Dinamikus gesztusok – interjú Farkas Gergő Tamás tervezőgrafikus-művésszel

Milyen művészeti formákban próbáltad ki magad eddig?

Az általánosban ének-zene tagozatra jártam, zongorázni, gitározni is tanultam (az egyetemen zenekarunk is volt). A középiskolában iparművészet tagozatos voltam. Ha tehettem, lementem egy időre a térképről. Bedobtam a vázlatfüzetemet a hátizsákomba, kibicikliztem a Szeged közeli vadonba, és egész nap rajzoltam, festettem. Apu barkácsolása és anyu hozzáállása a munkához a kreativitást, az önmegvalósítást és az őszinteséget mutatta fel példaként. De ez mindig a részem volt. Engem az is tud inspirálni, ahogy a vizes gördeszka kereke csíkot húz a betonon, ahogy siklik a kajak, vagy futás közben kitisztul az elme. Nem a képernyőn keresztül élem meg a világot elsődlegesen. Sokan csak a szabálykövetést választják, engem mindig a szabályok felülírása és új szabályok teremtése érdekelt.

Miért fontos számodra az alkotás?

Ez egy pozitív belső kényszer, aminek felszabadító érzés eleget tenni. Elégedettséggel tölt el, bármilyen kimenetele is lesz. Ez az alkotó energia része a mindennapjaimnak, de a vizuális művészet képes megmutatni, hogy miről és miként gondolkodom. Hiszem, hogy egy jó mű őszinte, eredeti ötleten alapul, kidolgozott gondolati háttér áll mögötte, és erős érzés társul hozzá – épp ettől lesz többrétegű.

Ez a jó a kísérleti tipográfiában. Ha akarom, üzenet, ha akarom kép, így igazi alakváltóként mindenkinek adhat valami érdemit.

Mit élsz át, amikor alkotsz?

Amikor tényleg ráhangolódom, akkor megszűnik a külvilág, háttérbe szorul a tudatosság, az ego. Ahogy otthon, egymást közt nevezzük: „dimenziót váltok”. De ez az állapot azután áll csak be, amikor a műalkotás már eljut egy bizonyos szintre, és önmagát kezdi el építeni. Ezt a pontot hol könnyebb, hol nehezebb elérni. Ilyenkor már csak a folyamat köt le, „harminchat fokos lázban égek”, és az érdekel, mi a legjobb, ami kihozható az adott munkából. Ritkán adódik valódi kreatív beteljesedés, de akkor azt érzed, hogy nem tudsz se hozzátenni, se elvenni a kész műből, mert úgy jó, ahogy van.

Miket tanítottak neked a tervezőgrafika-szakon?

A művészeti szakokon közös a művészeti anatómia, a térábrázolás és a geometria. Tehát mi is megtanultuk a klasszikus művészképzés alapjait, emellett az alapvető ismereteket a betűkről, a 3D-s képalkotást, a szakmai alapelveket és ezek alkalmazását. A pontos vizuális kommunikáció volt az elsődleges cél. Önszorgalomból tovább fejlesztettem magam a 3D-s területen, a storyboardkészítésében, a képkockánként való animálásban és a szaknyelvben.

Mi fogott meg téged a betűkben?

A munkáim a kalligráfia, a tervezőgrafika (tipográfia) és a szobrászat határán mozognak. Kevesen gondolnak egy betűre művészeti produktumként úgy, mint a szobrokra, grafikákra vagy festményekre. Az írásművészet, avagy kalligráfia mélyen gyökerező kulturális elem Európától a Közel-Keleten át egészen a Távol-Keletig. A kísérleti tipográfia számomra izgalmas része az, ami a felismerhetőség határán mozog. Még olvasható, de már egy hozzáadott tartalommal gazdagodik: kifejezőbbé válik, esztétikai-filozófiai dimenziókat nyer, új kérdéseket vesz fel. Felerősíti az írás szakralitását. Mindegy, hogy egy kész elemből indulsz-e ki, vagy az alapoktól tervezed-e meg ezeket a képi elemeket, a lényeg ugyanaz: a végtermék legyen organikus, és ragadja meg a befogadót.

Mennyire népszerű a kísérleti tipográfia itthon és nemzetközileg?

Nemzetközi viszonylatban erősebben jelen van, hiszen ott jobban érvényesül a tervezőgrafika konceptuális oldala. Itthon sokkal inkább meg akarnak ebből élni, ezért a „kiszolgáló” tervezőgrafika dominál, így a nyugati trendekhez képest a kísérletező vonal kevésbé hangsúlyos. Nemcsak a logotípiában (betűlogókban) lehet kísérleti elem, hanem a videoklipekben, terek berendezésében is kaphat szerepet, ha erre nyitottak a megrendelők. Mivel azonban leginkább csak az autonóm művészet területén, szigetszerűen valósul meg, ezért sokkal szűkebb rétegekhez jut el, mint azt szeretném, és a befogadók szeme is nehezebben áll rá ennek a lényegére. Még a színes, árnyékokkal működő, térbeli, akár gépelhető betűk is megvalósíthatók lennének, de ezt otthoni körülmények között megvalósítani, hobbiszintre degradálva, meglehetősen hervasztó. E területen óriási potenciál lehet, ezért is tartom fontosnak, hogy továbbra is kutassak, kísérletezzek az említett témakörben.

Mi az, ami jelenleg foglalkoztat téged művészileg?

Az a karakterkészlet, amelyen most dolgozom – a Typomorhic című diplomamunkámat tökéletesítve, továbbgondolva és kibővítve –, a fény hozzáadásával futurisztikusabbá hatást ér el. Még inkább kilép a konvenciókból, és látványosabb, újítóbb módokon értelmezi újra a betű fogalmát. Ugyanakkor a projekt több irányba tart. Egyrészt szeretném, ha lenne belőle egy gépelhető, térhatású betűkészlet. Csakhogy itt a kutatási anyag egyenrangú a végeredménnyel.

Az emberek számára az írásjelek papíron létező, sík elemek. De az anamorfózis során a betű (a gesztus) életre kel. Egy karakter rajzolásakor minden egyes mozdulat egy absztrakt, térbeli alakzatot eredményez. Azaz a hagyományos kalligráfia dinamizmusa a papíron a tér egyfajta leképezéseként is felfogható. Ha erősebben nyomjuk az eszközt, szélesebb a vonal, tehát térben közelebb van hozzánk, ellenben a nyomás csökkenésével vékonyodni kezd, azaz tőlünk távolabb kerül, kanyarodás közben pedig csavarodik.

Mindehhez az irodalmi kiindulópontot Hamvas Béla gondolatai adták nekem: „Amíg a képen csak a vonalakat és a formákat fogjuk látni, csak a kép felét látjuk. Mint ahogy az európai kép a valódinak csak külső fele. Amíg nem fogjuk megérteni, hogy a kívülről befelé ható fehér üresség nem egyéb, mint a belülről kifelé ható formáló erő, addig a festői valóságról sejtelmünk sem lehet.” Az anamorfózisra építő munkáimban azt kívánom demonstrálni, hogy a két- és a háromdimenziós állapotok között egy folyamatos párbeszéd zajlik, és ez nemcsak a látványban valósul meg, hanem a gondolati rétegekben is.