„A papír soha nem halt meg, és nem is fog” – interjú Istvánkó Beával, az ISBN könyv+galéria vezetőjével

Miért vágtál bele az ISBN-be?

2017 végén, amikor elindult az ISBN, nem volt Budapesten olyan hely, amely kifejezetten kortárs művészeti kiadványokra fókuszált volna. Az ISBN megnyitásában szerepet játszott az is, hogy projektmenedzserként azzal szembesültem, hogy a galériák és a képzőművészeti intézmények raktárai tele vannak kiállítási katalógusokkal, de nem foglalkozik velük senki, mert nincs rá kapacitás. Szerettem volna eljuttatni ezeket a közönséghez, és kialakítani egy olyan helyet, ahol az emberek tájékozódhatnak arról, mi történik a kortárs művészetben, és ahol ehhez mindenféle kiadványok megtalálhatók: monográfiák, fanzine-ok, photo bookok, artists’ bookok.

Miért nem kurátorként helyezkedtél el az egyetem után?

Már a képzőművészeti egyetem alatt és után is állami és nonprofit intézményekben menedzseltem szabadúszó projekteket, mert alapvetően az érdekel, hogyan lehet működtetni egy intézményt. Mindig is az volt a cél, hogy legyen egy saját helyem. Ezt sokkal későbbre terveztem, de az intézményrendszer átalakulása közbeszólt. 2014-ben végeztem az egyetemen, 2013-tól pedig masszívan épül le a nonprofit kortárs intézményrendszer. Miután a Magyar Művészeti Akadémiára bízták a Műcsarnokot, 180 fokos fordulat állt be a kiállításpolitikában, a Ludwig Múzeumban is igazgatóváltás történt, nekem pedig világossá vált, hogy ezek után egyik helyen sem szeretnék dolgozni.

Fontos neked a függetlenség?

Igen. Egy kis, nonprofit kiállítóhelynél különösen lényeges, hogy ne legyen kitéve a kultúrpolitikai és kultúrafinanszírozási változásoknak.

Olyan konstrukcióban akartam megvalósítani az ISBN-t, hogy az üzleti tevékenység, a könyveladás eltartsa a nonprofit kiállítóteret.

Nem akartam közeledni például az önkormányzathoz sem, mert változnak az idők, velük pedig az emberek, és nem egészséges, ha mindenben a kultúrpolitikai támogatásra támaszkodunk. Ennél én hosszabb távra tervezek.

Az új józsefvárosi vezetéshez sem pályáznál?

Nem tudom, kiírnak-e kulturális pályázatot. Ha igen, akkor lehet, hogy pályáznék, mert most nagyobb esély van rá, hogy megértik az ISBN koncepcióját. Az előző vezetés alatt nem pályázhattak például galériák kiállítások szervezésére, csak józsefvárosi művészek saját maguknak rendezett kiállításokkal. Ez nonszensz: a kortárs képzőművészet ma már nem így működik, ezért nem is lobbiztam az önkormányzatnál támogatásért.

Józsefvárosi szomszédod és kollégád, Oltai Kata szintén hasonló konstrukcióban működtet független, nonprofit galériát, a FERi-t, amit a forprofit ruhabolt, a Konfekció tart el.

A nálam eggyel idősebb kurátorgenerációnak nagy sokk lehetett, hogy míg a ‘90-es és 2000-es évek elején sokkal több forrás állt rendelkezésre, és az látszott, hogy a kultúrpolitikában van támogató szándék a kortárs művészet felé, most elhanyagolható a támogatások mértéke. A mi generációnk már készen kapta a rosszat: az egyetem után nagyon rossz kultúrpolitikai helyzetbe csöppentünk. Hiába voltak tüntetések az intézményrendszeri változások ellen 2014 körül, azt láttuk, hogy nincs eredményük. Szóval kesereghetünk, miért ilyen a helyzet, de nincs mit tenni, be kell rendezkedni erre az állapotra. Ha hiszünk abban, hogy fontos, amit csinálunk, akkor ki kell találni, hogyan válhat ez életképessé a vadkapitalizmusban.

Milyen a független, nonprofit galériák helyzete Magyarországon?

Nehéz. Sok hely krízisben van: szűk a költségvetés, nincsenek pályázati lehetőségek. Van egy csoportosulásunk a MŰTŐ-vel, a PINCE-vel, a TELEP Galériával, az art quarter budapesttel és a Hidegszoba studióval. Megosztjuk egymás közt a tapasztalatainkat, de mást nem nagyon tudunk csinálni, csak rettenetesen szimpatizálunk egymással.

Mi okozza a legnagyobb nehézséget?

Kifizetni a rezsiköltséget, mert az nem egy pályázható kiadás.

Te ki tudod?

Eredetileg úgy terveztem, hogy egy év után önfenntartóvá váljon az ISBN, de ezt már pár hónap után sikerült megoldani a könyvesbolt bevételéből. A következő lépés az, hogy a bolt annyi profitot termeljen, amennyiből minimális szinten finanszírozni tudjuk a kiállítási programot, és ne dolgozzon senki ingyen. Most még a kiállító állja a büdzsét, és vagy NKA-támogatásból, vagy low/no budget üzemmódban oldjuk meg a tárlatok finanszírozását.

Akkor pályázol az NKA-hoz.

Ha nem szólnak bele a kiállításokba, akkor nincs ellenemre az állami támogatás, de nem szeretném kizárólag állami pénzből üzemeltetni a helyet. Eddig kétszer pályáztam az NKA-hoz, de egyik sem volt sikeres. Ha nem jár egészségtelen függési viszonnyal, akkor nem zárkózom el az együttműködéstől. Attól már igen, hogy az MMA-hoz pályázzak. Pedig hozzájuk is lehetne, de az az elköteleződés nekem már nem fér bele, mert nem szeretném semmilyen formában legitimálni az MMA-t. Nem tudom, hogy mennyire szólnak bele az általuk finanszírozott programok koncepciójába, de azt sem szeretném, ha az ISBN kiállításai bárhol is együtt szerepelnének olyanokkal, amilyeneket ők szoktak rendezni.

Oltai Kata azt mondta az interjúnkban, hogy nagyon élvezi vinni a FERi-t, de egy kurátornak mégiscsak egy nagy múzeum nagy gyűjteményével dolgozni a legizgalmasabb. Te nem vágysz rá, hogy optimális kultúrpolitikai környezet esetén a Műcsarnokban vagy a Ludwigban dolgozhass?

Már nem. Kétszer is dolgoztam állami intézményben, és arra jutottam, hogy az én mentalitásom nem passzol a nagy intézményekben megszokott munkamódszerhez. Ott szét vannak darabolva a munkakörök, a kurátor csak kúrál, a kiállításrendező kiállítást rendez, én viszont szeretem az elejétől a végéig kézben tartani a dolgokat.

Élvezem, hogy minden napom másképp néz ki, élvezem a különféle munkafolyamatokat, még azt is, amikor egy kiállítás lebontása után feltekerem a zenét, és kiglettelem a falakat. Valószínűleg control freak vagyok.

Az, hogy egyedül viszed az ISBN-t, mekkora terhet rak rád?

Kevesebbet, mint amikor alkalmazottként dolgoztam, és nem volt minden kollégám megbízható. Persze sokat kell dolgozni, rengeteg önkéntes munkát igényel egy nonprofit galéria fenntartása, de élvezem. Ez egy életforma.

A kiállítási program összeállításakor milyen szempontokat veszel figyelembe?

Főként magyar művészek kiállításait szeretném megvalósítani, így az évi tíz tárlatból, amit vállalni tudunk, öt-hat az övék. A fennmaradó időben együttműködünk más galériákkal, intézményekkel, a Fiatal Írók Szövetsége vagy a ljubljanai Dobra Vaga is csinált nálunk projektet. Projektgalériaként működünk, a művészek idehoznak kiállításokat, cserébe pedig szabadon garázdálkodhatnak. Sokszor könyvekkel kapcsolatos kiállításaink vannak, mert a művészeket inspirálja a könyvesbolti környezet, de nincs tematikai fókuszunk. Generációs viszont van: fiatal és középgenerációs alkotóknak szeretnék lehetőséget adni, mert nekik kevés felületük van önálló kiállítást rendezni.

Említetted , hogy a könyvesbolt tartja el a galériát. Ezek szerint vásárolnak az emberek még képzőművészeti szakkönyveket?

Abszolút. Egy e-könyv-olvasóban megnyitott PDF nem adja ugyanazt az élményt, mint amikor leveszel a polcról egy könyvet. A művészeti könyvekre ez hangsúlyozottan igaz, hiszen ezekben a vizualitás dominál, nem a szöveg. Egy művészkönyv, photo book vagy fanzine esetében az alkotó abban gondolkodik, hogy az olvasó megérinti a papírt, látja a tipográfiát, a dizájnt, hogy rizográfiával vagy digitálisan nyomtatták, és ez mind befolyásolja a befogadói élményt. A művészeti kiadványoknak volt egy felívelése az elmúlt években, mert ráébredtünk arra, hogy nem lehet mindent megoldani az interneten, szükség van a nyomtatott könyvekre. Sokszor nyilvánították már halottnak a könyveket, de a papír soha nem halt meg, és nem is fog.

Egy egész falat szentelsz a hazai fanzine-kultúrának.

A fanzine a fanatic magazine, a rajongói magazin rövidítése, a ‘70es–’80-as években különféle szubkultúrák, punkok, metálosok, tudományos-fantasztikus társaságok használták kommunikációs formaként. Ez mára lerövidült zine-re, és a képzőművészek által készített kiadványokat art zine-eknek becézik. A régi fanzine-ok kollázstechnikával készültek, kézzel rajzolták-írták, és a legolcsóbb Xeroxszal sokszorosították őket. A digitális technológia sok lehetőséget megnyitott: a grafikai programokkal igényesebb fanzine-eket lehet szerkeszteni, a digitális nyomtatás pedig limitált példányszámnál is működik. Offsetből minimum háromszázat kell nyomtatni, mert drága beállítani a gépet és megcsinálni a nyomódúcokat, digitálisan viszont három darabot is ki lehet nyomni egy fanzine-ból.

A digitális mellett nagyon népszerű technológia a rizográfia is, amelyben egy japán fénymásológép-típust kezdtek művészeti célokra használni. Ez egy raszteresebb nyomtatási technika: a rizográf kiadványra színenként kell ráfénymásolni a rétegeket, mint a szitanyomásnál, emiatt kicsit elcsúsznak egymáson a színek, és ez a tökéletlenség vonzó azok számára, akik rizóval foglalkoznak. Ilyen például a BP Zines, amit az Ukmukfukk Zinefesztet is szervező Sebesvári Soma visz, aki egy illusztratív, képregényközeli vizuális nyelvet használ.

Melyek a legérdekesebb fanzine-jaitok?

A nálunk is kapható fanzine-osok közül a legnagyobb név Fábián Ároné, aki az Innen Zine-t csinálja. Ő kurátorként kiválaszt egy alkotót, a munkáiból összeállít egy válogatást, és kiadja egyszerű, digitálisan sokszorosított füzetekben. Svájcból működteti a kiadót, és komoly nemzetközi hírnévre tett szert: a világ legmenőbb könyvesboltjában, a New York-i Printed Matterben is lehet kapni a zine-jeit. Mindenképp megemlíteném még a Hurrikan Presst, amit Szigeti Árpád tervezőgrafikus csinál, és egészen könyvszerű zine-eket is kiadnak. Az egyik az If I saw that in a gallery, I would say that is art, amit magyar művészek utcán talált fotóiból készítettek egy másik fanzine-kiadóval, a Deposittal.

A koronavírus-járvány felülírta az idei terveiteket. Hogyan érinti az ISBN-t és a nonprofit galériákat a vírushelyzet?

Mi tagadás, amikor március 16-án megérkezett a hír, hogy a boltok nyitvatartási idejét korlátozzák, az elég rosszul érintett minket, hiszen éppen csak elindult a tavaszi pörgés, és rengeteg mindent terveztünk március-áprilisra. Az azóta eltelt időben egyrészt kötelező lett a teljes boltbezárás, másrészt világossá vált, hogy ezt viszonylag hosszú távon fent is kell tartani. Ebből kifolyólag az a döntés született, hogy belefogunk az amúgy a nyári uborkaszezonra időzített boltátalakításba és -bővítésbe. Szerencsére a munka nagy része már februárban elkészült, mivel a szomszéd üzlethelyiséget csatoljuk a most meglévő térhez, így saját erőből is, családi segítséggel sikerül kivitelezni a munkát.

Mi a terved arra az esetre, ha elhúzódik a járvány?

Abban bízunk, hogy nyárra visszaáll a régi rend, és újult erővel, valamint az átalakításnak köszönhetően fizikailag is megújulva vághatunk bele egy, a szokásosnál sokkal aktívabb nyárba. Július-augusztusban két hónapra mindenképpen bezártunk volna, ezért most pusztán annyi történik, hogy megcseréljük a tavaszi és a nyári terveket. Az OFF-Biennále kivételével, amit valószínűleg 2021-re halasztanak, a többi tavaszra tervezett kiállítást nyáron bepótoljuk. Természetesen minden attól függ, hogy mikorra cseng le a járvány, illetve hogy lesz-e például teljes lakhelyelhagyási tilalom, amikor az átalakításon sem tudunk dolgozni, de egyelőre reméljük a legjobbakat. Az újranyitás pontos időpontjáról időben tájékoztatjuk majd a látogatókat online felületeinken .