Élettöredékekből kirakott magyar panoráma – interjú Hajdu Szabolccsal

Április 23-án debütált a Békeidő a Vimeón. Miért döntöttek úgy, hogy nem várják meg a járványhelyzet végét?

Nem nagyon volt más lehetőségünk. Nehéz megjósolni, mikor lesz vége a járványnak, és pont ezért tisztában voltunk azzal, hogy ha most nem mutatjuk be a filmet, akkor nagyon sokat kell várnunk a premierrel, hiszen valószínűleg az összes számításba jövő külföldi fesztivál törlődik ezen a nyáron. Márpedig nyilván egy nemzetközi premier után mutattuk volna be itthon, így ez valószínűleg egy évet csúszott volna.

Nem akartuk kivárni, amíg újraindul a filmes vérkeringés.

Folyamatosan gondolkodtunk egy speciális bemutatási formán, de egészen márciusig nem volt igazán jó ötletünk. Aztán beütött a világjárvány, a mozik egymás után zártak be, ekkor Török-Illyés Orsolya, aki a film egyik szereplője és producere is egyben, előállt az online premier ötletével. Április 23-tól egy mozijegy áráért (4 dollárért, vagyis 18 lejért) online kikölcsönözhetővé tettük a nagyjátékfilmünket. Úgy éreztük, a magunk módján mi is segíthetünk az embereknek tartalmasan eltölteni ezt a nehéz időszakot.

Úgy tudom, az alkotásnak a Treasure City munkacímet adták, és nagyjából fél éve változtatták meg Békeidő re. Vitézy László filmrendező plagizálással vádolta meg önt, mert – mint mondta – az ő negyven évvel ezelőtti alkotásának is Békeidő a címe.

Ez a miniplágium-botrány kezd olyan lenni, mintha egy jelenet lenne a filmünkből – legalábbis az atmoszféra, ami a cím kapcsán kibontakozik, nagyon hasonló. Én 2011-ben írtam egy drámát Békeidő címmel, amelyet a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban mutattunk be, de a sztorija egyáltalán nem rokon a mostani filmünk történetével. Békeidő – ez a fogalom egy ideje folyton ott keringett körülöttem, és nagyon izgatott, hogy mit is jelent ma. A cím ironikusan ragadja meg azt az atmoszférát, amelyben ma a magyar társadalom él, vagy élni kényszerül. Egyébként szerintem nagyon érdekes összehasonlító elemzést lehetne írni a szóban forgó két filmről: izgalmas lehet megvizsgálni, hogy annak idején és most Békeidő címen milyen társadalmi problémákra világított rá két különböző rendező kezei közül kikerülő alkotás.

Az ön filmjének cselekménye egyetlen éjszaka alatt zajlik, és több fő történetszálat keresztez, amelyek újabb történetek és karakterek felé ágaznak el: egy protestáns pap és a családja közötti konfliktus; egy politikai aktivista nő tizenéves lányának kalandjai; egy középkorú színész házassági válsága; valamint egy híres színházrendező és fiatal pártfogoltjának története. Az autó rádiójából az illegális bevándorlással kapcsolatos hírek szólnak, a politikai aktivisták egyértelműen a magyar kormány ellen lázadnak, és zaklatásból, hatalommal való visszaélésből sincs hiány. Ezekből az etűdökből, élettöredékekből áll össze egy mikrovilág, ami kellő távolságból nézve kiadja a mai Magyarország képét – pontosabban azt a képet, ahogy ön látja a mai Magyarországot.

A szereplők látszólag nagyon különböznek egymástól, mégis összeköti őket valami: agresszorok, vagy egy másik helyzetben épp egy agresszió elszenvedői.

A főbb szerepekben Sárosdi Lilla, Szabó Domokos, Hajdu Lujza, Schilling Árpád, Wrochna Fanni, Földeáki Nóra és Török-Illyés Orsolya, a többi, szintén fontos szerepben pedig fiatal pályakezdő erdélyi színészek láthatók. Elképesztően természetes mindegyikük játéka.

Tehetségesek, és talán azért is hathat természetesnek a játékuk, mert eleve rájuk írtam a szövegeket. Amikor nekiülök egy forgatókönyv megírásának, már ott van előttem a színész arca, hangja és gesztusai. A színészeknek nincs, és ez esetben sem volt lehetőségük improvizálni – én megadom a koordináta-rendszert, és ezen belül mozog mindenki.

Az elmúlt évek során több alkalommal is vezettünk színész és rendező csoportot Török-Illyés Orsolyával a Filmtett Egyesület által szervezett erdélyi filmes táborban. Hagyományosan a tábor tíz napja alatt rövidfilmek készülnek, és lényegében az összes filmes részleg képviselteti magát a színészektől a hangmérnökökön keresztül a gyártásvezetőig. A legutóbbi alkalommal úgy döntöttünk, hogy kilépünk a tábor keretei közül, és létrehozunk egy egész estés játékfilmet a résztvevők közreműködésével. A cél az volt, hogy a tanulni és továbblépni vágyó fiatalok éles helyzetben is kipróbálhassák magukat. A jeleneteket eredetileg színészi gyakorlatoknak szántam, és célzottan a színészekre írtam. A későbbiekben, amikor felmerült a játékfilm ötlete, ezeket a jeleneteket kibővítettem, összefűztem. Nem véletlen, hogy a jelenetek nyolcvan százalékát Kolozsvárott vettük fel – a stáb nagy része erdélyi. Egyébként itthon nem is tudtunk volna forgatni, mert bizonyos külső jelenetekhez valószínűleg nem kaptunk volna engedélyt.

Több konkrét, a közelmúltban nagy port kavaró politikai és társadalmi botrányt is megjelenít a film – ilyen például a hazai #metoo-botrányt kirobbantó Sárosdi Lilla-történet.

Amikor ez a téma nyilvánosságra került, hatalmas társadalmi vitát generált, de mindenki csak elképzelte a dolgokat az alapján, ahogyan azt Lilla leírta, illetve elmesélte a médiában. Mindenki e csekély információ alapján alkotott véleményt. Akkoriban bennem is megfogalmazódtak gondolatok, de nem éreztem elégségesnek, ha én ezt egy blogbejegyzésben fejtem ki. Úgy éreztem, hogy láttatnom és érzékeltetnem kell azt, ami egy ilyen esetben szerintem megtörténhet. Kell hogy szemtanúk legyünk, hogy folyamatában végignézzük, mi történik egy ilyen helyzetben. Csak akkor tudunk kicsit pontosabb véleményt alkotni, ha szemtanúkká válunk.

Egy protestáns pap (apa) és fia viszonyán keresztül a generációs különbségeket és a köztük lévő kommunikációs szakadékot is körbejárja a film. Szülőként mit gondol, hogyan lehet jól közeledni a mai fiatalokhoz?

Bizonyos szempontból szerencsém van, mert a művészeti vetület folyamatosan ébren és nyitva tart. Ezt a hivatást nem lehet anélkül csinálni, hogy ne lennénk nyitottak az újra. Ezt a bizonyos újat a fiatalok csinálják, legyen szó zenéről, képzőművészetről, technológiai fejlesztésekről, és még sorolhatnám. Folyton próbálom felvenni a kapcsolatot ezzel a generációval – a gyerekeimen keresztül tudok közel férkőzni a világukhoz és a nyelvükhöz. A lányom tizenhat éves, ő sokkal kevésbé kapcsolódik az internethez, az új technológiához, mint a tízéves fiam. Fel kell venni velük a lépést, meg kell tanulni a nyelvüket, számos filmet és zenét kell megismerni ahhoz, hogy mindezt aztán „eszközként” használva az élet nagy dolgairól is beszélgethessünk velük.

A bizalom és a minőségi kommunikáció csakis úgy jöhet létre, ha az idősebb belehelyezkedik a fiatalabbak univerzumába. Fordítva nem működik.

„ Mi szeretett volna lenni gyerekként?” – hangzik el a kérdés a film egyik jelenetében. Most ezt a kérdést önnek is felteszem.

Gyerekkoromban csak homályos elképzelésem voltak arról, hogy mi szeretnék lenni. Berettyószentmártonban nevelkedtem, azt sem tudtam, mi a színház, vagy mit jelent az, hogy színházi rendező, filmrendező. Annyit azonban sejtettem, hogy felnőttként majd valami mást szeretnék csinálni, mint azok az emberek, akik akkor és ott körülvettek.

Tudat alatt olyasvalaki szerettem volna lenni, aki most vagyok.

Kezdetben sokat írtam, zenéltem, aztán jöttek a színházi szerepek, végül a filmrendezés, és most ott tartok, hogy minden, ami érdekelt, egyszerre van jelen az életemben, amiért nagyon hálás vagyok.

A Békeidő t illetően milyen fogadtatásra számít?

Először is kíváncsi leszek, hogy technikailag hogyan fogadják majd az emberek az új formát – az online vetítést és jegyvásárlást a Vimeón. Arra, ahogyan a film tartalmi részére reagálnak, sokkal jobban fel vagyok készülve. Tudom, hogy meredek, amit létrehoztunk, de közben meg teljesen nyugodt vagyok, mert szerintem alapvetően nem megosztó a film, többségében egyetérthetünk a filmben látottakkal.

A Békeidő nem a jobb időkről szól, épp ellenkezőleg: olyan élethelyzeteket taglal, amelyekből épp a béke hiányzik.

Ez az ellentmondás azonban nem visszás. Azt mutatja meg, hogy mindannyian békére és megértésre vágyunk.

Ön egy határozott, konfliktusokba beleállni nem félő ember. De amikor egymaga van, elvonulva a világtól, akkor legbelül nem fáj, hogy pont ezért szedik önt ízekre? És ha fáj, akkor miért éri meg újra és újra céltáblává válni?

Természetesen rosszul esnek a bántások, a negatív kommentek is meg tudják keseríteni az életem, de csupán két út van előttem: vagy nem csinálok soha többet filmet, vagy pedig vállalnom kell azt, hogy továbbra is őszintén beszélek. Márpedig számomra másképp beszélni nincs értelme. Ha valaki valamilyen formában nyilvánosság elé lép, annak fájdalmas és örömteli pillanatokra egyaránt számítania kell. Szerencsére mindig van egy olyan tömeg, amelynek a hangja erőt ad ahhoz, hogy tovább haladjak a már megkezdett úton.