„Túl kell élni a gyerekkort” – interjú Karafiáth Orsolyával

Novellák füzére, napló? Kulcsregény a pályádon? Hogyan határoznád meg legújabb könyvedet?

Az a helyzet, hogy magam sem tudom. Novelláskötetről és kulcsregényszerűségről, azt hiszem, nem beszélhetünk, habár sok valós, személyes elemet tartalmaznak a szövegek. A Margó Fesztiválon Valuska László regényszerűnek nevezte a könyvet. Tavaly volt húsz éve annak, hogy magazinokhoz írok cikkeket – eleinte ezekből a tárcáimból szerettem volna létrehozni egy jó kis válogatást. De hamar rádöbbentem, hogy a régi tárcáim nem tetszenek. Újabbakat írtam, amiket viszont már aligha lehet tárcának nevezni.

A történetek főszereplője Orsi, akit kislányként és kamaszként ismerünk meg. Egy szeretetéhes, magányos, a kétségeivel sokszor magára hagyott gyerek képe bontakozik ki előttünk az olvasás során, és persze folyton ott mocorog bennünk a kérdés, hogy vajon mennyi ebből az Orsiból a Karafiáth.

Orsi nem én vagyok, de jócskán vannak közös vonásaink. Az én életemben is erősen jelen volt a magány és az alkohol, valamint a durva családi minták, a szülők, nagyszülők felől érkező érzelmi zsarolás és manipuláció. Íróként mindig ügyelek arra, hogy ne merészkedjek olyan terepre, amihez nem értek, vagy amit nem érek fel ésszel, érzelmekkel, ezért legtöbbször a valóságosból indulok el, de ez inkább csak a mag: a „körítés” rendszerint fikcióval teli. A mostani könyvnél nagy segítség volt jó pár régebbi naplóm, korábbi feljegyzéseim, fotóim.

Direkt regresszáltam, „visszamentem” a gyerekkoromba: olyan ruhákba öltöztem, mint kislányként és kamaszként. Jó volt képzeletben visszarepülni abba a korba, ahol minden lehetséges, ahol a halál is csak mesének tűnik.

Hogy ennyit foglalkozom mostanság a gyerekkorral, abban benne van az öregedéstől való félelmem is.

Orsi személyiségére visszatérve: ő naiv gyerek, aki próbálja a világot maga körül feltérképezni. Egy átlagos gyereket szerettem volna ábrázolni, aki, mint egy fehér lap, próbálja a világban látottakat – többek között a halált, a temetést, a szülők bulizásait, veszekedéseit, családi ünnepeket – magába szívni, s azok alapján kreálni a saját életét és világképét. Rajta keresztül szerettem volna megmutatni – akárcsak a Szirén című regényemben –, hogy miképpen cipeljük tovább a korábbi nemzedékek, anyáink terheit, szorongásait és (alkohol)függőségeit. Egyébként az alkohollal kapcsolatos szövegeket, azaz a Bácsiszag ciklus részeit eredetileg nem ebbe a kötetbe szántam (az Amikor a mama lelegelte a papa haját egy négykötetes sorozat első darabja), de mivel itt azt vizsgáltam, hogy mik azok az élmények és történések, amelyek egy életre meghatározzák a személyiségünket, az alkoholsztorikat ideillőnek találtam.

A Szirén megjelenését követően a Facebookon is osztottál meg személyes történeteket, fotókat. Azokból is került a könyvbe?

Igen, de nemcsak a felnőtté válásról írtam, hanem a szerelem, a gyász, az elengedés témaköreiben is. Egy év alatt 365 történet született így. A következő kötetekbe ezekből válogatok.

Nem tartasz attól, hogy a sorozatos kitárulkozás rosszul is elsülhet?

Kiírni magamból a rosszat vagy a jót – ez az egészséges működésem alapja. Nincs takargatnivalóm. Hiszek abban, hogy másoknak is segíthet, ha leírom a saját tapasztalásaimat. A személyesség csak eszköz. Ezúttal sem arra ment ki a dolog, hogy száz százalékban az olvasók elé terítsem az életem, hanem hogy megkeressem azt, ami közös motívum lehet mindegyikünk felnövéstörténetében. Hülye gyerekek a szomszédból, gyerekkori játszótársak, csalódások, szülőkkel kapcsolatos problémák mindannyiunk életében voltak, vannak.

Azokat a történeteket emeltem ki, amiknek mindig is lesz személyességen túli tanulsága.

„A nehéz periódusokban az egyetlen, amiben mindig megingathatatlanul hittem, az az írás. Ettől élek. Tudom, hogy ez az, ami mindig is része volt és lesz az életemnek” – mondtad egy korábbi beszélgetésünk alkalmával. Még mindig érvényesnek érzed?

Igen. Számos olyan periódusom volt már, amikor csak az írás tudott kapaszkodót adni. Értelmet adott annak, hogy kikeljek az ágyból. Talán szükség van az én hangomra is ebben a világban. Mert talán egyedi hang. Ha rossz passzban vagyok, ez a gondolat ad erőt.

Mi a legnehezebb az írói hivatásban szerinted?

Azon a dilemmán túllendülni, hogy van-e értelme írni, vagy sem. Séta közben sokat gondolkodom szövegszerkezeteken, a szereplőimen, vagyis az soha nem kérdés, hogy megszületik-e a könyv. Az ezt követő munkafolyamat és a könyvvel együtt járó „marketing” viszont kihívás. Kontrollmániás vagyok, ezért a beharangozó videó elkészítését, a borítótervezést nem akarom kiengedni a kezemből. Jó ideje nem félek ugyanazt a témát és motívumrendszert többször beleírni a műveimbe – íróként nyíltabb lettem, és kevésbé szépítgetek.

Mit gondolsz, mi lehet a főszereplőd, Orsi és rajta keresztül a te eddigi életed tanulsága?

A könyvben majdnem mindegyik sztorinak van valami apró tanulsága, de ha egyet kell kiemelni, akkor talán az, hogy a gyerekkort valahogy túl kell tudni élni.

És hogy minden élmény, ami kis dózisban ért minket, akár jó, akár rossz, azzal foglalkozni kell, hiszen az épített fel bennünket.

Mindezek mellett pedig fontos, hogy megnézzük magunkat a családunk tükrében, és utána el is tudjunk szakadni ettől a képtől.