„Senkit nem hagyunk egyedül a halállal” – interjú Gáspár Annával a Manna Matiné haláli bábos napjáról

Emlékszel még, hogyan találkoztál a művészetben először a halállal?

A szüleim mesélték, hogy ovis koromban az esti mese végén, amikor a Füles mackó elköszönt, és lefeküdt aludni, én mindig zokogtam. Felnőttként visszagondolva már tudom, hogy a kisgyereknek az elalvás pillanata is olyan szorongással teli lehet, mint a halállal való szembenézés, mert nem biztos benne, hogy másnap felébred. Ha filmélményt keresek, akkor a Hófehérke volt meghatározó, amit kisiskolásként láttam moziban, és bár abban is összekapcsolódik a halál és az elalvás, inkább az a szorongató érzés ragadott torkon, amit a gonosz boszorkány megjelenése hozott. A halálfélelemre emlékszem élesen, nem a halállal való szembesülésre. Most úgy érzem, hogy békében vagyok a halállal. Elfogadtam, hogy a hétköznapi élet része, amiben sokat segített, hogy foglalkoztam a témával, és a családomban is nyitottan beszélgetünk erről.

Miért tartottad fontosnak, hogy a halál témája köré szervezzetek egy Manna Matinét?

Az Új bábszínház Újbudán sorozatban független bábelőadásokat mutatunk be a B32-ben az egész évadban, és amikor kerestük az előadásokat, feltűnő volt, hogy több is foglalkozik közülük a halállal. Úgy éreztem, érdemes ezeket külön csokorba szedni és így bemutatni, hiszen mi, európaiak, nehezen tudunk beszélni erről a témáról. A keleti filozófiák vagy a mexikói halottkultusz sokkal természetesebben viszonyul az elmúláshoz. A halottak napja közeledtével minden családban előkerülhet ez a téma, és ha ezekkel az előadásokkal akár csak egy emberben kinyitunk egy ajtót, hogy beszélni tudjon arról, ami szorongatja, már megérte.

A bábszínház nyelvén könnyebb beszélni a halálról?

A báb alapvetően stilizál, és elidegeníti annyira a helyzetet, hogy az segítsen megfogalmazni a halálhoz tapadó félelmeket. A bábművészet alapja, hogy hogyan lesz egy élettelen tárgyból élő.

Ezek az előadások azért fogalmaznak bábokkal, mert van bennük valami, amit egy élő szereplő nem tudna megjeleníteni.

Hogyan nyúl ez a három előadás az elmúláshoz?

A három előadás három különböző korosztálynak szól. Az Alszanak a halakat tízéves kortól ajánljuk, mert a gyerekek nyelvén, az ő gondolataikat megfogalmazva beszél a témáról. Szilágyi Bálint rendezte vizsgaelőadásként az SZFE-n, és egy tízéves kislány monológja, aki elveszíti az öccsét, és a temetőbe járva keresi a magyarázatot, a békét.

Tizennégy éves kortól ajánljuk a Mesebolt Színház Tamás könyve című darabját, ami holokauszttörténet is egyben: egy gyerekről szól, aki megtalálja a nagypapa tárgyait, és elkezdi felgöngyölíteni, hogy mi történhetett a családban. A halál és a családi titkok mellett a felnőttek dilemmái is megjelennek: hogyan lehet az elmúlásról mesélni a gyereknek, és mit szűr le egy tinédzser a holokauszttörténetből?

Felnőtteknek szól az Alaine – Ideje a meghalásnak, amit Markó-Valentyik Anna bábszínész Ladányi Andrea rendezővel formált mély, izgalmas monoelőadássá Polcz Alaine szövegeiből és Karády Katalin dalaiból. Ha a halálról és az elmúlás elfogadásáról beszélünk, akkor azt gondolom, hogy Polcz Alaine és ez az előadás kihagyhatatlan.

Milyen érzékenyítőfoglalkozások kísérik az előadásokat?

Fontosnak tartottuk, hogy a gyerekeknek szóló előadásokhoz legyenek feldolgozó foglalkozások, és megadjuk nekik a lehetőséget, hogy ne maradjanak egyedül azzal, amit felhoznak belőlük a látottak, hanem szakemberekkel beszélhessenek, gondolkodhassanak róla. A kisiskolás kortól ajánlott Alszanak a halak előtt ráhangoló foglalkozás lesz 19 órától, az előadás után pedig Révész Renáta gyásztanácsadó és pszichológus beszélget a rendezővel és a nézőkkel – ő az a szakember, aki már az előadás készítésekor is együtt dolgozott Szilágyi Bálinttal. A középiskolásoknak is szóló Tamás könyve után drámafoglalkozást tartanak a szombathelyi bábszínház szakemberei. Fontos, hogy senkit nem hagyunk egyedül az élménnyel, és törekszünk arra, hogy ez ugyanolyan családi bábszínházi élmény lehessen, mint bármelyik vasárnap, és ne féljenek attól a szülők, hogy ijesztő lesz a gyerekeknek erről hallaniuk.

Nem rizikós tematikus napot szervezni a halál köré, amikor egy független bábszínházi előadásra amúgy is nehéz becsalogatni a közönséget?

Felmerült az előkészületek során is a kérdés, hogy piacképes-e a halál, de erre nyilván az a válasz, hogy nem. Számunkra ez misszió. Nem azon fogjuk lemérni a nap sikerét, hogy hány család ült be az előadásokra, hanem azon, hogy akik ott lesznek, azokban elindítanak-e valamit a látottak. Itt lehetőséget adunk a beszélgetésre, de ha valaki csak olvas róla, hogy lesz egy „haláli bábos nap”, és elbeszélget otthon a vacsoránál arról, hogy érdemes-e halálról szóló bábelőadásokból színházi eseményt tartani, már megérte.

Milyennek látod a független bábszínházi előadások helyzetét?

A Mannának az egyik fontos vállalása, hogy pályakezdő előadóknak adunk bemutatkozási lehetőséget. Három éve a teljes bábrendező osztályt taníthattam az SZFE-n, és mivel pont akkor írtak ki egy pályázatot bábelőadásokra, a diákokkal a kurzus keretén belül elkészítettük, benyújtottuk, és mind az öten nyertek. De nem a bemutatóig nehéz elvinni egy produkciót, hanem utána életben tartani. Ezért elkezdtem játszóhelyeket keresni a fővárosban az öt bábelőadásnak. Budapesten két csodálatos, nagy múltú bábszínház is működik, de mindkettőnek megvan a saját arculata, társulata és évadterve, ezért nem funkcionálnak befogadó színházként.

A többi játszóhelynél pedig az okoz nehézséget, hogy a legtöbb igazgató elszalad a báb szó hallatán. Egy gyerekelőadást még csak-csak befogadnak, de bábost nem.

Miért?

Általában nem sikerül bevonzaniuk a gyerekközönséget. Vagy arra hivatkoznak, hogy nem tudnak gyerekelőadásokat elindítani a felnőttrepertoár mellett, vagy hogy a zenés élőszereplős gyerekdarabok működnek, más nem. Végül az újbudai B32 Galéria és Kultúrtér nyitott volt rá, hogy befogadja a végzős rendezőhallgatók előadásait. Azóta majdnem három év eltelt, és idén már úgy indult az évad, hogy minden hónap második vasárnapján van bábszínház, és bérletes előadásokat szervezünk. Délelőtt gyerek-, este felnőttelőadást tartunk, mert nekünk is fontos, hogy lehántsuk a bábhoz kötődő sztereotípiákat, miszerint ez egy kicsiknek szóló műfaj. Nem véletlenül találta ki a Budapest Bábszínház „a báb nem korosztály” szlogent. A Manna Új bábszínház Újbudán sorozatában a vidékiek és a szakma régi független motorosai is helyet kapnak a pályakezdők mellett: a zalai Ziránó Színház, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház, a pécsi MárkusZínház, a Tintaló Társulás vagy az egyszemélyes előadásival szinte új műfajt teremtő Fabók Marcsi is bemutatkozhat.

Miért a tehetséggondozás a missziód?

A Mannában nem mi határozzuk meg, mi lesz a következő évadunkban, hanem az, hogy ki kopog be az ajtónkon az ötletével. Produkciós szervezetként azoknak a művészeknek adunk infrastrukturális hátteret, akik csak most kezdik, vagy csak egy produkcióra állnak össze, vagy még nem elég erősek, hogy maguk tudjanak egy produkciót létrehozni. Legyen az egy befutott rendező, aki mondjuk a Liliomot a Vidámpark óriáskerekénél szeretné megrendezni – mert ilyen felkérést nem fog kapni senkitől –, vagy akár Szilágyi Bálint, aki egy olyan átforgatható marionettel képzeli el a következő előadását, ami nincs az egész országban sehol, de mi segítünk, hogy elkészüljön. Pár éve elgondolkodtam, hogy ha én választanék, kivel dolgoznék szívesen. Arra jutottam, hogy a pályakezdőknek szeretnék lehetőséget adni, a végzős egyetemistáknak vagy a független diplomátlanoknak, akik szétrobbannak az alkotói vágytól, és megérteni, miért szerettek bele ebbe a szakmába, hogy engem is emlékeztessenek rá, miért csináljuk ezt az egészet.

A fiatalokat mentorálom is, hogy lássák, milyen közegbe érkeznek, és megtanulják a piac törvényszerűségeit. Ma már nem az a világ van, amikor egy rendező a főiskola elvégzése után megkapta a közalkalmazotti állását a kőszínházban, és megmondták neki, mikor kell Moliére-t, és mikor Három nővért rendeznie.

Ha egy fiatal rendező nem tudja felépíteni és menedzselni önmagát, és nem tud válaszolni azokra az alapvető kérdésekre, hogy milyen közönségnek készíti az előadást, és hogyan tudja azokhoz eljuttatni, akkor nehezen fog boldogulni.

A Mannán és a Fügén kívül nem tudnék rámutatni szervezetre, aminek van állandó tehetséggondozó programja, és a fiatalok brandépítésével foglalkozik. Ez nehezített pálya. Sokkal könnyebb eladni valakit, aki már befutott és ismerik az emberek, mint olyan előadásokat menedzselni, amelyekről csak én tudom, hogy jók, mert a közönség most hall először a rendezőről, a szerzőről vagy a főszereplőről.

És hogyan lehet rávenni a közönséget, hogy beüljön a számára ismeretlen alkotó ismeretlen előadására?

Az a feladatom, hogy megtaláljam a független előadásoknak azt a játszóhelyet, ahol a közönség ízlés szempontjából a legközelebb áll azokhoz, akiknek meg szeretnénk mutatni a produkciónkat. A magyar néző helyre jár, tehát ha például katonás, akkor mindent megnéz a Katonában, azt is, aminek nem ismeri a rendezőjét vagy a szerzőjét, mert ha ott játsszák, vélhetően azt az ízlésvilágot képviseli, amit szeret. A mi előadásaink olyanok, mint a kakukktojások. Úgy kell becsempésznünk őket egy színház repertoárjába, hogy a néző azt érezze, pont olyan, mint a többi – vagyis, ha abba a színházba szokott járni, ugyanúgy megnézi a Manna előadását is, mint a többit.

Mondasz példát?

A Telefondoktor című bohózatot 2011 óta játsszuk. Szabó Borbála írta, Orosz Dénes rendezte, Göttinger Pál játssza. Ez a csapat a Bárkához kötődött a premier idején, így evidens volt, hogy ott játsszuk, mert ott biztosan fogják kedvelni és keresni a nézők. Aztán sajnos pár hónapon belül bezárt a Bárka, és új helyszínt kellett keresni. A Komédiumra esett a választás, ahol a Telefondoktor pontosan illett a repertoárba. Ezt az is igazolta, hogy amint kitűztük ott a dátumokat, rögtön elkeltek a jegyek két hónapra előre. Semmit nem kellett csinálnunk, a színház közönsége vette a lapot. Aztán két hónap múlva megszűnt a Komédium is, újabb ötlet kellett. Göttinger Pál akkor már dolgozott a Momentán Társulattal, adta magát, hogy átvigyük az ő saját helyszínükre, az Ó utcai Impróba az előadást. Az eredmény lehangoló volt. Tíz néző. Húsz néző. Elmaradt előadás. Tudtuk, hogy ismét váltani kell. A Tháliában akkor volt igazgatóváltás, és mivel lecserélték a repertoárt, bekopogtam hozzájuk a Telefondoktorral. A vezetőség bizalmat szavazott az ismeretlennek. Azóta telt házzal megy Göttinger Pál monója a Tháliában, és már lassan a 200. előadást ünnepeljük. Ez tökéletes példája annak, hogy mennyit számít, ha jól lövöd be a színházat. A Tháliában, ahol a nagyszínpad is tele van szórakoztató előadással, ott a kisszínpadon egy magyar írónő kortárs darabjára is beülnek az emberek, amitől máshol lehet, hogy megrettennének.

De látni kell, hogy ebben sok-sok év munkája van a Mannának és a befogadó színháznak is. A függetlenek a nyitott, érzékeny és kockázatot vállalni képes színházi helyszínek nélkül nem tudnának életben maradni. Ahogy most a B32 odaállt a független bábszínház felépítésének ötlete mellé, vagy a Bethlen Téri Színház a Találkozások Tehetségprogram mögé, az nagyon fontos eleme annak, hogy a Manna tehetséggondozó és szakmai programjai működni tudjanak.