„A világban csodájára járnak a magyar kóruszenének”– interjú dr. Keresztes Nóra karnaggyal

Megfigyelhető, hogy a művészvilágban a mai napig a férfiak uralják a terepet, ezzel szemben te női karnagyként képviseled a szakmát. Jól látom, hogy kevés női karnagy van?

Ez inkább a karmesterekre igaz, bár abból is találunk ma már nőket hazánkban is, például Dobszay-Meskó Ilonát. A kóruskarnagyok között pedig meg kell említenünk – a teljesség igénye nélkül – Rozgonyi Évát (a Szegedi Bartók Kórus volt karnagya), Török Ágnest (Canticum Novum Kamarakórus, Debrecen), Kiss Katalint (Ars Nova Kamarakórus), Gráf Zsuzsannát (Angelica Leánykar), és még hosszan sorolhatnám. Tehát azt nem mondhatjuk, hogy a hazai zeneművészetben ne lennének női húzónevek, még ha erre a szférára igaz is a hímsovinizmus. Tagja vagyok a KÓTA-nak (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége), ezen belül a Felnőtténekkari Szakbizottságnak (FEB), amely pontosan azért került a megszűnés közelébe, mert úgy érezzük, hogy a szervezet nagy egészére jellemző berögzültség miatt nincs értelme a munkánk folytatásának.

Ahol ugyanis kihalásos alapon működik a tagok cseréje, és mindig ugyanazon az elven születnek a döntések – a friss ötleteket meg sem hallgatva vagy eleve lesöpörve az asztalról –, ott nincs mit tenni.

De ez sajnos javarészben igaz az egész művészvilágra.

Tagja vagy a Magyar Kodály Társaságnak is. Itt is működik az elfogultság?

Mondjuk, hogy sajnos a legtöbb szervezetet átszövik a már említett beidegződések. De hadd hozzak egy pozitív példát: a jelenlegi munkahelyemen, a LFZE-n szerencsésnek érzem magam, itt ennek nem érzem a jelenlétét. A Zeneakadémia, azon belül is a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet egy fantasztikus környezet, ahol nyoma sincs a hímsovinizmus bénító hatásának.

Itt érdemes megjegyezni a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemnek a Kodály koncepciója szerinti zeneoktatást népszerűsítő programját, amelynek keretei között tanítottál Ho Chi Minh-városban (korábbi nevén Saigon), Tokióban, Hongkongban, Koppenhágában, a Baltikumban, de Bakuban is.

Igen, először a Kodály-emlékévben, 2017-ben mentem ezzel a céllal külföldre, azóta gyakorlatilag rendszeresen utazom emiatt. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár sajnálatos módon a pongyola „Kodály-módszer” kifejezés ment át a köztudatba, valójában nem ez a helyes terminus. Tudni kell, hogy Kodály semmilyen módszertani könyvet vagy metodológiai jegyzeteket nem hagyott ránk. Neki egy koncepciója volt, amit úgy szoktunk emlegetni, hogy Kodály „concept” (koncepció), „philosophy” (filozófia) vagy „approach” (megközelítés). Ebből is látszik, hogy ez valójában egy eszmerendszer, amely alapján a tanítványai és a kollégái alkották meg magát a módszert a különböző iskolatípusok és szintjeik szerint. A módszer természetesen mindenkor azok kezén virul, akik aktuálisan alkalmazzák – itt felsorolhatnám a Kodály Intézet-beli remek kollégáimat. Ezért az egyik vesszőparipám az, hogy irtsam a „Kodály-módszer” elnevezést. Magát a Kodály Intézetet pedig azzal a szándékkal alapították a ’70-es évek elején, hogy a koncepció mentén történő zenetanítást a külföldiek számára hozzáférhetővé tegye, illetve népszerűsítse. Ennek az egyik formája, hogy más országokból jönnek ide tanulni, míg a másik, amit már említettünk, amikor a magyar zenetanárok mennek külföldre hosszabb-rövidebb workshopok, kurzusok keretében oktatni – és terjesztik az igét.

Mi a tapasztalatod, mennyire ismerik a magyar zeneszerzőket külföldön?

Mindenekelőtt Bartók és Kodály az, akik zeneszerzőként nagyon népszerűek, nem kifelejtve Liszt Ferencet, de természetesen azok a 20. századi vagy kortárs szerzők, akik egy idő után külföldön alkottak, vagy legalábbis külföldön tanultak, működtek, ott is ismertek, mint Ligeti György, Veress Sándor, Lajtha László, Eötvös Péter és még jó néhányan. Ami a kóruszenét illeti, itt is Kodály, Bartók és Ligeti vezet. A hozzánk felvételiző külföldiek általában Bárdos Lajos és a nemrég elhunyt Szőnyi Erzsébet művészetét is ismerik, de vannak még további kortárs zeneszerzőink, akik remek kóruszenét írnak, és kórusberkekben jól ismerik őket külföldön is: Kocsár Miklós, Vajda János, Orbán György, valamint a fiatalabbak közül Gyöngyösi Levente, aki több amerikai kórusnak a házi szerzője, és olyan együttesek is mutatták már be darabjait, mint a King’s Singers. A többiek külföldi ismertségével kapcsolatban bizonytalanabb vagyok, még ha tudom is, hogy általánosságban a világban mindig csodájára járnak a magyar kóruszenének.

Ennek mi az oka?

Jók a darabok! Sok jó szerzőnk van bőséges és igényes terméssel, így ritkán fordul elő, hogy jelentős európai kórusversenyen ne mutassanak be legalább egy-két magyar kórusművet, sokszor nem is csak magyar kórusok előadásában. De félek, hogy e szerzőket csak ez a réteg ismeri, hiszen a zene is olyan, akár az irodalom vagy a képzőművészet: sokfelé szakosodik, és sokszor nincs átlátás az egyik területről a másikra.

Te magad létrehoztál egy kórust, a Cappella Quinqueecclesiensist. Mi vezérelt?

A pécsi kamarakórus (latinul ezt jelenti a nevünk) a hallgatóim kérésére jött létre. Hat évvel ezelőtt, amikor még a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának Zeneművészeti Intézetében tanítottam, a hallgatóim erősködni kezdtek, hogy alakítsunk egy kórust, mert nem elégítette ki őket az, ami kórusmunka címen folyt az egyetemen. Szerettek volna a kezem alatt énekelni és versenyekre járni. Rövid időn belül húszan jöttek össze, amivel már el lehetett indulni.

A megalakulás utáni munkát hamar elismerés koronázta.

Az alapítás után két és fél hónappal a kórus „arany dicsérettel” minősítést kapott a KÓTA Éneklő Magyarország XIX. Országos Kórusminősítésén. Ez volt egyben az első nagy koncertünk, amely a Pécsi Egyházmegye által szervezett adventi hangversenysorozat keretein belül zajlott, és azóta minden karácsonyi programsorozatot mi zártunk. Emellett rendszeresen koncertezünk Budapesten, és van már néhány versenyeredményünk is.

Összetartó kórus!

Azt gondolom, hogy ha a kórus tagjai fele annyira szeretnek ebben a formában énekelni, ahogy én szerettem jó húsz éven át egykori zeneakadémiai mesterem, Jobbágy Valér keze alatt, akkor az fantasztikus eredmény.

A komolyzene népszerűsítése ma nem könnyű feladat. Mit gondolsz, mit lehet tenni azért, hogy a kóruszene felkeltse az emberek érdeklődését?

Ezt nehéz pontosan megmondani, de bízom benne, hogy több módon lehet nyitni az emberek felé.

Az a tapasztalatom, hogy akik általában véve nem szeretik az úgynevezett komolyzenét, nem fognak eljönni a kóruskoncertekre sem.

Sőt, valami miatt a vokális zene még „riasztóbb” tud lenni sokak számára, mint a hangszeres – ez számunkra, az emberi hanggal dolgozók számára elég érthetetlen. Ugyanakkor volt pozitív élményem is: emlékszem, még évekkel ezelőtt az egyik első hangversenyünk után a buszmegállóban odajött hozzám egy számomra ismeretlen hölgy, hogy gratuláljon a pár nappal korábbi koncerthez. Nem tudtam, hogy ő egyébként gyakori kóruskoncert látogató-e, vagy csak „véletlenül” tévedt oda a mi koncertünkre a plakátokat látva, de jólesett.

Pontosan milyen zenét népszerűsítetek?

Együttesünk kulturális missziójának fontos szegmensét képezi a folyamatos kooperáció a fiatal magyar zeneszerző generációval (Szalai Katalin, Gyöngyösi Levente, Beischer-Matyó Tamás, Megyeri Krisztina, Horváth Márton Levente, az idősebbek közül Győrffy István, a pécsi Békési-Marton Csaba műveinek bemutatása) – fontos számunkra a kortárs magyar kórusművészet terjesztése és propagálása. A megvalósított ősbemutatók nem egy darabja kifejezetten a kórus és számomra komponált mű. A 20. századi és kortárs műveken kívül a repertoárunk zöme a régizene (főként a reneszánsz irodalma) köréből kerül ki, de meg-megszólaltatunk ritkábban hallható romantikus műveket is.

Aki ismeri a Cappella Quinqueecclesiensist, tudja, hogy gyakran magyarázat kíséri az éneket. Két mű között mesélsz a hallgatóságnak arról, hogy miről szólnak a darabok.

Igen, pontosan a fentiek miatt érzem feladatomnak, hogy beszéljek a művekről és a szerzőkről, hiszen előadóként nem várhatjuk el, hogy a közönség soraiba beülő emberek mind jártasak legyenek a zenetörténeti stíluskorszakokban, a különböző vokális műfajokban, vagy hogy értsék az idegen nyelvű szövegeket, pláne hogy ismerjék a konkrét darabokat. Régebben ezért még a szövegfordításokat is felolvastam, de erre azóta kitaláltam egy jobb módszert: mostanában inkább kiosztom a szövegek magyar fordítását, hogy a közönség akár a mű hallgatása közben is tudja olvasgatni.

Valószínűnek tartom, hogy ha valaki beül egy koncertre, és nem tudja, ki volt Monteverdi, mi az a madrigál, és miről szól a konkrét darab, akkor nem biztos, hogy megérinti az az egyébként rendkívül szenvedélyes zene – remélem, hogy az elmondott fogódzkodók segítséget nyújtanak a befogadásban.

Legfőképpen ezért szoktam beszélni a koncerteken, de azt sem hanyagolhatjuk el, hogy ilyenkor a kórus egy kicsit fellélegezhet, pihenhetnek az énekesek. Szóval ez mindenkinek jó.

Más karnagyok is alkalmazzák ezt a praktikus megoldást?

Nem általánosítható, már csak azért sem, mert nagyon sok kórusnak nem olyan a repertoárja, amit különösebben magyarázni kellene. Ha visszaemlékszem kórusénekesi múltamra, eszembe jut, hogy annak idején Jobbágy Valér is szokott volt magyarázatot adni a művekhez, de mást hirtelen nem tudok említeni. Vannak zenészek, akik ezt kifejezetten elutasítják, mondván, „egy koncerten ne legyen szövegelés, ott zene legyen”. Ezzel én nem feltétlenül értek egyet, hiszen a mi dolgunk részben a „közönségnevelés”.

Milyen formában hallgatható az együttes munkája?

Az együttes 2019-ben adta ki első CD-jét Az első négy év – Egyházi és világi darabok a reneszánsztól napjainkig címmel, amelynek anyaga a reneszánsztól a ritkán megszólaló romantikus darabokon keresztül a 21. századig ível: a lemez utolsó három száma a kórusnak és karnagyának írt darabokból kerül ki.