„A csoda iránti vágy teszi szentséggé a blöfföt” – interjú Gárdos Péterrel

Nyomtattál már új névjegykártyát?

Soha nem volt névjegykártyám. Valahogy múlt századinak gondoltam.

Ha lenne, mit írnál rá?

Azt, hogy Gárdos Péter. Nem nagyképűségből. Mert mit írhatsz rá? Maximum az elérhetőségedet. A foglalkozásodat vagy tudják az emberek, vagy nem.

A te foglalkozásod változott, az elmúlt években nem filmeket rendezel, hanem regényeket írsz. Ez nagy fordulat volt az életedben?

A játékfilmrendezésről az első perctől tudtam, hogy olyan mánia, amit az ember hosszú évekre kénytelen abbahagyni. Volt már hét-nyolc éves szünetem is, most épp négy és fél éve nem jutok filmhez – de ezt belekalkuláltam az életembe, és mindig csináltam valami mást: hol színházat, hol televíziós műsorokat rendeztem. A regényírás is így jött: amikor egészen meddőnek tűnt a Hajnali láz leforgatásáért folytatott küzdelem, azt gondoltam, ennyi munka, anyag és tépelődés nem veszhet kárba, és megírtam a regényt. Hasonló módon született a másik két regényem, a Hét mocskos nap és a Királyi játék is, melyek forgatókönyveit évekig fejlesztettük, de végül nem lett belőlük film.

Miért nem?

A Királyi játék esetében pénzügyi szempontok játszottak közre az elutasításban. Tetszett a könyv a Filmalapnak, de egy történelmi kalandfilm milliárdos tételt jelent, és végül úgy döntöttek, nem erre akarnak ennyi pénzt adni. Pedig úgy gondolom, Kempelen azon híres magyarok közé tartozik Széchenyi, Puskás és Semmelweis mellett, akik megérdemelnének egy nagyszabású történelmi tablót.

És a Hét mocskos nap ?

Az a mai napig felkavar. Kaptunk tízmillió forintot, hogy előkészítsük a forgatást, szereztünk egy ukrán koprodukciós partnert, készült egy kétszáz oldalas díszlet- és jelmezterv, de két héttel a forgatás előtt leállították a filmet. Ha azt kérdezed, miért: nem tudom.

Nem kérdeztél rá?

Dehogynem.

És?

Az ilyen kérdésekre soha nem kapsz egyenes választ. Nem is hiszem, hogy van rájuk. Azt mondták, így döntöttek. Ez azért kemény pofon. Nehéz utána felállni, de ebben az esetben olyan erős volt az indíték, hogy megírjam a történetet regényként, hogy nem tudtam ellenállni a csábításnak.

Voltak kételyeid, hogy meg tudsz-e írni egy regényt?

A Hajnali láznál még igen. De amikor Nádas Péter és Esterházy szerkesztője, Dávid Anna lett az én szerkesztőm is, megnyugodtam. Azt mondta, ez egy remek, izgalmas regény, amely megáll a saját lábán, és utána már nem voltak kisebbrendűségi érzéseim.

Nyilván máshogy közelítek az íráshoz, mint azok, akik az irodalom felől jönnek, mert filmíróként megtanultam, hogy a jó forgatókönyv lelke minden esetben a szituáció, és ezt a tudásomat regényíróként nem tudtam és nem is akartam félredobni.

Azt gondolom, pont attól leszek más, hogy nálam a szituáció és a cselekmény a prioritás. Ezt igazolták vissza a kritikák és az olvasók is, amikor azt emelték ki, hogy a könyveim filmszerűek, és magával ragadja őket a történetük.

Téged mi ragadott magával Kempelen Farkas történetében?

2007-ben láttam a Műcsarnok Kempelen és kora kiállítását, ahol bemutatták a leghíresebb találmányait a vakírógéptől a schönbrunni szökőkúton át a beszélőgépig, valamint két-három rekonstrukcióját a sakkautomatának. Kempelen nem szerette a sakkautomatát, de II. József parancsára 1782 és 1784 között Európában utazgatott vele, és megvívott a kor hírességeivel, Goethe-vel, Mária Antóniával. Engem az izgatott, miért utálhatja egy polihisztor a világraszóló találmányát, és miért kell utaznia vele két évig. Erre természetesen nem kaptam választ, de ezen a ponton elindulhatott a fikció. Én azt a választ adtam, hogy a sakkautomatában egy törpe sakkozó, Dragóner Arnold ült, Kempelent pedig tűzzel-vassal kényszerítették az útra. Innentől kezdve a történet elkezdett arról szólni, milyen viszonya lehet egymással az öntörvényű művésznek és a hatalomnak, és a regény szinte megírta önmagát.

Te mennyire érezted a bőrödön a hatalomnak való kiszolgáltatottságot a Kádár-korban, és mennyire érzed most?

A filmrendezőknek sajátos kapcsolata volt a Kádár-rendszerben a hatalommal. Lazább pórázra engedték őket, többet mondhattak ki, mint egy író vagy egy magánember. A Szamárköhögés című filmünkben is el volt rejtve néhány dolog, ami ’86-ban még szentségtörésnek számított: például hogy forradalomnak nevezik ’56-ot. Vagy hogy valaki elsirathassa a forradalmat, mint Törőcsik Mari és Ujlaki Dénes figurája. Ez más művészeti ágban akkor elképzelhetetlennek tetszett. Persze meg kellett vívni a magam csatáját a hatalommal, mert ki akartak vágatni egy-két dolgot, például Nagy Imre beszédét az egyik jelenetből. De bíztam abban, hogy a film akkor is működni fog, ha hozok néhány kisebb kompromisszumot. És büszke vagyok rá, hogy a Szamárköhögésnek ma sem kell egyetlen kockáját sem szégyellnem.

Az viszont, hogy ma mit engedhet meg magának egy filmrendező, nagyon nagy kérdés. Elgondolkodtató, hogy az elmúlt nyolc-tíz évben nem született kritikus, elemző film a mai magyar társadalom állapotáról.

De azt gondolom, már nem is az én feladatom a hatalommal kvázi szembemenő, úgynevezett bátor filmet leforgatni. Hanem a húsz-harmincéveseké.

A fiatalok miért nem csinálják meg a társadalomkritikus filmeket?

Mert tudják, mit lehet, és mit nem. Az elmúlt öt-hat évben nem volt érdemes ilyen forgatókönyvet beadni, mert nyilvánvaló volt, hogy ultraradikális filmre nem adnak pénzt. Nem hiszek abban, hogy ma Magyarországon készülhetne olyan játékfilm, ami éppen az ellenkező oldalról mutathatná be a valóságot, mint a hivatalos narratíva. És manapság is vannak tabutémák. Ha például Sorosról akarnék filmet csinálni, és olyat, amilyet én gondolok, arra valószínűleg nem kapnék pénzt. Lehet róla cikket írni. Vagy könyvet. Egyelőre. De filmet nem.

Azért mégis szabadabb manapság a játszótér, nem?

A határok nagyjából ugyanott vannak lecövekelve. Pénzt olyan filmre, ami arról szól, hogy rossz irányban mennek dolgok, nem kapsz. De nem is hiszem, hogy erről kéne forgatnia egy filmrendezőnek. Ha konzekvensen és hitelesen végigvisz egy emberi történetet, jelesül egy huszonéves fiatal problémáiról, az pont elég. Én ezt azért nem tudnám megcsinálni, mert nem vagyok benne ebben a közegben annyira, hogy színes, háromdimenziós képem legyen róla. Ha viszont a fiatal rendezők megcsinálnák a filmet arról, hogyan élünk, az kemény és radikális lenne anélkül is, hogy politikai kérdésekről beszélne.

Hajdu Szabolcs meg is csinálta az Ernelláék Farkaséknál-ban.

A rendszeren kívül, függetlenként. És ő se politizált, hanem azokat a dilemmákat fogalmazta meg érzékenyen, amelyek egy házaspár életében felvetődhetnek. Nem is kell ennél több. Nem agitkákat kell csinálni, mint Majakovszkij. Az egy másik kor volt. Én azzal áltatom magam, hogy ha filmhez jutnék, egy történelmi témában is el tudnám mondani, mit gondolok a világról. A Kádár-rendszerben megtanultam, hogyan kell áttételesen fogalmazni, és a múltbeli történetekben, amilyen a Királyi játék is, egyértelmű utalásokat teszek azért a mára.

Az milyen tanulsággal szolgált számodra, hogy édesapád, ahogy te fogalmaztál egyszer, megkötötte a maga alkuját a Kádár-rendszerrel? Ő külpolitikai újságíró volt az ötvenes – hatvanas években.

Nemcsak apám, az egész magyar – és főleg a zsidó – értelmiség megkötötte ezt a kompromisszumot ’56 után. Amennyiben elfogadják a Kádár-rendszert, levehetik azt a stigmát, amit a zsidóság jelent – ez volt az egyezség. Apám úgy gondolta, hogy mindennek, ami balsorsként érte őt, az az oka, hogy zsidónak született. Azt képzelte, ha negligálja vagy „megszünteti” a zsidóságát, akkor teljes jogú állampolgár lehet, és semmitől se kell félnie többé. Ennek a belső alkunak persze borzalmas ára volt, mert apám, aki különösen érzékeny, talentumos költő és író volt, szép lassan elvesztette szépírói képességét. Látszólag nem függ össze a kettő, de én ismerem az első verseskötetét, és az anyámhoz írt leveleiből is tudom, miféle tehetséggel rendelkezett, és milyen szépírói tervei voltak ’46 környékén. Ehhez képest kiváló tollú újságíró lett, akinek a prózaírói vágyai és képességei idővel elcsökevényesedtek.

Mindebből azt a tanulságot vontam le, hogy óvatosnak kell lenni, amikor szerződést köt az ember az úgynevezett hatalommal, mert ennél talán még az is jobb lett volna, ha apám belső emigrációba vonul. Nyilvánvalóan a feleségéért, a gyerekeiért is hozta meg az áldozatot, hogy polgári jómódot nyújtson a családnak, de ez valószínűleg akkor is túl nagy ár volt. Egyszer volt választási lehetősége. ’56-ban összepakoltuk az összes holminkat, és elhatároztuk, hogy disszidálunk, de apám az utolsó pillanatban visszakozott.

Miért?

„Azt akarod, hogy egész életemben egy étterem hátsó fertályában mosogassak?” Ezt kiabálta anyámnak. Valójában az volt a baj, hogy tudta, ő a szavak embere, és nincs tehetsége a nyelvtanuláshoz. Picikét tudott németül, picikét angolul, de reménytelen volt, hogy külföldön eladja magát újságíróként. Ezzel a dilemmával később én is szembesültem. Lehetőséget kaptam, hogy Amerikában kezdjek karriert, de nem éltem vele.

Ez mikor történt?

Az első filmünk, az Uramisten sikere után, amivel a montreali filmfesztiválon a zsűri különdíját, Chicagóban pedig Ezüst Hugót nyertünk. Egy jelentős amerikai producer azt mondta, ha kint maradok, évente egy filmet garantál. Azokat a forgatókönyveket kellett volna megrendezni, amiket a kezembe nyomnak, de mellette csinálhattam volna a saját dolgaimat. Nagyvonalú ajánlat volt, de egy pillanatig se gondolkodtam rajta. ’86-ban ez azt jelentette volna, hogy nem találkozhatok a lányommal és a szüleimmel, plusz ott voltak a nyelvi akadályok. Azzal áltattam magam, hogy nem kaptam tehetséget a nyelvtanuláshoz. Pedig valószínűleg csak segget és szorgalmat nem kaptam hozzá, és rafináltan felmentettem magam.

A Hajnali láz viszont világsiker lett, és bár a filmverziót is jól fogadták, korántsem annyira, mint a könyvet. Szerinted miért?

Én is sokszor feltettem ezt a kérdést. A filmnek is volt sikere, komoly fesztiválokon nyert díjakat, de ez nem mérhető ahhoz, hogy harminckét országban kiadták a könyvet. A regény olyan elképesztő utat járt be, ami a magyar szépprózaszerzők életében ritkán fordul elő. Nincs rá egzakt magyarázatom, de azt szoktam mondani, hogy a regény sokkal szabadabb vegyértékű, annál mindenki a saját filmjét pergetheti le, az a luftballon viszont, amit filmként megalkottunk, le volt kötözve. Nem hiszek a véletlenben: úgy gondolom, ennek így kellett történnie.

Miért?

Amikor a Szamárköhögést forgattuk, Hernádi Judit egyszer jósolt nekem, és azt mondta: „Péter, neked az életed második felében komoly sikered lesz. Sok pénzt is fogsz vele keresni, de nem a filmmel.” Méltatlankodtam, hogy pályakezdő rendezőként jól „tökön szúrt” ezzel a jóslattal, de végül igaza lett.

Az emberek csoda iránti vágya több filmedben és a Királyi játék ban is fontos szerephez jut. Ez honnan fakad?

Hiszek a csodákban. Volt az életemben egy-két mozzanat, amit a tudomány mai állása szerint nem tudok megmagyarázni. Mesélek egyet. 1988, New York. A tolmácsommal megyünk az utcán, és azt mondom neki: Én már jártam itt! New Yorkban ugyan még soha nem voltam, de mégis, ismerem ezt az utcát! Ha befordulunk a sarkon, húsz méterre ott lesz egy kis szabóműhely. Befordulunk, és tényleg ott volt a szabóműhely. Nincs rá egzakt magyarázat. Másik példa. Tizenkét éves vagyok, a nagymamámnál nyaralok a Balatonnál, és elmegyek egy tihanyi biciklitúrára. Egy ösvényen lefelé megcsúszok, és zuhanok húsz métert hegyről lefelé. Olcsón megúszom, csak a szemhéjamat kell összevarrni, de anyám aznap délben, a baleset előtt egy órával, felad egy táviratot Pesten. „Nagyon rosszat érzek. Történt Péterrel valami? Ágnes.” Mondhatod rá, hogy anyai megérzés. De miért működött pont akkor és ott, és előtte vagy utána harminc évig soha?

Azért mintha szkeptikus is lennél. A Királyi játék ban a csoda, a sakkautomata átverés, hiszen nem találták fel a mesterséges intelligenciát, a gépet egy ember üzemelteti.

Íróként igen, tamáskodom. Ebben a történetben a csoda iránti vágy teszi szentséggé a blöfföt. Nem véletlen, hogy Kempelennek a sakkautomatája izgatja máig a fantáziánkat, miközben a tudományosan igazán komoly találmánya, a beszélőgép pár embert érdekelt akkor és most is.

Az embereknek szüksége van a reményre, hogy léteznek csodák, és van valami a halál után. A Hajnali láz sikerének a titka is az volt, hogy a regény egyértelműbben artikulálta a gondolatot, miszerint a szerelem legyőzheti a halált.

Engem is egyre többet foglalkoztat a halál kérdése. Nem félek tőle, és bár nem hiszek a túlvilágban, azt gondolom, hogy amit jelenleg tudunk az életről, vagy akár az emberiség szerepéről erről a bolygón, az még messze nem egy lejátszott parti.

Tavaly múltál hetven éves. Emiatt kezdett foglalkozni a halál?

Inkább azért, mert nyáron átestem egy szívinfarktuson.

Örülök, hogy jól vagy.

Köszönöm. Teljesen jól vagyok. De a halál közelsége azért elgondolkodtatott.

Rájöttél, hogy limitált a könyvek száma, amiket megírhatsz, és a filmeké, amiket megrendezhetsz?

Ezt mindig is tudtam. Inkább az a vágy erős bennem, hogy azért kell csinálni valamit, filmet, színházat, regényt, mert nem szeretném feleslegesnek érezni magam. Az borzasztó lehet. Ezért amíg nem rendezhetek, írok tovább.