„Eszembe jutott egy történet. Elmesélhetem?” – interjú Boldizsár Ildikó meseterapeutával

Számtalan tematikus válogatása jelent már meg a világ minden tájáról gyűjtött mesékkel. Hány évesen került kapcsolatba a mesék világával?

Harmadéves egyetemista voltam, amikor elkezdtem mesékkel foglalkozni, addig nem igazán volt kapcsolatom ezzel a műfajjal, hacsak nem az óvodában. Élőszavas mesemondást is csak egyetemistaként hallottam először. Lenyűgözött a mesemondó és a mesehallgatók között kialakuló kapcsolat, amelynek lényegét aztán éveken át kutattam.

Az ö n által megálmodott Metamorphoses Meseterápiás Módszer azért is egyedülálló, mert teljességgel a mesékkel próbál gyógyítani. Mikor és hogyan született meg ö nben ennek a gondolata?

Amit biztosan állíthatok: egyáltalán nem akartam kitalálni semmiféle terápiás módszert. A középső gyermekem betegsége, valamint a kórházakban – ahová sokat jártam mesélni – szerzett tapasztalataim alapján formálódott módszerré mindaz, amit sokkal előbb tudtam a gyakorlatban, mint elméletben.

És mi volt a célja ennek az új módszernek a kitalálásával: önmegvalósítás, pénzkereseti forrás vagy egyfajta újszerű segítő foglakozás megalapozásának igénye?

Egyik sem. Az első, aki meggyógyult a mesék segítségével, a saját gyermekem volt, és akkor semmi más nem vezérelt, mint az, hogy csökkentsem a benne lévő fájdalmakat. Azóta huszonöt év telt el, de a cél – mások szenvedésének enyhítése – ugyanaz maradt.

Lehet tudni, hogy nem felolvassa a meséket, hanem minden esetben előadja őket. Miért gondolja azt, hogy egy mese meghallgatva nagyobb hatású lehet, mint felolvasva?

Ez nem pusztán egy gondolat, hanem valós tapasztalat, a mesékkel kapcsolatos első tapasztalataim egyike.

A titok egyrészt a mesemondó és a mesehallgatók egymásra hangoltságában van, másrészt abban a különleges tudatállapotban, ami ilyenkor kialakul.

Ezt történethallgatási/történetmondási transznak hívják. Lényege az a módosult tudatállapot, amely során a bal és jobb agyfélteke egyensúlyba kerül, és mind a mesemondó, mind a mesehallgató eljut az „Óperenciás tengeren is túlra”, azaz a látható, tapintható, érzékelhető világokon túlra, ahol minden megtörténhet, és ahol nincs lehetetlen.

Mi az a különleges erő, ami a mesékből árad, és a Metamorphoses Meseterápiás Módszerrel öngyógyító energiává alakulva képes a kátyúba ragadt életeket is gyökeresen megváltoztatni?

Egyrészt a mesék emberi tapasztalatok gyűjteményei, ezért megbízható forrásnak tekinthetők, másrészt minden történetnek van egy erős felszólító jellege: „Járjatok utánam!” Azt tapasztalom, hogy amint valaki elkezd egy mesével összekapcsolódni, a mélyére merülni, a történet egyszer csak egyfajta „kényszerítő erővel” kezd hatni rá. A mese rendje utánzásra hívja, s mivel a lélek mindig megkívánja a rendet, a történetre egyfajta cselekvési forgatókönyvként tekint. Nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne mesebeli párja. Csak amíg mi a saját életünkben például kővé dermedve állunk egy útelágazásnál, addig mesénk hőse bátran dönt, választ, és nekivág az ismeretlen felfedezésének. Őt kell követnünk, ha ki akarunk keveredni a bajból.

Mesékkel foglalkoztak már pszichoanalitikusok is, közülük talán Marie-Louise von Franz a legismertebb , aki híres műmeséket is elemzett. A terápiás hatást tekintve van-e különbség a népmese és a műmese között?

Műmeséket nem használunk klinikai meseterápiában, de az alkotó-fejlesztő meseterápiában sok hasznát vesszük ezeknek is. Főként az oktatásban és nevelésben van rájuk nagy szükség, mert a népmesék többsége nem igazán a gyerekek érzéseinek és gondolatainak tükörképe. Az ő világukra épülő, korszerű kortárs gyermekirodalom rendkívül erősen hat rájuk, de másképp, mint a népmesék. A műmesék elsősorban a tudatot szólítják meg – szemben a népmesék tudattalanhoz való kapcsolódásával –, ezért az alkotó-fejlesztő meseterápiában a műmesék feldolgozásához rengeteg testtudati technikát használunk mintegy ellenpontozásként.

A mesélésnek különböző funkciói lehetnek. Miben különböznek a saját élményű mesecsoportok más önismereti csoportoktól? V an-e minőségi különbség a dinamikájuk és a hatásuk között?

A saját élményű meseterápiás csoportok a mesék által létrejövő személyes élményekre épülnek. Az ilyen mesecsoportok célja, hogy a mesék segítségével minél több ponton létrejöjjön kapcsolódás az egyén és a többiek, az egyén és önmaga között. Egyébként egy meseterápiás csoport – legyen az hosszú vagy rövid távú – várható hatásai között megtalálható mindazon készségek és képességek fejlődése, amelyek egy személyiségfejlesztő csoportra is jellemzők: az emberi kapcsolatokra való nyitottság, az énerő és az autonómia növekedése, az aktívabb problémakezelő stratégiák megjelenése, a nagyobb tolerancia és elfogadás. Ugyanakkor van néhány különleges dolog is a mesecsoportokon: például rendkívüli gyorsasággal teremtődik közösség pusztán amiatt, hogy a csoporttagok ugyanabba a lehetőségmezőbe lépnek be a hallott mesén keresztül, méghozzá megközelítőleg ugyanabban a tudatállapotban. Mesehallgatás során közös lesz a gond, a bánat, az öröm, a probléma. Megszűnnek a faji, nemi és generációs ellentétek, mindenki ugyanazt a mesei törvényt ismeri el igaznak, amelyet hall és átél. A közös bölcsességforrás, a mesék egyetemes üzenetei hamar egymásra hangolják a csoporttagokat, akik nem csupán azt élik át, hogy a csoport többi tagja is az övékhez hasonló problémákkal küzd, hanem azt is, hogy ez a „problémás élethelyzet” már szerepel egy ősrégi mesében, sőt változatai révén minden nép mesekincsében felbukkan. Megnyugtató érzés, hogy az, ami itt és most okoz nehézséget valakinek, már létezik egy történetbe zárva, méghozzá a megoldással együtt.

A tavaly megjelent Hamupipőke Facebook-profilja című könyvében kilenc terápiás eset olvasható különböző életválságok mesékkel való feloldásáról. Az idei A királyné, aki madárnak képzelte magát című kötet meseterápiás csoporttörténetekkel ismerteti meg olvasóit, amelyek között gyermekotthonokban és börtönökben történtek is vannak. Megrázó esetek. A terápiás folyamat menetét illetően miben különbözik az egyéni terápia a párterápiától és a csoportos terápiától?

Mindháromnak saját módszertana van, éppúgy, ahogy a pszichológiában. Kötött forgatókönyvek szerint zajlik mindegyik. Az egyéni terápiában a problémára megtalált mese adja a terápia keretét, és a meseterapeuta abban segít, hogy a kliens minél több ponton találjon kapcsolatot önmaga és a mese között.

A párterápia rendszerszemléletű terápiás vezetést igényel: ekkor a kiválasztott mese olyan tükörként funkcionál, amelyben a pár tagjai nem önmagukat nézik meg elsősorban, hanem a társukat és kettejük kapcsolatát. Ilyenkor a mese kommunikációs felületként is szolgál, sokszor a mesei kifejezések, motívumok segítik a párt a problémák kimondásában.

A csoportterápia a beavatási szertartások kötött forgatókönyvére épül, és az együttes élményeknek meghatározó szerepe van a felismerések és a változásra való hajlandóság megszületésében.

Úgy tűnik, ezekben a történetekben a mesék képesek feloldozást adni a legnehezebb élethelyzetekben is. De előfordult már olyan eset is, hogy még a mesék sem segítettek?

Igen, de nem a mesékben volt a hiba… Fontos – és ezt minden terápiás munka kezdetén elmondjuk azoknak, akikkel dolgozunk –, hogy a meseterápiában nem a mese gyógyít, hanem a mesével való kapcsolat mélysége, minősége: az, hogy az ember mit fog majd megvalósítani azokból a felismerésekből, amelyekhez a mese hozzásegíti, s mennyiben képes megváltoztatni azokat a körülményeket, amelyek megbetegítik, vagy szenvedést okoznak neki. Ha a meseterapeuta jó mesét választ, az megmutatja, mi a teendő. Ha azonban hiányzik a cselekvéshez szükséges bátorság, erő és elszántság, a mese önmagában nem képes elvégezni a rendeződést.

A királyné, aki madárnak képzelte magát című kötetben olvashatunk egy csak férfiakból álló csoportról, akik olyannyira összejöttek, hogy már ötödik éve találkoznak és támogatják egymást. Ez azért is külön érdekes, mert tudjuk jól, hogy az önismereti csoportokban a nők a felülreprezentáltak. Mitől volt olyan különleges ez a férficsoport?

Épp a napokban találkozunk újra, és a kapcsolat különlegességét az adja, hogy a csoport tagjai immár öt éve folyékonyan beszélnek egy új nyelvet: a mesék és szimbólumok nyelvét. A férfiak szájából másképp szól egy mese, és számomra rengeteg újdonságot hoz, amikor mesélni hallom őket. Sok olyan mesemotívum van, amelyet épp a velük való munka során értettem meg először.

A Metamorphoses Meseterápiás Módszerrel húsz éve vezet egyéni, pár- és csoportterápiákat, valamint akkreditált meseterápiás képzéseket. Tanít az Eszterházy Károly Egyetemen, és mindemellett még könyveket is ír. E három tevékenység közül melyik a szíve csücske? És hogy tudja mindezt összeegyeztetni?

Az én szívem valahogy úgy lett kialakítva, hogy ez a három dolog egyszerre ad ki benne egy csücsköt, nem is nagyon tudnék választani közülük. De tulajdonképpen azért, mert mindhárom dolog ugyanabból az alapból táplálkozik: a mesék iránti tiszteletből és odaadásból. Mindegyik terület egy kicsit más aspektusból köt hozzájuk – a terápiákon és az egyetemen az embereket kapcsolom össze a mesékkel, a könyvek írása közben magamat. Terápiákon a mesék titkos szálaival dolgozom, a tanítás és az írás során pedig a racionális elemekkel. Az összeegyeztetés tehát nem is lehet kérdés: csak így állhat össze egésszé mindaz, amit a mesékkel kapcsolatban teszek vagy gondolok.

A különböző típusú meseterápiás képzések során milyen jellegű tudást ad át a hallgatóinak?

A Semmelweis Egyetem által akkreditált képzéseken elsősorban pszichológusok és orvosok tanulják a módszert, ezért ott – a munkájukhoz kapcsolódva – a mesékben rejlő gyógyító lehetőségekre koncentrálunk. Ezt nevezzük klinikai meseterápiának. Az Oktatási Hivatal által akkreditált képzéseken a mesék preventív és fejlesztő hatásait tanulják a hallgatók, akik óvodáskortól a felsőoktatásig sokféle területen használják majd később a Metamorphoses Meseterápiás Módszer másik ágát, az alkotó-fejlesztő meseterápiát. Az egyetemen fiataloknak tanítom a módszert, ők először erős önismereti alapozást kapnak a mesék segítségével.

Ismeretes, hogy nemrég tért haza utazásáról a hajdani Selyemút országaiban, de előtte járt már Marokkóban, Görögországban, az Azori-szigeteken és Új-Zélandon is. Ezek a különleges utak hozzájárulnak valamiképp a mesékről való eddig tudásához is?

Feltétlenül. Minden utamat vagy a mesékhez igazítva tervezem meg, vagy éppen az történik – mint legutóbb is –, hogy kifejezetten egy mese indít útnak.

A Selyemútnak azért vágtam neki, mert nagy csodálója vagyok a kazah, kirgiz és üzbég meséknek, és kíváncsi voltam, mennyi valóságtartalma van az azokban megjelenő értékrendnek, magas szellemi minőségnek.

Megrázó volt az út során szembesülni azzal, hogy ezeken a helyeken a mese és valóság valóban lefedi egymást.

Milyen terveket dédelget a jövőre nézve? Mit szeretne még elérni az életben?

Elgondolkodva a kérdésen arra jutottam, hogy úgy tűnik, nem igazán tervszerű élet az enyém… Nem voltak soha terveim a jövőre nézve, most sincsenek. Csinálom azt, amit eddig is: arra megyek, amerre a kapuk nyílnak. Most éppen kettő is nyitódni látszik, és a mesékből jól tudom, hogy kettőt egyszerre nem választhatok. Heteken belül eldől, melyik kapu mögött sejlett föl egy újabb tágas lehetőségmező.