„A fény teszi teljessé az előadást” – interjú Pallagi Mihállyal, a Nemzeti Színház fővilágosítójával

Több mint negyven éve kezdte a pályáját . T avaly a Magyar Teátrumi Társaság színházi háttérdolgozókat elismerő díjában részesült. Mikor szippantotta magába a színház, és milyen út vezetett a fővilágosító posztig?

Villanyszerelőnek tanultam, a bátyám ismerte Helyey Lászlót, ő vitt be a színházba 1979-ben. 1982-ben a Hevesi téri Nemzetiből kiválva Zsámbéki Gábor és Székely Gábor létrehozta az önálló Katona József Színházat, és engem is hívtak magukkal. Ekkor elvégeztem a Színművészeti Főiskolán a világítástechnikai képzést, hogy nagyobb rálátásom legyen a szakmára, és hogy egyre komolyabb feladatokat is elláthassak. Amikor a Katonából 1986-ban távozott a fővilágosító, Székely Gábor igazgató engem ajánlott. Időközben tettem egy kis kitérőt a Bárka Színházba, majd pedig a Nemzeti Színházba szerződtem.

Mi volt a legelső munkája világosítóként?

A ’85-ös Coriolanus a Katona József Színházban. Nagy élmény volt részt venni a produkcióban, szerencsére nagyon jól is sikerült. Székely Gábor rendező örömmel nyugtázta, hogy jó választás vagyok.

Fényhatásokkal hangulatot teremtenek a különféle jelenetekhez – egy laikus csupán ennyit tud a színházi világosító szakmáról, pedig ennél bizonyára jóval komplexebb dologról van szó.

Például előadásonként beállítjuk az egyes lámpák világítási irányát, színét, a fényvezérlő pulton szabályozzuk a lámpák működtetését az előadás jelenetei során, mindemellett karbantartási és javítási feladatokat végzünk, és rendszeresen ellenőrizzük a berendezések üzemképes állapotát. Tulajdonképpen a fény, a fényerősség, a színhasználat és a váltások ritmusa teszi teljessé az előadást – ezzel lehet hangulatot teremteni. Ugyanaz a tér kelthet vidám, játékos benyomást, vagy lehet depresszív és nyomasztó pusztán azzal, hogy fényeket alkalmazunk.

A tér és a tér által hordozott jelentés úgy változik, ahogy változtatjuk a színeket, a fény irányát, intenzitását, arányait és a fény színhőmérsékletét.

Ha a történet este játszódik, sötétebb fényeket alkalmazunk, ha nappal, akkor világos fényekkel dolgozunk, de magát a dramaturgiát is lehet erősíteni a világosítással. Dolgoztam többek között a Közép-Európa Táncszínházzal – innen tudom, hogy egy táncelőadáson rengeteg színt lehet és kell is használni, hiszen szinte alig van díszlet. Prózai előadásnál viszont finoman, óvatosan kell a fényekkel bánni. Nem szabad, hogy elvonják a néző figyelmét a történetről, mégis fontos, hogy erősítsék az érzéseket a befogadóban.

Milyen típusú rendezővel könnyebb dolgozni: akinek konkrét elképzelései vannak az előadás fényvilágáról, vagy aki az ön javaslataira hagyatkozik?

Minden rendezői stílussal szívesen azonosulok, más-más értelemben kihívás a közös munka. Van, aki szereti, ha ott vagyok már az olvasópróbán is, mert közben elmondja, mit szeretne látni a színpadon fényeket illetően, és van, aki viszont csak a díszletek színpadra kerülését követően mond instrukciókat, illetve inkább csak az elérni kívánt érzelmi hatást ecseteli. Az első egyeztetéseken kiderül, hogy a rendezőnek milyen víziói vannak az előadással kapcsolatban, milyen korba helyezi a történetet, milyen lesz a tér, a látvány, és számos dolog kiderül arról is, hogy milyen hangulatot kell majd teremteni. A kulcsszó egyébként az alkalmazkodás és a bizalom, ugyanis ha az ember jó viszonyt tud kialakítani egy rendezővel, azzal a munka is gördülékenyebben megy.

A Nemzeti Színházban négy játszóhely – nagyszínpad, Kaszás Attila Terem, Gobbi Hilda Színpad, Bajor Gizi Szalon – áll rendelkezésünkre, mindegyiknek más az előnye. Vidnyánszky Attilának konkrét elképzelései vannak már az olvasópróbától kezdve, számára a fény az előadásnak ugyanolyan alkotóeleme, mint a zene, a mozgás és a szöveg. A próbafolyamat során pontosan elmondja, hogy mikor milyen váltásokat és színeket kér, mit akar látni a színpadon, és azt is, hogy ezt mely lámpák együttállásával szeretné érzékeltetni. Amíg a próbafolyamat tart, rendszerint kitelepülök a nézőtér nyolcadik sorába. Kirakjuk a fényszabályozót, onnan végezzük a munkát, majd amikor már élesben megy az előadás, felmegyünk a negyedik szintre, ahol egy ablak mögött található fényszabályozóval dolgozunk, a jelváltások is fentről történnek. Persze ez sem törvényszerű – irányítottam már a fényeket és a csapatomat a karzatról és a pincéből is.

A Nemzetiben milyen eszközparkkal dolgoznak?

Nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország egyik legjobb lámpaparkjával rendelkezünk. Régebben más helyeken volt, hogy azt kellett mondani: „Elnézést, de nincs több lámpánk, nincs több áramkörünk.” Itt ilyesmi még sosem fordult elő. Büszke vagyok arra, hogy szinte mindenféle rendezői igényt ki tudunk elégíteni. Egyébként próbáltuk hasznosan tölteni a járvány miatti leállást. Az első két hétben nem jártunk be, de utána minden nap bent dolgoztunk. Mindent gyönyörűen ki tudtunk takarítani, elvégeztük a régóta halogatott javítási és karbantartási feladatokat, vagyis amire a nagy hajtásban, békeidőben nem volt lehetőség, arra most nyílt.

Tud előadást nézni úgy, hogy nem csak a fényeket fürkészi?

Szakmai ártalom, hogy az ember elkezd azon gondolkodni, hogy mit hogyan csinálhattak meg, de próbálok elvonatkoztatni – már csak azért is, mert barbár dolog lenne még magánemberként is szakmázni.

Bizonyos színházi rendezők előadásait markáns stílus, egyéni kézjegy jellemzi. Egy fővilágosítónak is van „kézjegye”?

Nagyon remélem, hogy nekem nincs! A világítás nem lehet öncélú, nem uralhatja az előadást, hanem alkalmazott művészetként kell hogy segítse a művészi játékot. A nézők többsége nem figyeli, nem elemzi a jelenetekben felvillanó fények szerepét, vagyis mi, világosítók akkor végezzük jól a dolgunkat, ha a közönség csak azt érzi, hogy megváltozott a tér, más érzeteket kelt a látvány, de nem tudja megmagyarázni, hogy miért.

Szóval az én kézjegyem akkor jó, ha felismerhetetlen.

Melyik színházi baki égette be legjobban magát az emlékezetébe?

Konkrét esetet nem tudok mondani, de ha baki történik, akkor ott, abban a pillanatban mindenki hisztizik, megijed, cirkuszol, majd eltelik egy-két hónap, és nevetve meséljük egymásnak az esetet. A nézők szerencsére nem nagyon veszik észre a fénybakikat. Előadás miattunk még sosem maradt el – komoly áramszünet kell ahhoz, hogy kudarcba fulladjon egy előadás, habár lehetséges, hogy arra is lenne dramaturgia, ha a színészeknek sötétben kellene beszélniük a színpadon.

Akart valaha színész lenni?

Életemben egyetlenegyszer kellett színpadra állnom: egy tévéfelvételt készítettek a Katona József Színházban. Belenéztem a kamerába, és teljesen lefagytam. Akkor fogadtam meg, hogy soha többé nem hozom magam ilyen helyzetbe.

M elyik munkájára a legbüszkébb?

A legnagyobb kedvencem kétségkívül a Három nővér, amivel beutaztuk a fél világot. A sokadik előadás végén is el tudtam bőgni magam. A Bérczes László rendezte Előhívás című előadás is kedves a szívemnek – sikerült egy olyan szépet világítani Kovács József kollégámmal, amilyet még életemben sosem. Negyven év alatt sok nagyszerű előadásban működhettem közre, a Nemzetiben időről időre szép feladatokat kapok. Nagyon szeretem a közeget, a munkámat, és minden előadásba beleteszem szívem-lelkem.

Színházi szakmákat bemutató cikksorozatunk korábbi részei:

Egy igazi összművészeti alkotó múzsasorsról, bábszínházról, költészetről – interjú Tóth Réka Ágnes dramaturggal

Mi fán terem a színházi dramaturg? – interjú Szabó-Székely Ármin dramaturggal

„Jó, ha van metafizikája a térnek” – beszélgetés Izsák Lili jelmez- és díszlettervezővel

„Világot teremteni egy szöveg köré” – beszélgetés Antal Csaba díszlet- és jelmeztervezővel

A színházi fotó lélektana – interjú Dömölky Dániel fotográfussal

Szociális munkásból színházi szakember – interjú Szládek Kata rendezőasszisztenssel

„Nem szabad megvárnom, amíg beáll a csönd” – interjú Horváth Évával, az Örkény Színház súgójával