Képek az idő rácsszerkezetében – interjú Gerőcs Péterrel

A kötet egyik fő témája az emlékezés, főként egyes emlékek képbe rögzítettsége. Mit gondolsz, töredékessé teheti-e az emlékezést a fotográfia? Összességében segíti vagy gátolja a hiteles emlékezést?

Ez a kérdés nagyon pontosan mutat rá egy problémára, nevezetesen az emlékezés meghatározhatatlanságára. Már úgy értem, fogalmilag. Meg persze máshogy is, de most maradjunk csak a hiteles emlékezés kérdéskörénél. Van-e egyáltalán hiteles emlékezés? Vajon a hiteles, horribile dictu, a jó emlékezés felelősségkérdés-e?

Mert ha lehet hitelesen emlékezni, akkor sejthetően feladatunk, hogy ezt tegyük, vagy legalább törekedjünk rá. Aki pedig ezt nem teszi, az meghamisítja a történetet és az emlékeket.

Ilyen azonban, én ma ezt gondolom, nincs. Az emlékek olyannyira mozgásban vannak, hogy a dologra való újra-rágondolás egyúttal a dolog újra-létrehozása. Nincs konfabuláció, illetve minden az. Mondok egy példát. Ha egy fiatalkori szerelem eseménysorát egy sütemény illata idézi fel, akkor abban a múlt szerkezete másként konstruálódik, mintha ugyanezt a régmúlt kapcsolatot egy fájdalmas és gyötrelmes szakítás juttatja eszembe. A két felidéződés során más történetre emlékszem. Egészen egyszerűen más történt így, és más történt úgy. Ez nem csalás, nem önhazugság: egyszerűen így működik az emlékezet. Mindig másként hangsúlyozódnak benne a részletelemek. Nagyon hasonlít egyébként a befogadás működésére. Mást olvas az ember ugyanabban a könyvben húsz- és megint mást harmincöt évesen. Sőt! Az írás is, persze, más szempontból, de párhuzamba állítható az emlékezet működésével. Íráskor, vagyis a fantázia használatakor az ember nem kitalál dolgokat, hanem emlékezni kezd dolgokra. Dolgokra, amik – mondhatnánk tévesen – nem történtek meg. De hát e tekintetben csakugyan minden a tudat konstrukciója. És tovább: a közhiedelemmel ellentétben a fénykép nem dokumentál. Az is csak egy lehetséges összefüggésbe rendezi a történetek szövevényének egy adott metszetét. Ennyiben tehát nem segíti az emlékezetet. Nincs mit segítenie. Egy újabb és nagyon érdekes, csillogó emlékezeti felülettel kápráztatja a nézőjét. Nem bezárja a narratívákat, hanem kinyitja. A fényképnek ugyanis egy érdekes tulajdonsága, hogy sokkal több dolgot nem ábrázol a pillanatból, mint amennyit megmutat.

A kötet főszereplője, Tamás számára mintha ez kissé máshogy nyerne jelentést. Úgy tűnhet, hogy mindentől függetleníteni, kimenteni akarja az adott látványt az idő korlátai közül, majd az előkerült képek sem a nosztalgiázást kapcsolják be, inkább mint egy katalizátor lépnek működésbe a tudat számára, erős cselekményformáló erővel. Lehet, hogy amennyire Tamás rabja vagy kis túlzással alárendeltje a képeinek, ugyanannyira az a ma embere is?

Talán igen. Noha ez a kérdés jóval túlmutat a regény keretein és állításain. A regény tanúsága szerint Tamás az idő rabja, aminek a rácsszerkezetéből a fényképeket gondolja az egyedül lehetséges szabadulási lehetőségnek. Megőrizni a tovaillanó pillanatot. Megőrizni egy arcot. Egyszóval, dacolni a halállal, vagy ami még ennél is félelmetesebb számára, ugyanakkor hasonló is: a felejtéssel.

Általános kultúrantropológiai bölcselkedésbe ugyanakkor nem bocsátkoznék. Kétségtelen, hogy megváltoztak a médiafogyasztási szokásaink, hogy megtörtént az úgynevezett képi fordulat, és ez sokban összefüggésbe hozható a regény érdeklődésével is, de az Árvaképek alapján semmiképp nem tudnék kijelentést tenni a ma emberére vonatkozóan. Talán majd az olvasók megteszik.

Említetted, hogy Tamás az idő rabja. A regény nem lineáris időkezelése is ennek egyfajta lenyomata? Vagy pusztán sajátos történetvezetés?

Kicsit messziről indítom a választ. Sokat gondolkoztam azon, hogyan működik a regény. Ugyanazért nehéz regénypoétikáról általában beszélni, mint amiért a műfaj irodalomtörténetileg sikeresnek mondható. A jó regény, azt hiszem, egy önnemző műfaj, kifejezetten modern jelenség. Nincsenek kötött szabályai. Minden regény a saját szabályait alakítja ki. Folyamatos önreflexióval él, folyamatosan referál a saját működésére, bizonyos értelemben úgy kell megírni, hogy szerkezetileg azt játssza újra, amit a szerkezet értelmileg befog. Kifejtem. Tamásnak, a főszereplőnknek van egy nagyon határozott koncepciója az idő működéséről és általában az időtapasztalatunkról. Azt gondolom, hogy ez történetileg egyáltalán nem érdekes. Amit gondol, az számára tétkérdés, és talán van annyira tartalmas is, hogy lehessen róla gondolkodni, de ez akkor is csak a regény világának egy szegmense. Hogyan lehet ezt a regény terén belül univerzalizálni? Hát úgy, ha a regény – mindenféle távolságtartó cinizmust mellőzve – egyszerűen sajáttá teszi, ismételni kezdi a szereplője időfelfogását. Így a diegézis és a mimézis egymásba néz, egymásra vonatkozik. El van mondva az, ahogyan el van mondva. Ez tulajdonképpen nem egy szerzői okoskodás volt a részemről. Tényleg a regény követelte ki magának ezt a szerkesztési elvet – emlékeim szerint.

Az írás során a cselekmény kronológiáját követed – tehát például a múltbeli történetek egy egységben születnek meg, és így tovább –, vagy az alkotófolyamat a mű végleges szerkezete mentén halad, követve az időbeli ugrásokat?

Mint minden regénynél – már a terjedelméből adódó sajátosságok miatt is –, itt is nagyon fontosak voltak az előmunkálatok. Egy időtérképet kellett szerkesztenem, amit utána követni tudtam, és ami lehetővé tette, hogy ne írjak a cselekménybe totális ellentmondásokat. Az időtérkép azért is fontos, hogy egységben tudjam látni azt, aminek a részleteit kell kidolgoznom. Ha elmerülnék a részletekben anélkül, hogy időnként hátra tudnék lépni, és tekintetbe venni az egészlegességet, nagyon nagy bajban lennék. Tizenkét oldal után elfáradna a szöveg. Nem tudna semerre haladni. Szóval ez itt is ekként történt, így tehát a szöveg jelenlegi képe szerint haladtam balról jobbra. Persze nem csak előmunkálatok vannak.

Én úgy dolgozom, hogy írás közben folyamatosan irkálok mindenféle jegyzetet vagy inkább emlékeztetőt, figyelmeztetést stb., hogy hová kell visszamennem, mit kell újragondolni, vagy akár csak annyit, hogy a negyedik szövegrészben a kakaót átírni teára, mert a később íródó szövegrészből valamiért kiderül (ami a figura jellemzése vagy a történet szempontjából fontos), hogy a szereplőnk nem iszik kakaót.

Ennél persze fajsúlyosabb dolgok is elő szoktak fordulni. Ilyenkor másnap azzal kezdem az írást, vagy ha még van erőm, akkor este azzal fejezem be, hogy visszakeresem a korrigálandó szövegrészeket. Nos, ennek a könyvnek az esetében sem volt ez másképp, csak itt a korábbiakkal ellentétben több volt a korrigálandó rész, épp az időszerkezet felbontottsága miatt.

A mű végén megbetegedő Tamás számára lehetetlenné válik az emlékezés, ugyanakkor az elkerülhetetlen felejtés mellett az elkerülhetetlen elfeledettség is megjelenik – ahogy arra az első mondat is utal: „Tamást, ahogy a regények kezdőmondatát, idővel mégiscsak elfelejtették.” Az első oldalakon bemutatott, ám időben legkésőbbi egységélmény megélésének feltétele-e ez az elfeledés/elfeledettség?

Azt hiszem, nem. A regény egyik sejtése éppen az, hogy a végérvényesen magá(ny)ra utalt egyénnek kétféle szabadulási lehetősége van önnön határoltságából: az egyik a közösségélmény, hiszen itt nem más történik, mint az én-élmény kitágítása a mi-élményre, a másik pedig a tudatvesztés, aminek oka, hogy a létélményért az a szerkezet felel, amelyet korábban a tudatunk hozott létre – az más kérdés, hogy ennek a szerkezetnek milyen mértékben valóban létrehozója, mennyiben pedig elszenvedője a tudat. Tamásnak, minthogy a közösséget képtelen megélni, egyetlen lehetősége marad kiszabadulni a lét zártságából: a betegség.

Hagyjuk is nyitva a kérdést, hogy vajon a betegségünknek kizárólag elszenvedői lehetünk, vagy előidézői is. Vajon ha külső lehetőségekbe nem menekülhetünk, nem kezdünk-e befelé menekülni? Ezt csak afféle vulgárfilozófiai kérdésnek szánom.

Érdekes a regénynek az a gondolata is, miszerint a tudatvesztés betegség formájában valósulhat csak meg. Ez az általános véleményed a témáról? Vagy Tamás élete, tettei alakultak úgy, hogy ez a lehetőség maradt számára az egyedüli? Magyarul mit gondolsz: egy befelé figyelés útján, önmagunkban megtalált teljességélmény (betegség nélkül) általában nem vagy csak Tamás életének kapcsán nem elképzelhető?

Nem tartom elképzelhetetlennek, de nincs róla tapasztalatom. Sem olyan formán, hogy magam megéltem volna, sem úgy, hogy a környezetemben láttam volna hasonlót.

Természetesen sokan óbégatnak keleti filozófiáról, megtisztulásról Pest utcáin is, de egy fa tetején vagy épp egy sikátorban üldögélő, terheitől megtisztult, totális önazonosságot megélő embert még nem láttam.

Tudattalanul, vagy ha tetszik, vegetatív funkcióit ellátó embert viszont igen – ez pedig minden értelemben önazonos. Kanttal élve: teljes korlátoltságában a totális szabadság.

Az eddigiekből is látszik, hogy az Árvaképek bővelkedik a filozófiai okfejtésekben. Volt olyan gondolkodó vagy filozófia, amely domináns hatást gyakorolt a kéziratra?

Nem vagyok sem filozófus, sem tudós, bár kétség kívül a szövegeimet sokszor erősen teoretikus problémák hajtják. Számomra a kutatás, egy kérdés vagy egy problémakör kibontása azonban soha nem teoretikus úton zajlik, hanem a szépirodalom lehetőségein keresztül. Azt hiszem, azért, mert nekem fontos, hogy minden valóságos kérdés bele legyen hálózva az élet partikularitásába, egyszeriségébe, érzéki valóságába. Ezekről a filozófia csak bölcselkedni tud. Átéltetni és az átélésen keresztül kutatni – soha. Persze lehetne neveket mondani: Satrte, Husserl vagy Lévinas hatott a gondolkodásomra, ezért valószínűleg, persze áttételesen, a szövegeimen is nyomott hagynak.

Létezik összekötő kapocs a korábbi műveid és az Árvaképek között? Gondolok például olyan dilemmákra, gondolatokra, karakterekre, amelyek újra és újra felbukkannak, tudatosan vagy akár tudat alatt hidat képezve egyes műveid között.

Abszolút van ilyen kapocs. A gondolataimban mindig hosszú éveken át alakul egy problémafókusz. Alakul, tehát lassan változik, hangsúlyai, perifériája és végül a centruma is átfejlik. Az egyik ilyen fő fókusz az emlékezet. Ez érdekel úgy is, mint társadalmi és kollektív emlékezet, úgy is, mint egyéni emlékezet, az emlékezet anomáliája, de ugyanúgy érdekel a kulturális emlékezet aspektusából is. Emellett egy másik nagyon fontos kérdés számomra a morál. A jó és a gonosz, vagy egyszerűen csak a jó és a rossz egymáshoz való viszonya, szerkezete. Elsősorban azért érdekel, mert azt vagyok kénytelen feltételezni, hogy a világba nincs beleíródva ez a szerkezet, mi viszont sejtjeinkben, elemi szinten hordozzuk magunkban a hajlamot és a késztetést, hogy ilyen szerkezetbe rendezzük el a dolgokat. Érdekel, hogy felbontható-e ez a működési mód, felszakítható-e a világnak ez az általunk, azaz a keresztény kultúra által konstruált hálózata. Mert ha igen, akkor azt hiszem, hogy közvetlenebb és árnyaltabb viszonyt tudunk kialakítani magunkkal és a környezetünkkel. Ez az árnyalt, moralitástól mentes viszony pedig bizonyos értelemben nem más, mint az érzékelés. Nos, a Betegség háza című regényem egészen pontosan ezzel foglalkozik: egy pár másodperces memóriával rendelkező ember viszonyainak az újraíródásával. A könyv arra jut, hogy ebben a viszonyrendszerben nincs morál, csak tiszta érzékelés és szemlélet. Ez nem jó, és nem rossz. Ez maga a vegytiszta megtörténés. Persze van itt más is. Például a múltbeli figurája, aki egészen másmilyen volt. Igen, van itt egy erős párhuzam az Árvaképekkel. Jelesül annak a kérdése, hogy a tudat kiszabadulhat-e önmagából: az emlékek és a morál ketrecéből.

De van egészen más tartós érdeklődésem is, amit most csak jelzésértékkel nevesítek, például a vizuális médiumok, a fotó, a film cselekményesíthetősége. Ez is régóta foglalkoztat, foglalkoztatja a szövegeimet.

Dolgozol most valamin? Mit tudhatunk róla?

Dolgozom egy regényen, ami egészen másmilyen lesz, mint az előző. Alig merek beszélni róla. Az elején vagyok. Kicsit több mint száz oldalt írtam eddig, és láthatóan hosszúra fog nyúlni. Rengeteg szereplője van. Az előmunkálatok során erősen kellett tagolnom, mert féltem, hogy máskülönben szétesik. A vizuális médiumok problémája ezt a könyvet is erősen foglalkoztatja, csak most nem a fénykép, hanem a film szemszögéből. Egy filmforgatásról szól. Illetve a filmről, amit forgatnak. Vagy inkább a rendező és a színész terrorisztikus hatalmi viszonyáról. Vagy arról az elbeszélői kívülállásról, amit a werkfilmes stáb képvisel, amikor a forgatásról forgat. De lehet, hogy nem is ezekről szól, hanem a vidék és város szembenállásáról, minthogy ezt tematizálja a film is, ennek megfelelően vidéken történik a forgatás, újrajátszódik a filmbeli probléma a regény valóságos terében – a falu lakói és a stábtagok között. Meg szól Jézus Krisztus ábrázolhatóságának a problémájáról. Remélem, sikerült elmondanom mindent úgy, hogy ne mondjak el semmit! A lényeg, hogy a pesti életem most nem engedi meg, hogy foglalkozzam vele, de januártól hosszú hónapokig csak írni szeretnék. Távkapcsolatban élünk, a regényem és én. De nemsokára újra látjuk egymást. Valahogy így.