„Jobban szeretek lenni, mint nem lenni” – interjú Kerekes Évával

Milyen rendezők állnak közel önhöz?

Szeretem, ha kialakul egyfajta kölcsönösség, és alkotótársak tudunk lenni – nem kizárólag abba beilleszkedni, ami a rendezőből jön. Tagadhatatlan, hogy nem árt, ha van a rendező fejében egy erős világ, amihez lehet viszonyulni, mégis az ad biztonságot és valódi tartalmat, ha én is részt vehetek a teremtésben, és nagy képzelőerővel, empátiával, az egész lényemmel tovább alakíthatom. Nem mindig alakul ilyen ideálisan a folyamat, de a lehetőség adott, és tudom, hogy nem csak a rendezőn múlik: nekem is nyitottnak kell lennem a többiekre.

Van olyan, hogy nem nyitott?

Létszükségletem, hogy nyitott legyek, különben nem tudom, miben veszek részt. De előfordul, hogy nem sikerül rácsatlakozni egymás elképzelésére, és ilyenkor elveszítem az érdeklődésem. Ez nagyon rossz érzés.

Ilyenkor a bemutató összerántja a dolgokat?

Sajnos egy bemutató semmit nem ránt össze. Az olyan lényegi szándék és gondolat, ami a próbákon nem került bele az előadásba, tapasztalataim szerint utána sem tud. A próbákon nagy a színészek felelőssége, mert nemcsak a jó, de a rossz élmények, az erőlködések is nyomot hagynak a produkción.

Ön nem ért azzal egyet, hogy az előadás is egyfajta próba?

Nevezhetjük, ahogy akarjuk, próba vagy előadás, a lényeg, hogy jelen idejű legyen. De talán nem is lehet másképpen, mert az életben is ki beszél, ki van ott helyettünk, ha mi kicsit „kikapcsolunk”, és nem vagyunk jelen? Pedig éppen az igazi jelenlét adhat kikapcsolódást: nem kell közben gondolkozni, nem arra megy el az energia, hogy úgy csináljunk, mintha figyelnénk, közben mégse. Nekem jobban esik lenni, mint nem lenni.

Mennyire elégedett a színházi munkáival ebben az évadban?

Kaptam két igazi nagy feladatot, ezért tulajdonképpen elégedett és kíváncsi is vagyok. Az első bemutatónak, amit most próbálok, nagyon örülök a rendező, Kovalik Balázs személye miatt. Vele eddig még nem dolgoztam, és nagyon tetszik a gondolkodásmódja, a világlátása. Ezután egy orosz szatírában játszom majd a kormányzó szerepét, ami nálunk így kormányzónő lesz. Nagy kíváncsisággal várom ezt a próbafolyamatot is, mert Polgár Csabával rengetegszer álltunk együtt színpadon, voltam már az anyukája és a szeretője is, de sosem a színésze, és eddig még sosem volt a rendezőm.

Annyi sorozat forog manapság, kicsit hiányérzetem van, hogy alig láthatjuk tv-ben, filmben.

A sorozatot nem ígérem meg, de akadnak lehetőségeim a filmes berkeken belül: a frissen mozikba került Drakulics elvtársban például egy nagyon izgalmas epizódszerepet játszom, és látható leszek Szabó István új filmjében, amely jövő év elején debütál majd a mozikban.

Fiatalon el tudta képzelni, hogy milyen fajta színész lesz, milyen szerepeket fog kapni?

Érdekes, hogy én soha nem gondolkoztam a színházi jövőmön, legalábbis nem ilyen szempontból.

Ez a pálya mindig is egy egyértelmű igen volt számomra, nem színezgettem magamban, hogy milyen lesz, és soha nem foglalkoztatott, hogy milyen szerepeket játszanék szívesen.

Nem voltak szerepálmaim sem. Soha nem is kerestem magamra szerepet – az érdekel, hogy másoknak mi jut eszükbe rólam.

Mi tartja ilyen hosszú ideje, húsz éve az Örkény Színház társulatában?

A kíváncsiság folyamatosan visz a kapun túlra, és szerencsére soha nem éreztem, hogy a szabadságomban korlátozva lennék itt: mindig a saját belátásom szerint dönthettem afelől, hogy miben szeretnék részt venni az anyaszínházi falakon kívül. Az Örkény az én bázisom, jó itt lennem az emberi és művészi minőség miatt, és az elmúlt húsz év alatt létrehozott sok-sok előadás értékei, élményei is ide kötnek. Ez az origóm.

Hogy áll a fiatal, pályakezdő színészekhez?

Nagyon szeretem az energiájukat, a nyitottságukat, a humorukat és a felelőtlenségeiket is. Nincs szándékomban terelgetni őket jól irányzott mondatokkal, de talán azzal mégis hatással vagyok rájuk, ahogy létezem. A gyerekeimet is inkább az általam mutatott mintával próbáltam nevelni – hagyom, hogy legyenek.

Volt színész példaképe?

Nem is tudom, soha nem akartam volna senkihez hasonlítani. Nagyon vonzanak emberek, akiknek szeretek a társaságában feloldódni és egy levegőt szívni velük. Olyanokkal jó találkozni, akik érdekelnek, és akikkel érzek egyfajta közösséget. Ezek a találkozások mindig megrendítenek, mert időn kívüliek. De legjobban azoknak a találkozásoknak örülök, amikor valakit nem csak megismerek, hanem felismerek.

Honnan jön ez a belső stabilitás, ami folyamatosan árad önből ?

Egy nagyon erős értékrend áll mögöttem, ami részben anyukámtól jön, aki szerencsére még velünk van, de mellette apukám is nagyon fontos bástya volt. Szokták mondani rólam, hogy mennyire ösztönös lény vagyok, de fontosnak gondolom, hogy ez megfelelő tudatossággal párosuljon. Figyelek arra, hogy ne vegyem túl komolyan magam, és néha meg is kérdem magamtól, hogy hol hagytam a humorom.

Ha látom, hogy valaki érdekesen vagy számomra furcsán viselkedik, addig figyelem őt, amíg meg nem értem, hogy miért csinálja. Miután kitaláltam az okokat, már nem zavar semmilyen viselkedés, mert tudom, hogy miért és hol érint engem.

A színházi szerepeimnél is ezt a módszert alkalmazom: azon vagyok, hogy dekódoljam a viselkedésüket, rájöjjek, mi vezérli a cselekedeteiket, és utána már könnyen el tudom őket játszani.

Itt él a földön ennyi ember, és mindenki egy külön kis figura. Sokszor foglalkoztat, vajon micsoda elgondolás alapján lettünk olyanok, amilyenek. Mindannyiunk fejében és szívében működik egy rendszer, de közben mindenki egy, és ez a lényeg. Ha érzem ezt az egységet, örömteli lesz az élet, mert az ember hálát érez, hogy létezik, hogy van, és ennél erősebb érzés nincs.

Azért van néha rossz napja, nyugtasson meg, még ha nem is egy rapszodikus színész személyiség is.

Persze, a hangulataimat mindig megélem, legyen az jó vagy rossz, de ezek nincsenek kihatással a stabil emberi kapcsolataimra. A külvilág ugyanúgy elér hozzám, amikor rossz kedvem van. Akit szeretek, azt akkor is szeretem. Felesleges időpocsékolás a nem elfogadás, a megsértődés, az agyalás. Nagy jelentősége van természetesen a gondolkodásnak, de azok a pillanatok, élmények maradnak meg a legfényesebben, amelyek valóban megtörténnek. Én ezeket gyűjtöm. Sokan túl sok időt elpocsékolnak arra, hogy megsértődjenek, és rossz kedvük legyen, talán azért, mert nem fogadnak el egy olyan dolgot, amit az élet nekik adott. Szerintem fontos, hogy ne húzzuk az időnket, ne meneküljünk el a nehézségek elől, hanem bátran vállaljuk őket – akkor felszabadul a rendszer, és lehet újra mással foglalkozni.

Jól van a korával?

Amíg magammal jóban tudok lenni, addig nyanyásodhatok. Ha néha nem szeretem magam, az nem jó érzés. Talán nem feltétlen csak a korom miatt, de néha türelmetlenebb vagyok már, mert érdemtelibb életre vágyom, és sokszor azt szeretném, ha minél inkább arról szólna minden, ami a lényeg. A felesleges „ki kicsoda” meccsek, az értetlenségek fárasztanak, amikor nem azért teszünk valamit, hogy jó legyen. Zavar, ha nem használjuk ki teljesen a lehetőséget, hogy akár minden lehetne igazán jó.