Jó helyre szórt fűszer – Interjú Bordás Máté költővel, a Rost főszerkesztőjével

Miért éreztétek szükségét egy újabb lap alapításnak? Milyen célkitűzésekkel indítottátok útjára 2017-ben a Rost ot?

Ahogy Pestre kerültem egyetemre, a magyar szak, azon belül pedig az irodalom egyre közelebb került hozzám. Barátnőm, Tancsik Brigitta hatására verseket is írni kezdtem, aztán a sok líraműhelyezés után valahogy a szövegekre való reflexió is mindennapossá vált. Sok, már többkötetes költőt és pályakezdő szerzőt is megismertem, viszonylag belefolytam az itteni irodalmi közegbe. A folyóiratoknak való szövegküldés is rendszeres lett a számomra, fontolgattam már a lapalapítást is egy ideje, főleg azért, hogy ne csak alkotóként, hanem szerkesztőként is szerezzek tapasztalatokat a szövegekkel való foglalkozás menetéről. Egy másik lehetséges katalizátor az volt, hogy Kovács Gergő barátom a BA-s magyaros szakdolgozatát egyszemélyes folyóiratokból írta, és akkoriban ez a téma a találkozásaink során rendszeressé vált. Emellett már egy ideje együtt is zenéltünk, így a közös munka sem volt ismeretlen számunkra.

Sokat gondolkodtunk azon, hogy mi szükség van egy újabb lapra, amikor a folyóiratok egyre szorultabb helyzetbe kerülnek. Az egyik válaszom az, mivel már hét szám megjelent, és eddig jó a fogadtatásunk, hogy örülnek a szerzők, örülnek az olvasók, így talán ez legitimál minket. A másik válaszom pedig, hogy a Rost egy kis társaság hobbijaként startolt. Célunk csupán annyi volt, hogy jó szövegeket válogassunk össze, hogy olyan olvasmányélményeket tudjon adni ez a folyóirat, amit mi is nagyon szívesen átélnénk.

Miért erre a névre esett a választásotok? Mit szerettetek volna érzékeltetni vele?

Tudtuk, mi lesz a borítón, és ahhoz próbáltunk egy jól hangzó, rövid nevet találni. Azután, hogy meglett a név, persze már az ember mindenfélét próbál belemagyarázni. Például hogy a rost az emberi szervezetnek mennyire fontos, és hogy mi is szeretnénk egy apró szeletet a folyóiratkultúra tortájából – de persze ennek semmi köze nincs az igazsághoz. Számunkra a lényeg az, hogy a százhúsz kinyomtatott példány el szokott fogyni a polcokról, utána még kapunk is pár üzenetet, hogy van-e még valahol. Olyat is tapasztaltunk már, hogy valaki eddig csak online olvasta, soha nem került a kezébe a nyomtatott lap. Ezek a visszajelzések pedig tovább hajtanak, hogy csináljuk.

A Rost szerzőgárdájának nagy része fiatal, kötettel még nem rendelkező alkotókból áll. Tekinthető a lap elsődlegesen a pályakezdők fórumának?

Tekinthető, főleg azért is, mert én magam is ilyen közegben mozgok. A szövegeket általában én kérem be, és mivel leginkább pályakezdőket ismerek – és elsősorban hozzájuk merek ilyen kérésekkel fordulni –, ezért tőlük közlünk írásokat.

Nem azt mondom, hogy ha hirtelen kapnánk pár már rég a pályán lévő, elismert szerzőtől anyagot, akkor azokat visszadobnánk. Inkább arról van szó, hogy a pályakezdők nyitottabbak a miénkhez hasonló, alternatív platformokra.

Az utóbbi időben azonban azt tapasztaljuk, hogy nem csak a pályakezdők érdeklődnek a lap iránt, ennek pedig nagyon örülünk.

Hogyan jellemeznéd a szerkesztői irányvonalakat? Hogyan működik a szerkesztőség?

A fő irányelveket én adom, én fogom össze a szerkesztői munkát. Az egyetemi élet és/vagy a munka sok időt elvesz, de ez nyilvánvalóan nem csak számunkra ismerős, így néha a kelleténél sokkal lassabban halad a munka. Ez lényegében mindannyiunknak egy hobbi, amibe ki-ki beleteszi az erre fordítható energiáit. A célunk eredetileg az évi négy megjelenés volt, de ez más elfoglaltságaink miatt nem igazán tartható. Ennek ellenére igyekszünk kihozni ebből a maximumot. A beérkező szövegeket nemcsak kiválasztjuk, hanem a szövegminőség javítása érdekében javaslatokat is teszünk a módosításra. Természetesen ezek a javaslatok szubjektívek: nehéz lenne egyfajta kanonikus szemléletrendszert a versírás kapcsán bevezetni arra, hogy mi a minőség, és mi nem.

A szövegek beérkezése határozza meg leginkább a munkánkat: ha nincs elég szöveg, akkor nem tudjuk kiadni az új Rostot. Minimum tíz szerzőt szeretnénk minden számhoz, de emellett még az oldalszám is fontos. Ha túl vékonyka a lap, akkor ki forgatja azt szívesen?

A munkamegosztás úgy néz ki, hogy a lap ügyes-bajos dolgait én intézem, a lírát Brigitta segítségével szerkesztjük. Ami belőlem hiányzik a szövegekre való reflexió kapcsán, azt ő teszi hozzá a szerkesztői munkához, így nem csak az én ízlésem és elfogultságom szerint döntünk az adott vers megjelenéséről, valamint az esetleges módosítási javaslatokról. A prózákkal Gergő foglalkozik, a lap fizikai valójának megtervezésével testvérem, Orsolya, aki akkoriban, amikor kijött az első szám, egy grafikusi képzést végzett, így egyértelmű volt, hogy ezt a posztot ő fogja betölteni. A borító alapanyagaként szolgáló festményeket többségében Brigitta készíti, a digitális utómunkáért pedig Orsolya felel.

Szerkesztőként szerzett tapasztalataid a szépírói munkádat is segítették? Változott-e az íráshoz való viszonyod a Rost indulása óta?

Sokat változott, de nem feltétlenül a Rost számlájára írnám ezt. Inkább azt mondanám, hogy nyitottabb lettem a versolvasásra: most már nem teszek le valamit, ha az első három vagy négy sor rossz. És egészen élvezem, hogy fixen két-három havonta elolvasom ezt a pár szöveget. De nem lettem alaposabb a saját verseimmel kapcsolatban, nem írok kevesebbet vagy többet. Az olvasási szokásaimon változtatott inkább a Rost égisze alatt végzett munka. „Szerkesztői” szemmel csak akkor tudok nézni a saját szövegre, amikor már egy-két hónap eltelt a megírás után. Nem csinálom olyan gyakran a szerkesztést, hogy ettől nagyobb befolyással legyen arra, mit és hogyan írok, de szerintem az ember időt kell adjon magának ahhoz, hogy egészben lássa a saját szövege értékét. Például amikor a poszthumanizmusba jobban belemerültem, elkezdtem olyan verseket írni, amik erősen építenek erre a diskurzusra, de persze próbáltam eltávolodni a már másoktól olvasott, hasonlóan a poszthumánból merítő szövegektől. Megírtam vagy tíz-tizenhárom verset, most ezekből alig kettő-három tetszik, és akkor még azt is lehetne mondani, hogy programszerűvé is vált a poszthumán motívumok beépítése. Ilyen alapon már nem érzem ezeket jó szövegeknek, és így a csiszolgatásukra sincs motivációm igazán, habár anno jó pár órát eltöltöttem a megírásukkal.

Már két év telt el az indulás óta. Sikerült megvalósítani az eredeti elképzeléseiteket? Miket tekintesz/tekintetek a legfontosabb eredményeknek?

Nagy elánnal nekifutottunk, és ugyan a lendület kissé alábbhagyott, de mindig feléled egy-egy megjelenés után. Csak az vet vissza minket sokszor, ha a tervezett időben nem sikerül kihozni a lapot, mert nincs elég szöveg – ilyenkor a munka halogatása is gyakoribb.

Olyan szerzőktől közlünk verseket, akiktől egyébként is szívesen olvasunk.

A munkamódszert is érintő változás nem igazán volt, és talán ez a legjobb az egészben: ahogy elkezdtük, úgy tudtuk folytatni.

Ami változott, az a nyomtatás minősége, valamint a példányszám. Megtaláltuk a jól bevett formátumot, ctrl+c–ctrl+v tudom küldeni a nyomdának az anyagot a csatolmánnyal, a kezdeti hatvan példány helyett pedig száz-százhúszra mentünk fel.

Ha jól emlékszem, ekkoriban alapították a rendhagyó dizájnú Negyed című folyóiratot is, ami szintén csak szépirodalmi szövegeket, ugyanakkor a Rosttal ellentétben kizárólag lírát ad közre. Volt-e valamiféle kapcsolat a két kezdeményezés között?

Örülök, hogy ezt megkérdezed, mert erre a kvázi párhuzamos indulásra mi is gondoltunk akkor, hogy hogyan fog ez kinézni. Igazság szerint akkor szereztünk tudomást a Negyedről, amikor már elterveztük a folyóiratindítást. Egyszerű véletlen.

Mi pályakezdők vagyunk minden téren, a Negyed szerkesztői nem. A formátum is más: a Negyed egy dizájntárgy is azon kívül, hogy folyóirat. A mi kiadványunk sokkal szolidabb. Az pedig, hogy csak lírát adnak közre, még specifikusabbá teszi az egészet. Én mondjuk nagyon lírás vagyok, ez a Roston is látszik, sokkal több vers olvasható a lapszámokban, mint próza, de csak azért, mert kevesebb prózistát ismerek.

Egy másik eltérés, hogy azóta a Negyed online folyóirat lett, ehhez csináltak egy olvasóbarát felületet is. Az online platformok lehetőségei mellett mi szeretnénk megtartani a papíralapot, például azért is, mert versolvasás közben egészen idegesítő tud lenni, ha felugrik egy-két értesítés a telefonon.

Az ELTE-n volt már példa arra, hogy egy hasonló jellegű kezdeményezés kinőtte magát. Jóllehet, a Rosttal ellentétben az Apokrif kari érdekeltségű kiadványként indult, a lap alakulástörténete példaértékű lehet. Látsz esélyt arra, hogy hasonló utat járjon be a Rost?

Látok rá esélyt, de ahhoz még nagy út áll előttünk, és amúgy is, akkor még inkább felmerülne a kérdés, hogy mi értelme egy kiadóféleségnek. Bármikor ilyesmi felé kalandoznak a gondolataim, úgy érzem, nem vagyok kompetens ebben a témában. Túlgondolni nem akarnám a Rost szerepét. Szívesen szerkesztenénk kötetnyi kéziratokat, de azon kívül, hogy megmondjuk, nekünk mi tetszik, mit kellene változtatni, stb., még ha lenne is rá pénz, nem hiszem, hogy többet tudnánk nyújtani. De lehet, hogy nem is kellene több.

Viszont a Versum kapcsán a külföldi, főleg a német trendeket látva az a furcsa, hogy indokolatlan szigorúsággal és konzervativizmussal viszonyulnak a lírához idehaza. Olyan szerzők engedhetik meg a költői szabadságot, akik már beharcolták magukat ebbe a közegbe, és a fiataloktól egy „kiérlelt” kezdést várna el mindenki – amikor számomra pont az lenne az izgalmas, hogy valakinek a kísérletezgetését szemléljem. Szerencsére vannak ilyen megjelenések is. De hogy ez gyakrabban megtörténjen, arra jó lenne például egy chapbook formátumot preferáló sorozat, hogy egy jól eltalált tíz-tizenöt verses ciklus is megjelenhessen, és ne kelljen, mondjuk, egy harminc-negyven verses, néhol gyengécske gyűjteményen átrágnia magát az olvasónak, hanem tényleg csak az erős anyagot olvashasson.

A vers mint műnem amúgy is töményebb, és töménynek is kell lennie. A kevesebb vers talán néha több lehetne. Engem mindig elriasztanak a hatalmas líragyűjtemények. Lehet, hogy a szöveganyaguk velős, és érdemes elidőzni egy-egy versen, akár ötször elolvasni egymás után, azonban a formátum egyáltalán nem ezt sugallja. A rövidebb köteteket hamarabb teszem zsebre, vagy leveszem a polcról, és már tudom is, hol a kedvencem benne, van hét szabad percem, elolvasom kétszer. Szerintem így lehetne valahogy a vers a mindennapok része, ez az olvasásmód pedig a papíralapú formátumot, nem pedig az Instagram címkéjét érdemli. Számomra a képernyő konnotációja sosem lesz az igazi ahhoz, hogy teljes mértékben az olvasás élményére tudjak fókuszálni.

De a lényeg: hasonló projektben benne lenne a szerkesztőség, de ezt egy nagynevű kiadó egészen nyugodtan megcsinálhatná.

Hogyan helyeznéd el a Rostot a kortárs magyar folyóiratkultúra palettáján?

Fiatalos, friss, színes, zsebben is elfér. Annyira nem exkluzív, mert van Facebook-oldalunk is, meg örülnénk a nagyobb ismertségnek, ha jönnének a szövegek folyamatosan. Itt csupán annyiról van szó, hogy kis példányszámban terjesztjük, és mivel a szerzőket általában én kérem fel, ezért viszonylag szűk az a kör, ahonnan az írások érkeznek. Szerintem a Rost olyan, mintha egy véletlenül, de – az eddigi visszajelzések szerint – éppen jó helyre szórt fűszer lenne. Az meg kifejezetten örvendetes, hogy azóta több jó és tartósnak tűnő projekt is beindult, például a Késelés Villával/Késsel beszélgetéssorozat. Szeretnénk gondolni, hogy ha valaki ennek a pár évnek az irodalmi kiadványaival foglalkozna, mondjuk, egy egyetemi szeminárium keretein belül, akkor benne lehetnénk a tematikában.

Milyen tervekkel indultok neki a következő évfolyam(ok)nak?

A már megkezdett soundcloudos anyagunk bővítése egy jó célkitűzésnek tűnik. Az eddigi hanganyagokat én készítettem, megvan hozzá a kellő felszerelés, így lényegében csak a találkozókat kell összehozni egy-egy vers felvételéhez. Szeretnénk létrehozni egy archiváló felületet, ami az internetes keresésre teljes mértékben optimalizált. A jelenleg használt platform nem engedi, hogy egyes szövegeket linkelni lehessen. Az ember rátalálhat a szerzőkre, de a pdf-ben való lapozgatás elkerülhetetlen, ha bizonyos írásokat keres az olvasó. Ez egy apróság, de mindenképpen könnyebb hozzáférést nyújthat a versekhez. Ezzel persze a folyóirat elvesztené a jellegét – mégis, talán működhet együtt a két platform. Aki verset akar olvasni, az előveszi az egész számot. Aki pedig, mondjuk, Példa Pistát, az egyenesen rákattinthat egy linkre, amely az ő versét hozza elő.

Egy irodalmi est szervezésén is gondolkodtunk, de ebben a tekintetben még igencsak a tervezgetés szintjén állunk. Nem akarjuk egyszerű felolvasással untatni a közönséget. Műhelyfoglalkozásokat sem akarunk szervezni. Na, itt is látszik a tervszerűség: azt tudjuk, hogy mit nem szeretnénk csinálni, de a másik oldalt a nehezebb eldönteni. A példányszám növelésén és az esetleges támogatottságon pedig már régóta vacillálunk, de erről csak ennyit.