„Az ne történjen, hogy nem történik semmi sem” – interjú dr. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértővel a Szép csendben című film kapcsán

A Szép csendben egy olyan kislányról szól, akinek az apja nincs jelen az életében, és az anyjára sem számíthat. Mennyire tipikus ez a háttér az áldozatok körében?

A film egy nagyon fontos kockázati tényezőre hívja fel a figyelmet. Jelesül arra, hogy ha az elkövető nem az erőszakkal dolgozik, hanem a manipulációval, akkor azok a gyerekek, akik figyelemhiányban szenvednek, akik körül nincsenek bizalmi felnőttek, akik azt érzik, hogy a saját családjukban nem számítanak, és a szülők nem tudnak a szükségletük szerinti szeretetnyelvet használni, sokkal könnyebben csábíthatóak: sokkal könnyebben összekeverik a figyelmet a szeretettel, a szeretetet az erotikával, és így aztán kialakulhat az az iszapos, nagyon csúszós lejtő, ahol az áldozat be tud vonódni, manipulálhatóvá válik. Fontos, hogy elkezdjük lebontani azokat a mítoszokat, amik az ilyen típusú szexuális visszaéléseket vagy érzelmi határátlépéseket követik.

Álljunk le azzal, hogy tanár–diák szerelemként aposztrofáljuk ezeket a helyzeteket – nem szabad romanticizálni, hiszen ezek nem szerelmi kapcsolatok.

Itt a felnőtt átlép egy határt: a gyerek egy olyan helyzetbe van bevonva, ami igazából nem az ő szándékából fakad. A filmbéli Nóri és a valóságban is nagyon sok gyerek elismerésre, figyelemre, törődésre, odafordulásra vágyik egy felnőtt referenciaszemélytől – aki ha ezt kihasználja, és a gyerek szexualitását megsérti vagy érzelmi határátlépést követ el, azzal egy abúzust valósít meg. Ha ezt mi leöntjük egy cukormázzal, hogy ez tanár–diák szerelem, és tulajdonképpen a gyerek is tehet róla, akkor a végén valami teljesen rossz üzenetet küldünk. Azt kellene minden egyes ponton hangsúlyozni, hogy ezek a történetek az utolsó utáni pillanatig is mindig a felnőtt felelősségébe tartoznak. Ő az, aki átlép egy határt, és a gyerek hibáztatását, az áldozathibáztatást nagyon fontos lenne ezekből a jelenségcsoportokból kivonni.

Gyerekáldozatok esetében is tényleg szóba szokott kerülni az áldozathibáztatás?

Tízből nyolc esetben az a védekezés, hogy itt tulajdonképpen a gyerek volt az, aki provokált. Ezek a mondatok nagyon sokszor elhangzanak: „Tessék megnézni, hogy néznek ki ezek a mai lányok, senki nem mondaná meg, hány évesek, sokkal idősebbnek néznek ki, imponálnak, milyen nehéz helyzetben vannak a férfi tanárok, hogy ezek a kislányok már úgy járnak iskolába, hogy kint van a fenekük, kint van a mellük...” Az elkövetők nagyon sok esetben ezzel védekeznek, áttolják a felelősséget a gyerek irányába. A fennmaradó két esetben meg valószínűleg dühödt tagadás történik.

Bár az esetek többsége rejtve marad, mégis, milyen számok állnak rendelkezésre arról, hogy hány gyerek eshet áldozatul a szexuális visszaéléseknek?

Valóban nagyon kevés kutatási adat létezik ezzel kapcsolatban. Amivel dolgozni szoktunk, az egy lassan már tízéves, az Európai Tanács által végzett felmérés. Ennek eredménye a kontinens egészére mondja azt, hogy minden ötödik gyerek érintett a szexuális erőszakban. Éppen ezért az lett ennek a kampánynak a jelképe, hogy egy kisgyerek feltartotta a nyitott tenyerét, amire “stop” felirat volt írva. Ami a bűnügyi statisztikákban látszik vagy ami a gyermekvédelmi rendszerben megjelenik, az egy nagyon pici része ennek a történetnek. Ezek a kutatási adatok azt mutatják, hogy egy huszonötös látenciaszorzóval kellene számolni, amiből azt tudjuk mondani, hogy száz megtörtént gyermekkel szembeni visszaélési ügyből tíz az, ami kiderül valamilyen hatóság vagy felnőtt számára, és csak egy az, amiből eljárás is indul.

Ha eljárás indul, az mennyire „gyerekbarát”?

2012-ben indult Magyarországon egy erre irányuló igazságszolgáltatási program. Akkor jött ki az Igazságügyi Minisztérium rendelete a gyerekbarát meghallgató szobákra. Azóta a bírósági rendszerek egy gyerekközpontú igazságszolgáltatásra vonatkozó képzési csomagot is elindítottak, ami ugyan sok tekintetben a családjogi bírókat érinti, akik kapcsolattartási, válási ügyekben döntenek, de a büntetőjogi szférára is kiterjedt, és ehhez próbál meg valamilyen módon kapcsolódni a rendőrség és az ügyészség is. A rendőröknek pedig van önálló belső képzési programjuk is, ami a gyerekekkel foglalkozik.

Ezeket a jogalkalmazói erőfeszítéseket erősíti, hogy a 2018-ban hatályba lépett új büntetőeljárási törvényünk az első olyan dokumentum, ami tartalmazza a gyerekjog kifejezést, és azt, hogy a fiatalkorú sértettek és tanúk jólléte az eljárás teljes ideje alatt különösen fontos. Ez például azt jelenti, hogy gyerekek esetében el lehet tekinteni a szembesítéstől, tehát attól, hogy találkoznia kelljen az elkövetővel. Vagy azt is, hogy meghallgatás a lehető legkevesebbszer történjen: amikor meghallgatják a gyereket, akkor azt vegyék fel videóra, és a későbbiekben ezt a tanúvallomást használják. De azt is tartalmazza, hogy a meghallgatások során oda kell figyelni arra, hogy a gyerek mellett nemcsak jogi vagy a törvényes képviselője lehet jelen, hanem az áldozat bizalmi személyt is választhat maga mellé, aki az ő komfortérzetét növelheti. Ilyen és ehhez hasonló védelmi intézkedésekkel ma már azt lehet mondani, hogy egy odafigyelő bíróság és egy érzékeny nyomozó hatóság sokat tud azért tenni, hogy a gyerek ne sérüljön az eljárás alatt.

Mennyire gyakran fordul elő az, hogy az áldozat ismerősi köréből vagy rokonságából kerül ki az elkövető?

A gyerekekkel szembeni szexuális visszaéléseket az esetek több mint kétharmadában olyanok követik el, akik általuk ismert személyek, és általában olyanok, akik bizalmi kötődésen alapuló kapcsolatot alakítottak ki velük. Edző, tanár, szakkörvezető, távoli vagy közeli rokon, családtag – ezek azok a pozíciók, ahonnan a gyerekek elleni szexuális erőszak döntő többségét elkövetik. A pedofilok csak az esetek egy–hét százalékáért felelnek. Ez is egy olyan társadalmi mítosz, amit le kéne bontani.

A filmben egy fiú, Dávid az, aki tanúja lesz ennek az ügynek, és próbál mindent megtenni, hogy megmentse a lányt.

Az önmagában egy nagyon nehéz helyzet, amikor egy gyerek az egyetlen, akinek szeme van arra, hogy észrevegye, itt valami nem jó dolog történik, és füle arra, hogy meghallja egy társa jelzéseit.

A film nagyon jól bemutatja, mennyire kiszolgáltatottak azok a gyerekek, akik benne vannak ebben a helyzetben, és sokszor még azt sem tudják eldönteni, hogy ami bennük zajlik, az valójában micsoda.

Merthogy itt összekeveredik minden mindennel: a hála a figyelemért, a függés a szeretettől azzal, hogy egyébként undorítja őket az, ami még beletartozik ebbe a csomagba, ami a része ennek a viszonynak. Borzasztó kiszolgáltatottak ezek a gyerekek, főleg, ha valakinek olyan anyukája van, mint Nórinak ebben a filmben: aki nem annyira a gyereke érdekeit tartja szem előtt. Nagyon szimbolikus és különösen nehéz helyzet az, hogy éppen egy gyerek vállalja fel, hogy közbelép vagy valamit csinál annak érdekében, hogy megmentse a lányt.

Ha egy fiatal környezetében nincs olyan felnőtt, akihez bizalommal tudna fordulni ilyen esetben, kitől kérhet segítséget? Úgy tudom, a Hintalovon ezzel is foglalkozik.

A Hintalovonnak van a Yelon nevű programja, amit kiegészít egy szexuális edukációs segélyszolgálat, helpchat is. Már tízezer gyerek fordult hozzánk segítségért szexualitással összefüggő problémákban. Ha valaki körül nincs bizalmi személy, akihez fordulni tud, akkor vagy ide, vagy a Kék Vonal által működtetett segélytelefonszámokon – 116 111 vagy a 116 000 – tud segítséget kérni, hogy ne maradjon teljesen magára ezzel a történettel. Mert valójában az a segítség, hogy a gyerek egy bizalmi felnőttel beszél, aki megteszi a szükséges lépéseket: oktatási intézmény esetén a fenntartó, a gyermekvédelmi rendszeren belül a gyermekjóléti szolgálat felé, illetve sok egyéb lehetőség is van arra, hogy jelzést adjon. Bármit is tesz az ember, azt nagyon meghatározzák az egyedi ügy egyedi körülményei: mi a biztonságos az áldozatnak, mi az, ami felvállalható, mi az, amire lehetőség van. Egy dolgot kérünk: az ne történjen, hogy nem történik semmi.

A legnagyobb károkat azok az esetek okozzák, amikor a felnőttek meggyőzik magukat, hogy nem kell tenni semmit, nem kell foglalkozni a dologgal, mert nem történt semmi rossz.

A gyermekvédelmi rendszer azt mondja, hogy a jelzés nem arról szól, hogy ki mit csinált a gyerekkel, hanem hogy milyen tüneteket látok rajta. Nem feljelentés, hiszen Magyarországon nincs feljelentési, csak jelzési kötelezettség. Jelezni viszont mindenképp kell. Enélkül csak még többet ártunk az áldozatnak.