendelhető egyetlen szerző, aki megmondhatná, mi is a helyes közelítésmód. Ugyanakkor az értelmezések feltétel nélküli egyenértékűsítése félrevezető volna, hiszen tény, hogy vannak – az argumentáció minősége alapján – gyengébb és erősebb „olvasatok”, de ezek megítélése nem az alkotó feladata.

Dolgoztok most kéziraton?

Nemrég fejeztem be egy, a koronavírus-helyzet által inspirált, apokaliptikus groteszk drámát, és versek is készülnek viszonylag rendszeresen. Már majdnem egy éve összeállt a következő verseskötet gerince, ami kb. havonta bővül egy-két friss szöveggel – persze még kell szerkeszteni is az anyagon, és nem sietek vele sehová. Egyébként a Termékeny félreértésben különállóan megjelenő szövegegységek közül is sokat újraértelmeztem, komplexebb versszöveggé szerveztem, címmel láttam el.

Metanoia című, logo-mandalákat egybegyűjtő kártyakönyvem kiadása folyamatban van. A kiadó részéről pályáztatás és sorban állás, részemről pedig az utolsó könyvészeti simítások és az interakciók virtuális terének megvalósítása jelenti az előkészületi fázist. Ezenkívül a nemrég lezárt, Tanösvény a Spitzbergák alatt című lírai útinaplóm kéziratának keresem a helyét, valamint a 2014 óta rendszeresen publikált Szingularitáriánus elégiákat tartalmazó ciklus befejezése van napirenden.