Teaszünet tusrajzzal – interjú Fukui Yusuke festőművésszel és az Everybody Needs Art alapítójával, Bencze Péterrel

Igen, édesapám festőművész volt, sajnos három és fél éve meghalt. Édesanyám ugyancsak festő, rajztanár és mondhatni hobbiszintű keramikus, nővérem pedig zongorista. Tehát ilyen családban nevelkedtem Toyoma városában egészen tizennyolc éves koromig, azaz a japán érettségiig. Kiskorom óta nagyon szerettem rajzolni, festeni, és olyan tizenhat-tizenhét éves koromban már biztos is voltam benne, hogy festészettel szeretnék foglalkozni. Tokióban művészeti iskolába jártam, de egy-másfél év után otthagytam, mert a tanítási iránnyal nem tudtam igazán azonosulni. Azt éreztem, hogy valahol teljesen máshol szeretnék tanulni. Tokióban az iskolától nem messze volt egy antikváriumutca. Ott találtam meg – igaz, csak angolul – Barcsay Jenő anatómiáját. Kézbe vettem, és elámultam: mégis mi ez? Nagyon érdekesnek találtam.

Japán anatómiakönyvek nem voltak akkoriban?

Akkor nem, most talán már vannak. A tokiói Képzőművészeti Akadémián ma már létezik mesterfokozaton anatómia-tanszék is, de akkoriban nem volt. Én persze nem anatómiakutató akartam lenni, hanem a festészeti alaptudást szerettem volna megszerezni. És élveztem tanulni az anatómiát.

Mit szóltak otthon, amikor eldöntötted, hogy Magyarországra költözöl?

Nagyon szabad lelkűek voltak a szüleim, úgyhogy nem igazán lepődtek meg. Azt gondolták – és azt gondoltam én is –, hogy nagyjából két-három évet tanulok majd itt. De közben a Képzőművészeti Egyetemen összejöttem egy lánnyal, családunk, két gyerekünk lett, és itt maradtam.

Gondolom, a megérkezésed után belevetetted magad a magyar művészeti életbe. Kiket találtál nagyon inspirálónak elsőre az itteni művészek közül?

Nyilván eleinte a legtöbbet a Nemzeti Galériába és a Szépművészetibe jártam, és a történeti festészet nagyon megragadott. Az úgynevezett klasszikus művészek közül a mai napig szeretem Benczúr Gyulát, Koszta Józsefet és Mednyánszky Lászlót. Aztán ha a most élő, de idősebb generációból említhetek pár nevet, akkor Károlyi Zsigmond, Hencze Tamás, Klimó Károly voltak fontosak a számomra, és persze a mesterem, Tölg-Molnár Zoltán. Vagy Szenes Árpád, aki nem Magyarországon élt, és sajnos a ‘90-es években meg is halt, illetve Frey Krisztián, aki Svájcba emigrált. Később ismertem meg, de nagyon fontosnak tartom a Párizsba kivándorolt művészek között Reigl Juditot meg Hantai Simont, őket nagyon szeretem. Kortárs – plusz-mínusz tíz év – festők közül pedig például Kopasz Tamás, Gaál József, Erdélyi Gábor művészete állt hozzám közel egyből.

Milyen volt a budapesti kortárs művészeti közeg ekkor?

Főként festőket és grafikusokat említettem, pedig az intermédia-irányzat nagyon fontos volt ekkor, és én is szeretem. Néha-néha, a ‘90-es években és a 2000-es évek elején nekem is volt olyan rövidebb időszakom, amikor objektekkel, installációkkal és némi fotóval is foglalkoztam. A gondolataimban mindig a festészetnek a folytatását kerestem, kísérleteztem magam is. A kortárs művészek természetesen egy picit más jellegű művészetet csináltak akkor is és most is, mint amit Nyugat-Európában láthatunk. És nekem ez az úgynevezett „másság” tetszik: nem hiszem, hogy ugyanazt az irányt kellene képviselnie egy magyar szcénából jövő művésznek, mint ami például a német vagy az olasz tendencia. Én ezt a magyarországi sajátosságot akkor is és most is nagyon pozitívnak látom.

Nehéz nem ellentétpárokban gondolkozni, ha a műveidet nézzük. Keleti–nyugati, ősi–modern, monokróm–színes. Törekszel ezeket az ellentéteket hangsúlyozni vagy épp kibékíteni az alkotásaidban?

Nem szándékosan csinálom, csak valahogy ennek a két pólusnak az együttműködését, harmóniáját keresem. De ezek csak jönnek, nem tudatos nálam.

Van ez az érdekes remix a Yusuke festészetében, hogy adott egy japán ember, aki idejön tizenkilenc évesen több ezer kilométerről úgy, hogy semmilyen szinten nincsen kötődése ahhoz az országhoz, ahova megérkezik. Fontos kérdés, hogy tulajdonképpen az életének nagyobb részét Magyarországon töltve, de a japán gyökereket nem elfelejtve és tartva hogyan képes egy ilyen identitás folyamatosan releváns dolgokat közvetíteni. Ez már önmagában a létezésben, a mindennapokban is nagyon nehéz ügy, nem csak a festészetben. Gondolj bele, a mai napig nincs több ezer japánnál Budapesten.

Ezer körül, igen.

Ez már önmagában érdekes helyzet, hogy egy kétmilliós nagyvárosban van még rajtad kívül mindössze körülbelül ezer ember, aki onnan jött, mint te.

Alapvető ellentétnek tűnik a festményeken a folt és vonal. A 2010-es években csináltál egy foltsorozatot is (Blur) – nagyon letisztult, finom absztrakcióval találkozunk itt. Olyan, mintha láthatóvá válna egy-egy pillanatra a csend.

Azt a fajta csendet nagyon szeretem, igen.

Yusuke egyik legfontosabb műve, a ’95-ös A kép létezése (Picture-Existence) című installáció, amit egy lebontott vászon és egy összekötözött vakráma együttese alkot, egymás mellé helyezve. Az egész életműre jellemző, hogy nem akar belemászni az aurádba, nem akar gyökeresen megváltoztatni, hanem ott van, és amennyiben te nyitott vagy rá, hogy megszólítson, akkor megteszi. Ha nem, akkor békén hagy.

Ezzel együtt gyakran van kollektív, társadalmi üzenet is a képek mögött. A Hidden numbers sorozat is ilyen például, amit tavaly láthatott a közönség.

Három és fél éve, amikor apám temetésére mentem Japánba, Tokióban is eltöltöttem pár napot. Az egyik metróállomáson épp felújítás volt, és egy talán nyolcvanéves eredeti metróállomás alagútjában a nagyon-nagyon régi betonfal ki volt szedve úgy, hogy látni lehetett az egymásra rakódott falrétegeket. Nagyon érdekesnek találtam ezt a látványt. Tokió történelme a modern korban nagyjából százhetven évet ölel fel, ha ehhez hozzávesszük még a premodern Edo-korszakot, ami kétszázhetven év, akkor mintegy négyszáznegyven év a város történelme. Itt a metróalagútban négyszáznegyven évet nem éreztem ugyan, de több tíz évet vagy akár százat igen. Pár fotót csináltam is itt, köztük egy olyan falrészletről, ahol volt egy nagyon régi firka vagy graffitiszerű számsor, aminek nem ismertem a jelentését. Amikor visszajöttem Magyarországra, ezt a falat a számmal együtt megpróbáltam ugyanúgy megfesteni. Aztán arra gondoltam, hogy olyan számokkal folytatom a sorozatot, amelyek a tokiói történelem valamely fontos pillanatát jelölik, dátumként: csak hónappal és nappal. Ott van például a 311-es számsor, ez 2011. március 11., ekkor történt Északkelet-Japán legnagyobb katasztrófája, a fusukimai atomerőmű robbanása. Vagy a II. világháború vége, vagy amikor Tokió lett a főváros 1603. október 20-án. Ezeket a dátumokat festettem fel a képekre – igaz, hogy mindez a képen nem látszik, ezért is Rejtett számok a cím.

A 2015-ben a Kiscelli Múzeumban bemutatott Tesla című kiállítás is egy tragédiát követően született. Mesélnél erről?

A Tesla sorozat elindítója két, időben egymáshoz közel eső esemény volt: a 2011. márciusi földrengés és cunami, valamint az azt követő baleset a fukusimai atomerőműben. Mindettől annyira besokalltam, hogy két-három hónapig egyáltalán nem tudtam festeni. Aztán, ugyan nem vagyok építész vagy tájépítész, de azon kezdtem el gondolkodni, hogy a fukusimai erőmű 60 méteres átmérőjében napkollektorokat és szélturbinákat lehetne működtetni, és kiszámoltam, hogy ezek együtt Japán energiahasználatának hatvan–hetven százalékát fedeznék. Nyilvánvalóan óriási projekt lenne, egy-két japán pályázatra be is adtam, persze nem sikerült. De valahogy ettől kezdve terelődött a gondolkodásom a társadalmi témák felé. Foglalkoztatott az elektromosság az ember életében, Nikola Tesláról pedig már tíz-tizenöt éve is sokat olvastam, és fantasztikusnak találom, rengeteg ötlete volt. Például a kábel nélkül, levegőn átvezetett elektromosságot is ő találta ki, de foglalkozott a levegőben lévő elektromos mágneses mezőkkel is. A kérdésem az volt, hogy ezt a fajta gondolatot hogyan lehetne festészeti vagy rajzi nyelven megragadni.

Először fekete alapon száraz technikával, ezüst filctollal, ceruzával dolgoztam, rajzszerűen. Aztán 2014-től kezdtem el azzal kísérletezni, hogy ezt a rajzban létező vékony érzetet hogyan lehet gazdagabbá tenni, és festve megjeleníteni. Úgyhogy ezeket a levegőn belül létező, nem látható elektronokat, mágneses mezőket magam elé képzeltem, és megpróbáltam lefesteni. Közben kutattam, kutattam, és egészen véletlenül olyasmit festettem, ami – utólag kiderült, hogy – bizonyos szempontból nagyon hasonlít Hokusai Fuji látképén a villámra. Szóval miközben már készült a sorozat, sőt a vége felé jártam, a villám ereje, elektromos energiája kezdett el érdekelni, és ezzel párhuzamosan a japán mitológia villámistene. Nagyon érdekes egyébként, hogy Japánban tízezer féle isten van, tűzisten, levegőisten, vízisten és így tovább – és a villámnak is van istene, Raidzsin a neve. A mítosz irányában gondolkozva, ha úgy tetszik, misztikusan kezdtem el festeni.

Nem értek egyet Yusukéval, amikor azt mondja, hogy először a Tesla sorozatban foglalkozott társadalmi kérdésekkel, mert igaz, hogy ez volt az első nagyobb volumenű projekt ilyen témakörben, de ez időről időre visszatér nála. Például a 2000-es évek elején volt több olyan konceptuális, szövegalapú munkája, ahol a társadalmi komment vagy hozzászólás szó szerint kimászik, kibújik a klasszikus absztrakt festészet keretei közül. Ilyen például a McDonald’s is eating them BUT NOT ME című festmény is.

Igaz, aztán ilyen volt 2017-ben a Yes sorozat is…

Nagyon személyes részét képezi a munkáidnak a Sumi-e, ami pedig egyfajta naplóként is felfogható. Hogyan születnek ezek a művek, mi az indíttatásuk?

A sumi-e tusképet jelent japánul – a japán hagyományos festészeten belül létezik a csak tussal készített festmény, ezt nevezzük így. 1998 óta valóban naplószerűen készítem ezt a sorozatot majdnem minden nap, több mint tíz éve, tehát folyamatosan bővül és alakul. Úgy kezdődött, mintha két vászonkép között megállnék egy teát meginni – olyan, mint egy teaszünet. Azt érzem időnként, hogy a táblakép vagy a vászon, amit én szintén alapozok, már-már ceremóniaszerű előkészítést igényel, néha bele is fáradok. De a papírra vetett tusrajzot annyira könnyedén el tudom bármikor kezdeni, és sokszor szinte gondolkodás nélkül fut a tus, a gesztus már benne van a kezemben, erőlködéstől mentesen. És néha olyan jó, hogy nem kell gondolkozni, csak csinálni kell. Úgy érzem, hogy hiába csináltam már több ezret, még mindig nem unom, és például ma is rajzoltam párat. Igaz, hogy mindig ugyanazzal készítem – fehér papírra fekete tussal –, de ez csak a látszat. Attól függően, hogy mennyi vizet használok, a fekete tónusa ezermillió-féle lesz, és maga a papír is nagyon másképp viselkedik szárazon vagy vizesen – ennek is van húsz–harminc variációja.

Érdekesség, hogy a sorozat mindegyik darabja, 62 × 48 centis Hahnemühle német papírra készül. Sokatmondó ez a választás is – ázsiaiként nem valamilyen klasszikus alapanyagra, mondjuk rizspapírra dolgozik, hanem egy abszolút nyugat-európai felületre, ami egyébként teljesen másra lett kitalálva: pasztellrajzokra. Hogy miként lehet a nyugat-európai festészetet keverni a japán technikával – ez egy izgalmas ötvözet, ami nemcsak anyaghasználatban, de gondolati síkon is állandó téma Yusuke művészetében.

Ha már az anyaghasználatnál tartunk: valóban nagyon változatos a paletta.

Októberben például az egyik nap korán reggel felkeltem, annyira meg szerettem volna nézni a napkeltét. Kimentem a Római-partra, és mint az óvodás gyerekek, gyűjtöttem homokot, és visszavittem magammal a műterembe. De most nemrég voltam Velencében, és Jesolóból is elhoztam két zacskónyi homokot. Ezt vagy festékhez keverem, vagy anélkül, csak kötőanyagként viszem fel a vászonra. Gyakran használok kagylóport is, amit a hagyományos japán festészetben a fehér színhez alkalmaznak. Ezek a természetes árnyalatok érdekelnek mostanában. Ezt sem tudatosan csinálom, de szerintem a tus-papír hatására újabban megint viszonylag minimalista színhasználatban készülnek a táblaképeim is.

Sokat változott a világ azóta, hogy 1991-ben befutott a vonatod a Keletibe. Még mindig jól érzed magad itt?

Igen, mindig jól érzem magam itt. Huszonkilenc éve már, ha jól számolom. Annyira nem változott a világ szerintem – jó, közben épült Tesco, Spar, ilyenek vannak. Régebben zöldségeshez jártam, és káposzta, krumpli meg hagyma volt, és ha néha sárgarépát láttam, annak nagyon örültem.

Most meg avokádó van.

Körülbelül ilyen ez.