„Tipikus bűnözőalkat vagyok” – interjú Nagy Zsolttal

Mit gondolsz, miben rejlik a sorozat ereje?

Aktuális problémákkal, tabutémákkal foglalkozik. Szó van benne a hatalommal való visszaélésről, korrupcióról, gyermekvállalásról, az azzal kapcsolatos akadályokról (meddőség, béranyaság). A forgatókönyv zseniális, a képek igényesek. Nem egy tinglitangli közhelyes történet, hanem fajsúlyos krimi. Szerintem mindenkinek van olyan ismerőse, aki találkozott már a sorozatban megjelenő problémákkal. A cselekmény több szálon fut, és idővel valahogy mindenkinek köze lesz egymáshoz, összefonódnak idegen emberek sorsai.

Ludmann Zsoltot, a befolyásos, magabiztos, céljai elérése érdekében az eszközökben nem válogató milliomos építési vállalkozót alakítod. Mi izgatott leginkább a figurában?

Ludmann tökéletes mintája annak, ahogy a mai magyar uralkodó osztály viselkedik. Állami gondozott gyerek volt, karrierjét lányok futtatásával, olajszőkítésssel kezdte. Ma már építési vállalkozóként, az állami tenderek nagy nyerteseként keresi a napi betevőt. Élete szerelme az egykori modell, Kata (Tenki Réka), akivel minden vágya családot alapítani, csakhogy a gyerek nem jön össze. Pedig bármit megtenne egy saját gyerekért. Az érdekelt benne, hogy egy ilyen kaliberű, látszólag sebezhetetlen ember, egy újkori lovag, akinek messzire elér a keze, hogyan képes megküzdeni olyasmivel, amire nincs ráhatása. Biztos vagyok benne, hogy minden ma köztünk élő, nagy hatalmú milliárdosnak van olyan pillanat az életében, amikor megtörik egy kicsit, mert felismeri, hogy nem mindenható, és nem képes bizonyos problémákat megoldani. Ludmann is ettől válik emberivé és izgalmassá számomra. Most gőzerővel nyomják az „alapíts családot”, „a nők szüljenek minél több gyereket” kampányt. Na de mi van azokkal a nőkkel, akik meddők? Vagy azokkal a férfiakkal, akik terméketlenek? Ők értéktelenek a társadalom számára? Könnyű kimondani, hogy sokasodjunk és népesítsük be az országot, de ez korántsem ilyen egyszerű, és ezt a sorozatban is látni fogják a nézők.

A karaktered gondolkodása és habitusa mennyire áll közel hozzád?

Nagyon.

Ludmann Zsolt szinte teljesen én vagyok.

A habitusával, a gondolataival, a motivációival teljes mértékben képes vagyok azonosulni. Annyi a különbség köztünk, hogy nekem nincs hatalmam és millióim. Szerintem a fizimiskám is olyan, mint egy bűnözőnek. Sőt, tipikus bűnözőalkat vagyok. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében születtem, ahol szinte mindennel találkoztam, aminek az élet sötét oldalához köze van. De szerencsére az ember előtt mindig ott van a választás: bűnöző lesz, vagy a tisztább utat járja. Én az utóbbi mellett tettem le a voksom.

Neked – Ludmannal ellentétben – négy gyereked van. Milyen értékek mentén neveled őket?

Nem vagyok gyermekpszichológus, nem nevelek könyvből. Bízom bennük, szeretem és támogatom őket. „Csak” ennyit tudok adni nekik. Soha nem ütném meg se a gyerekem, se a feleségem. Voltak kemény helyzetek az exfeleségemmel, vannak a mostanival is vitáink – kinél nincsenek –, de sose ütnék meg egy gyengébb embert. Én nem fogom azt csinálni, mint apám. Aki megver egy nálánál gyengébbet, az egy barom.

Az embernek olyan érzése van, mintha Kovács Dániel Richárd rendező pont azokat a színészeket válogatta volna össze a Mellékhatás hoz, akik egyébként is mutatnak valamiféle hasonlóságot a játszott karakterekkel.

Ilyen egy jó casting! Én egyébként sem színészként, hanem emberként gondolok magamra. Olyan (is) vagyok, amilyennek a színpadon vagy a filmen látsz. Egyébként sem lehet sumákolni – a néző mindent észrevesz. Schilling Árpáddal a Krétakörben évekig dolgoztunk azon, hogy a valóságot hogyan lehet összehúzni a fikcióval, vagyis azzal, amit a színész csinál a színpadon. Én nem tudok se a vásznon, se a színházban varázslatot csinálni. Csakis magamat tudom adni, és magamból, Nagy Zsoltból tudok dolgozni. Azokat a rendezőket szeretem, akik látnak a figurákban engem. Bele lehet erőszakolni a színészt olyan szerepbe, ami távol áll a személyiségétől, de az eredmény izzadságszagú lesz. Mads Mikkelsen dán színész mondta egyszer, hogy a hollywoodi színészeket előszeretettel változtatják meg a rendezők, a színészek pedig mint alázatos bábok gyakran a testüket is áttranszformálják egy-egy szerep kedvéért. Híznak-fogynak ötven kilót. Csakhogy szerinte ez nem színészet. Én is így gondolom. Ha nincs meg benned zsigerileg egy Ludmann Zsolt, akkor üres lesz a kép. Kovács Dani meghagyta bennem a Nagy Zsoltságot.

Vagyis ha egy Rómeó szerepet akarnának rád osztani, nem vállalnád, mondván, „bocs, én inkább afféle bűnözőalkat vagyok”?

Dehogynem, vállalnám, amennyiben az a Rómeó olyan lenne, mint én! Nemrég olvastam Pilinszkytől néhány gondolatot. Szerinte a művészetet sokan túldimenzionálják, túlhangolják, és pont ez az, ami miatt a művészet elkezd eltávolodni a valóságtól. Nem lesz más, csak esztétizáló művészet, imitáció. Elveszik az a bizonyos varázs, ami csak az „itt és mostban” lelhető meg.

Sorozatbeli partnered Tenki Réka. Az, hogy mindketten az Örkény Színház társulatának vagytok a tagjai, előny egy ilyen helyzetben, nem?

Rékával jó barátok vagyunk, egymás legbelsőbb titkait is tudjuk. Nagyon jó színésznő, és könnyű hozzá szakmailag kapcsolódni, de nem mondom, hogy nem jelentettek kihívást számunkra az intim jelenetek. A szeretkezésjelenetet úgy kellett megcsinálni, hogy egyikünk párját se sértsük meg, de közben mégis minden perc erotikus legyen. Dani azt javasolta, legyen meredekebb az egyik jelenet, én viszont azt mondtam, hogy nincs szükség ahhoz testrészmutogatásra, hogy hatásosak legyünk.

Ezen kívül még mi jelentett kihívást a forgatáson?

Az utolsó két nap egy kőbánya területén forgattunk. Fel kellett másznom Adorjáni Bálinttal együtt húsz–hatminc méter magasba, egy daru szűk kosarába. Semmi nem volt alattunk, csak a nagy mélység. Rólam tudni kell, hogy tériszonyom van. Hatszor leizzadtam, és már nagyon túl akartam lenni az egészen. Bálint persze jól bírta a dolgot, hiszen rendszeresen hegyet mászik. Adóvevőn kaptuk a hírt, hogy gond van a kamerával, hiányzik belőle a memóriakártya, és hogy a stáb elmegy megkeresni, de addig mi maradjunk szépen fent. Bő fél órát töltöttem a magasban. Senkinek nem kívánom azokat a perceket. Bálint tartotta bennem a lelket.

Köztudott rólad, hogy nem vállalsz el mindent. Vannak, akik azt mondják, luxus manapság válogatni az ajánlatok között. Áruld el, kérlek, hogy mi alapján bólintasz rá egy szerepre!

Mindig a forgatókönyv a döntő.

Tehát sosem a rendező, a producer vagy a színészek személye?

Nem. Engem kizárólag az érdekel, amit a téma, a történet állít.

Ezek szerint a pénz nem is olyan fontos?

Hát, azért van az a mennyiségű pénz, amiért elvállalok olyasmit is, aminek gyengébb a forgatókönyve. De pornót sose vállalnék, sem pedig tinglitangli sorozatokat. Én nem fogok gagyi poénokat mondogatni. Nem fér össze az ízlésemmel.

Ismertség és pénz – pályakezdők gyakran ezeket tartják a legfontosabbnak, miután kijönnek az egyetemről. Neked mi volt a kezdetekkor az első a képzeletbeli listán?

Én a világ legjobb színésze akartam lenni. De már letettem erről. Rájöttem, hogy nincs olyan, hogy legjobb színész.

Mert hát milyen fénytörésben látszik valaki a legjobbnak? Amikor Leonardo DiCapriót hatodszorra jelölték Oscarra, és még mindig nem kapta meg a díjat, abban hol a logika? Látom, kiknek osztanak ma Kossuth- és Jászai Mari-díjakat. Ilyenkor mindig elkönyvelem, hogy a szakmaiság kezd teljesen eltűnni, és már a díjaknak sincs olyan nívója, mint régen volt.

Mégis mi számít ebben a szakmában – a tehetségen kívül – leginkább? Hogy jókor legyél jó helyen? Vagy hogy megfelelő kapcsolatokkal rendelkezz?

Nem hiszek abban, hogy csak szerencse vagy csak a tehetség a fontos. Ez mind kell, de én inkább abban hiszek, hogy törni kell előre, harapni kell az utat és a lehetőségeket. Fel kell állni, ha elesel, és újra fel kell tudni építeni magad, ha összedőlsz. Mindig kell hogy lebegjen cél a szemed előtt. Nagy Ervin és én ilyen csúcsragadozók vagyunk ebben a szakmában.

Az Örkény Színházban mintha megtaláltad volna a számításaidat.

Igen. Egy ilyen minőségi közeg ritkán találja meg az embert. Mácsai Pali rendkívül igényes és hűséges az embereihez, én pedig szeretem az igényességet. De hát mit érünk az igényességgel, ha három és fél millió magyar még mindig a gagyit nézi? És ezzel én nem a nézőket akarom minősíteni, hanem azokat, akik az ilyen silány minőségű műsorokat készítik. Igényt generálnak a gagyira. Nem akarnak nevelni, csak felvenni lóvét és élvezni az életet.

Milyen tanácsot adnál egy kezdő színésznek?

Hogy ne legyenek illúziói. Hogy nagyon gyorsan nőjön fel. Nekem sose voltak illúzióim. Az én trükköm az, hogy teszem a dolgom, és kész.

Hogy viseled a koronavírus-járvány miatti kényszerpihenőt?

Nagyon nehéz egy olyan embernek folyton otthon lennie, aki huszonöt éven át szinte minden estéjét a színpadon töltötte. Hiányzik a színház és a közönség. Gyakran ücsörgöm a teraszon, hallgatom a madarakat. Ennek a lelassulásnak is megvan a maga szépsége. Gurítom a napokat egyikről a másikra, próbálok segíteni a feleségemnek, aki most sokkal rosszabb helyzetben van, mint én. Kordában tartom a testem és az agyam, és bár távol áll tőlem, de becsülettel felveszem a kesztyűt és a maszkot, ha kimegyek valamerre. Jó alkalom ez arra, hogy – tisztes távolságban – megálljak beszélgetni az idősebbekkel, megdicsérjem a kertjüket, és nyújtsak nekik némi lelki támogatást. Sok pénzt buktam az elmúlt hetekben, de hát ez van. Elfogadom. Tudom, hogy valahogy úgyis megélünk. Ha kevesebből, hát kevesebből. Volt már rosszabb is.