Három lépés távolság – interjú Keresztesi József költővel

Először is, kérlek, mesélj a címválasztásról és borítóról!

A borítón a pécsi festőművész, Varga Rita egyik képének a részlete látható. Az Ophelia-projekt című szövegem ugyanis az ő egyik kiállításának a társalkotásaként keletkezett még 2009-ben – ezért akartam, hogy legalább a címlapja révén a könyv is mutasson meg valamit ennek az anyagnak a látványvilágából. A tárlat címe az volt, hogy Valamit hoz a víz. Három festménysorozatból állt, az egyiken Rita önmagát ábrázolta vízbe fúlt Opheliaként, a másik kettő pedig két, akkortájt nagyon eleven botrányhoz, Malina Hedvig, illetve E. Zsanett ügyéhez kapcsolódott, pontosabban ezekre kopírozta rá az Ophelia-mítoszt. Én fogtam az Arany János-féle Hamlet-fordítást, és ennek a segítségével készítettem egy három tételből álló, kollázsszerű költeményt (magamban szívesebben nevezem kórusműnek), ahol minden tétel a kiállítás egy-egy sorozatához kapcsolódik. Mivel ez első pillantásra nem válhat világossá az olvasó számára, a végén egy magyarázó jegyzetet is fűztem az Ophelia-projekthez: képzeletbeli olvasóm, ha eljut idáig, kezdheti is újra az egészet, immár más szemmel. Szóval a címlapon látható – és a Zsanett-sorozatból származó – részlet és a kötetcím szorosan összefügg. Az már csak újabb csavar a dologban, hogy az Inverz Ophelia szókapcsolat nem az Ophelia-projektből való, hanem egy másik versemben bukkan elő.

Erős, határozott hang jellemzi a kötetet. Mikor találtál rá erre a hangra? A könyv több évszámot is feltüntet, melyek közt igen régiek is akadnak.

A Sírvers keltezése 2000. július 19., ami Petri György halálának a harmadnapja. Ez a legrégebbi vers az Inverz Opheliában. Azért gyűlt ilyen lassan össze az anyag, mert sokáig nem gondoltam azzal, hogy egyáltalán lesz „felnőtt” verseskötetem. Pontosabban A Karácsondi út című könyvet (JAK–Prae.hu, 2009), amely dalszövegeket gyűjt egybe, olyan kiadványnak szántam, amit akár verseskötetként is lehet olvasni. De ezek mégiscsak másféle írások voltak: többnyire refrénes dalok, szarkasztikusak, rímjátékosak – A Karácsondi út egy punk kötet volt. Egy afféle anyaghoz, ami most az Inverz Opheliában összeállt, egyszerűen nem volt elég munícióm, erőltetni pedig nem akartam a dolgot. Aztán 2016 áprilisában egy ösztöndíjjal Wrocławban töltöttem egy hónapot. Itt született az a ciklus, amely már képes volt maga köré rántani a korábbi verseket – egyszóval 2016 tavaszától kezdtem kötetszerkezetben gondolkodni. Kicsit olyannak érzem most az Inverz Opheliát, mint egy válogatást, amely mögül egy jótékony kéz kiradírozta az előzményeket.

Az egész kötet olyan, mint egy utazás, amelynek egyik megállója Wrocław.

A kötet alcíme az, hogy eltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak. Próbáltam folyamatosan építkezni benne, hogy a talán könnyebben befogadható, fülbemászóbb verseken át jussunk el a könyv végpontjáig, az utolsó ciklusig, ahol mindössze három vers szerepel, és mind a három valamiféle radikális redukció jegyében áll. A Wrocław-versek ezt a ciklust előzik meg: ha tetszik, Wrocław az a pont, ahonnan ráfordulunk a kötet befejezésére. Nem a nyüzsgő, eleven városként jelenik meg, hanem különféle kultúrtörténeti vagy esztétikai reflexiók tárgyaként. Élménylíra ez is, csak éppen eléggé speciális értelemben.

Hiszen végső soron a gondolatok is élmények, én pedig ebben a könyvben megpróbáltam érzéki formát adni nekik.

Több versed is a „Széljegyzet…” címet kapta: Széljegyzet a Pan Tadeushoz, Széljegyzet egy Rózewicz-vershez stb. Nekem ez kicsit úgy hatott, mintha lefokoznád a verseidet.

Igen, ez is a fönti kérdéssel függ össze. Amit például a Pan Tadeusról, erről a szédületesen gazdag remekműről összehordtam, azt többé-kevésbé megírhattam volna egy esszében is – nem véletlenül az a vers alcíme, hogy „egy esszé árnyéka”. De könnyen belátható, hogy más lett volna a végeredmény, mint így. Ebben a költeményben jobbára jambikus, rímtelen, háromsoros strófákban beszélek egy klasszikus verses regényről. Tekinthetjük úgy, hogy elemzést nyújtok róla, miközben ez nyilvánvalóan több és kevesebb is egy műelemzésnél. Például semmi nem akadályoz meg benne, hogy váratlan ugrásokat tegyek, hogy érzéki ritmust adjak a szövegnek, felgyorsítsam-lelassítsam, hogy egyetlen fontos helyen egy rímet helyezzek el benne, hogy váratlanul belepottyantsam, például, Grotowskit – mindezt természetesen az esszéíró is megteheti, de mégiscsak más a forma közegellenállása, egyszerűen más anyaggal kénytelen dolgozni. Szóval azért széljegyzetek ezek a versek, mert minden csápjukkal egy-egy rajtuk kívül álló szöveghez tapadnak, ugyanakkor azt remélem, hogy a konkrét Różewicz-vers, illetve a Pan Taedus ismerete nélkül is megállnak a lábukon.

Az olvasónak ismernie kell a kortárs irodalmat, művészeteket ahhoz, hogy értelmezze a versek javát, hiszen több műben írsz más művészekről vagy az ő munkáikról. Kimondhatjuk, hogy a versek többségét különböző alkotások inspirálták?

Hasonlóképpen tapadnak hozzájuk, mint az említett irodalmi szövegekhez. Egy lengyel Shakespeare-feldolgozás, képzőművészeti alkotások, egy réges-régi focimeccs, egy utcakép, egy templom, bevont lengyel bankjegyek: a wrocławi ciklus verseit egy-egy mottószerű emlékeztető vezeti be, amely felsorolja ezeket az inspirációs forrásokat. A működésmód azonban hasonló: három lépés távolság, figyelem és reflexió.

Bibliai motívumokból többet is találni. A kortárs irodalom ritkán beszél a keresztény vallásról.

Erre azért jócskán akadnak ellenpéldák.

Ráadásul ha egy mű nem is beszél a tételes vallásról, az alapkérdései akkor is lehetnek vallási vagy teológiai gyökerűek.

Ami engem illet, ebben a könyvben a bibliai motívumok eléggé eltérő helyeken és eléggé eltérő funkcióval bukkannak föl, A Sátán lakomáján például Jób történetének a szarkasztikus továbbgondolása, míg a Fák Wrocławban a képzőművészet és az anyagi valóság viszonyát kapirgálja, részben a wrocławi Nemzeti Múzeum 14-15. századi templomi faszobrainak kapcsán. Azt használom, amire épp szükségem van – de attól tartok, nem specifikusan vallási kérdésekről beszélek ezekben a versekben.

A megérkezés című vers a görög mitológiából, az eposzköltészeti hagyományból veszi az elemkészletét. Mi volt a szándékod ezzel?

Ez voltaképpen egy verses novella. Kézenfekvőnek tűnt az Atlantisz-mítosz köré ókori díszletezést rakni, de természetesen ez a díszletezés is egy belső mag köré épül. A vers alapkérdése az volna, hogy mit kezdhetünk azzal a helyzettel, hogy korszakhatáron élünk. 1970-ben születtem: az én tágan értett generációm még személyes tapasztalatokat szerzett a Kádár-korszakról, fiatal felnőttként élte át a rendszerváltást, aztán pedig a huzat ellenállhatatlanul besodorta a digitális világba .

Gondolj bele, hogy most okostelefont nyomkodok, húszévesen pedig még aprópénzt után kutattam a zsebemben, ha fel akartam hívni valakit: ez nem pusztán technikai különbség, jóval több annál.

Mindamellett 1989-ben voltunk fiatalok, az egész világfelfordulás akkor ért bennünket, amikor ki akartuk tenni a lábunkat a világba – politikai értelemben részesei voltunk a történelem végének és a történelem végét követő történelemnek is. A puszta véletlennek köszönhetően óhatatlanul is különleges nézőpontra tettünk szert. A megérkezésben – legalábbis a szöveg túlnyomó részében – egy olyan figura beszél, aki korszakhatáron élt, és e korszakhatár-tapasztalat révén számol le az illúzióival.

„S az ember persze öntudatos állat” – talán ezt a mondatot emelném ki a számtalan kiemelhető közül. Valóban azok lennénk?

Ez az idézet A megérkezésből való, és így folytatódik: „S az ember persze öntudatos állat, / ki a gyanakvás abrakján nőtt nagyra”. Ráadásul, ugye, nem én mondom – vagy nem valamelyik versem odaértett beszélője –, hanem a költemény fent említett szereplője, szóval csak olyan mértékben tudok felelősséget vállalni érte, mint, mondjuk, egy drámaíró valamelyik szereplője álláspontjáért. A megérkezés alapvetően politikai költemény, egy elsüllyedt világ körüli hercehurcára épül: itt egy fiatal diplomata igyekszik tisztázni a helyzetét, majd menteni a menthetőt, miután az országot, amelynek az érdekeit képviselnie kellene, elnyeli a tenger.

Megjelent köteteid közül több gyereknek szóló munkát ismer a közönség, a Csücsök című verses meseregényed idén elnyerte az Év Gyerekkönyve díját. Éppúgy jelen vagy a gyerekirodalomban, mint a kortárs líra világában. Hogy fér össze a kettő? Hogyan választod el a két merőben más hangot?

Én abban bízom, hogy elválnak azok maguktól – és talán nemcsak két hangról van szó, hanem még többről. Nyilván máshonnan kell beszélni, ha dalszöveget ír az ember, színpadi szöveget vagy bábdarabot, esetleg éppen esszét. Engem nem is ezeknek az elválasztása foglalkoztat, hanem inkább az, hogy vajon mi lehet, ami összeköti ezeket a hangokat, az egymástól távol eső műfajokban született írásokat. Erre határozott választ azonban nem tudok adni − és talán nem is az én dolgom ez.

Jelenleg min dolgozol? Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Mikor várható a következő kötet?

Erre nem tudok válaszolni, mert nem tervezek előre kötetekben, hanem mindig több ötletet pátyolgatok párhuzamosan. Mostanában újra dalszövegeket írok az Új Anya nevű pécsi együttesünk számára. Ezenkívül egy színdarab tervén és egy meseregényen is gondolkodom, de ezekről már csak babonából sem mondanék többet.