A szerző mint showman – interjú Papp-Für János költő-zenésszel

A kultúra számos részterület é n végzel szakmailag is elismert tevékenységet, nem olyan rég a „hétköznapi hős” címet is megkaptad. Melyik vagy te leginkább?

Ha nagyon elgondolkodok rajta, akkor egyik sem. Ha költőként definiálnak, az tök jó. De szerintem az egy magasabb szint.

Miért? Mikor mondhatjuk, hogy valaki költő?

Az idősebb generációból azt mondanám, hogy Marno János, a fiatalok közül pedig Korpa Tamás. Vagy Áfra János. Jó, tőle azért vonatkoztatok el, mert vele mindig kiváltságos, elfogult vagyok. Őt mindig mindenhol megemlítem, de hozzá érzelmi szálak is kötnek. Ha hozzájuk vagy ha a nagy klasszikus költőkhöz viszonyítom magam, akkor én nem vagyok az. Ha zene, akkor ott is vannak példaképek, mint például Sting, Richard Bona vagy hazai pályán Gerendás Péter. Ha ők zenészek, én nem vagyok az. A „hétköznapi hős” annyival befogadhatóbb, hogy azt mindenki tudná csinálni, csak az valami miatt mégis nekem jutott, és talán ez megy a legjobban. Az értelmi fogyatékos gyerekeknek tartott rendhagyó irodalomóra tényleg hősi munka – a másik az Írók a szegény sorsú gyerekekért, ami szintén superman munka. Ezt azért lehet maximálisan csinálni, mert nem kell hozzá semmiféle alkati tehetség, csak szorgalom. Bár az értelmi fogyatékos gyerekeknél kell tudni zenélni, és meg kellett írni a szövegeket is.

Ahhoz, hogy kapcsolatba tudj lépni egy fogyatékossággal élő gyerekkel, szerintem nagyon is kell alkati tehetség. Sokan úgy látják őket, mint „betegeket”, és félnek tőlük. Nemhogy meg érinteni őket, még szólni sem mernek hozzájuk.

Persze, sokan bepánikolnak, lefagynak. Nekem sosem kellett erőlködnöm, az elejétől kezdve mindig elfogadtak. Nem kellett megtanulnom, hogyan viselkedjek velük, ez természetesen jött, befogadtak, látszott a szemükön. Igazából bármit csinálhatnék, beszélhetnék, ugrálhatnék jobbra-balra, akkor is tök jó hangulat lenne, mert nyitott vagyok feléjük, van egy láthatatlan rezgés közöttünk.

A definiáláshoz visszatérve: kívülről minden vagyok, próbálok szorgalmas lenni, jól zenélni, a gyűjtésnél és az értelmi fogyatékos gyerekeknél igyekszem lelkes lenni.

Szerintem a szorgalmam sokkal több, mint a tehetségem. De nem sajnáltatom magam emiatt. Arra ösztönöz, hogy mindig van hová felzárkózni.

És ha valaki olyan példaképet választ magának, mint a fent említettek, akkor mindig van hová fejlődni. Emberileg és szakmailag is.

Ezt a sokoldalúságot mi sem bizonyítja jobban, mint „ Az év civil szervezete ” díj, ami épp arra ösztönöz, hogy ezeket a területeket ötvözd. Honnan jött az ötlet, hogy árverésekkel segítsd a szegény sorsúakat?

Ennek egy konkrét sztorija van. Kb. öt évvel ezelőtt Pesten voltam, villamossal utaztam. Megláttam két hajléktalant egy kislánnyal, aki félelmetesen hasonlított az én lányomra. Megkérdezte a kicsi az apját, hogy most éppen hová mennek, mire ő azt válaszolta, hogy a hídhoz, mert aznap este ott lesznek. Nem akartam hinni a fülemnek. Az is borzasztó, hogy van hajléktalan felnőtt, de hogy gyerek… Ez egy gyomorvágás volt ott és akkor nekem.

Aznap éjszaka sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy megpróbálom felhasználni a kapcsolati tőkém. Megbeszéltük a kollégáimmal, hogy létrehozunk egy Facebook-csoportot, ahol a szerzők árverésre ajánlanak fel dedikált könyveket, illetve kéziratokat. A csoporton belül van egy adminisztrátorunk, Ványai-Für Anita, aki feltölti a nevemben a kéziratokat, könyveket az oldalra, illetve Gálné Mező Ivett felelős a postázásért. Én veszem fel a kapcsolatot a költőkkel, akik szintén annyira szívükön viselik az oldalt és azt a feladatot, amit magunkra vettünk, hogy azonnal postázzák kézirataikat, könyveiket. Ez csapatmunka. Az ehhez hasonló projektek egyedül nem mennének.

Rögtön az első év nagyon sikeres volt, hajléktalan gyerekek étkeztetésére ajánlottunk fel 300.000 forintot, amire felfigyelt a sajtó is. A kis facebookos közösségünk az idő elteltével ezerhatszáz–kétezer főre nőtte ki magát. Úgy döntöttünk, hogy a következő évben olyan mélyszegénységben élő gyerekekkel vesszük fel a kapcsolatot, akik zeneiskolások. Az elején tartottam attól, hogy olyan visszhangja lesz az egésznek, hogy azért kapják zeneiskolások, mert én is zenész vagyok. De nincs mese, ez az igazság. Mert tudom magamról, hogy milyen, ha nincs hangszerünk. Nekem is nagyon sokat segítettek, és tudtam, milyen nehézség az, ha egy zeneiskolás tehetséges, de a követelmény magas, gyakorolni pedig nem tud a saját hangszer hiánya miatt. Az általunk megkeresett zeneiskola-vezetők összeírták, melyik gyereknek milyen hangszerre van szüksége, és mi megvettük nekik. Felkerestünk egy hangszerüzletet, ahol a nemes cél érdekében még egy kis kedvezményt is adtak. Ezek után a következő évben is velük voltunk kapcsolatban.

2019-ben is ez lett volna a terv, de a „Hangszert a kézbe” nevű kezdeményezésnek hála elég jól felszereltek lettek a zeneiskolák. Ismét ott tartottunk, hogy el kellett döntenünk, kiknek és hogyan segítsünk. Azon a vasárnapon éppen a templomban ültünk, amikor a parókus kihirdette, hogy Hajdúböszörményben nem működik a karitászszervezet, így szívesen vennék, ha valaki felajánlaná segítségét, adományát. Ez annyira jókor jött, azonnal tudtuk, hogy nekünk szól. Így a tavalyi év végét a helyi mélyszegénységben élő gyerekek és családok megsegítésével töltöttük. Körülbelül 400.000 forint értékben vásároltunk tartós élelmiszert és az ünnepek közeledte miatt karácsonyi ajándékokat a rászoruló gyerekeknek. Volt olyan is, hogy egy idős néninek fizettük ki a decemberi gázszámláját. Eldöntöttük, most már nemcsak karácsonykor foglalkozunk ezzel, hanem igyekszünk havi rendszerességgel támogatni, segíteni őket.

Maradtok továbbra is szövegeknél?

Talán ki lehetne bővíteni. Nagyon sok képzőművész ismerősöm van, kisebb festményekkel lehetne bővíteni a „kínálatot”. Dedikált CD-vel vagy a nagyobb, ismertebb nevekkel dedikált tárgyakkal. Erre fel kell készülni, sokkal több munka.

Volt egyszer olyan is, hogy pólót árvereztetek.

Akkor egy másik egyesülettel fogtunk össze: mi támogattuk őket, ők pedig továbbították azoknak, akiknek szüksége volt segítségre.

A rendhagyó irodalomórával is járjátok az országot. Ez hogy indult el?

A rendhagyó irodalomóra ötlete úgy indult, hogy a Magyar Írószövetség tagjait mindig elküldik ilyen órákat tartani, és fel kell térképezni, milyen általános iskolák vannak a környéken. Begyűjtöttem a címeket itt Hajdúböszörményben, és felírtam a Dr. Molnár István Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményt is, viszont ott közölték velem, hogy náluk nem fog működni ez az óra, mert a fogyatékossággal élő gyerekek ezt az anyagot nem értenék. Hazamentem, egy hetet gondolkodtam, aztán visszamentem. Az akkori intézményvezető megengedte, hogy megnézzek egy-két foglalkozást, beszélgessek a gyerekekkel négyszemközt, és kísérleteztem, próbálkoztam, meddig lehet menni, milyen játékok működnek, egyáltalán megérinthetem-e őket, vagy attól megijednek.

Nehéz volt az arányokat megtalálni. Vittem a hangszert, és megnéztem, melyik az a hangnem, amit szeretnek. Találós kérdéseket készítettem, és így tovább. Fél év és sok-sok munkaóra után (ami nekem szórakozás és élmény volt), kialakult egy olyan rendhagyó irodalomóra-tematika, amit le tudtam tesztelni mindenféle csoporttal: testi-középsúlyos, súlyos, autista stb. Volt olyan, hogy mind a száztíz gyereket beküldték a tornaterembe, és megnéztük, hogy nagy létszámban is működik-e a dolog. Amikor mindenki látta, hogy igen, elgondolkodtam azon, mi legyen ezzel az ötlettel. Tudtam, hogy hiánypótló. Az akkori kultúráért felelős államtitkár Halász János volt, és beadtam egy pályázatot, de nem nagyon reménykedtem. Viszont később felhívott a titkára, hogy államtitkár úr szeretné megnézni ezt a programot, mert ha működik, támogatja. A Magyar Írószövetség székházában valósítottuk meg az órát, ahol Halász Jánoson kívül vendég előadóként Takács Nikolas is csatlakozott hozzánk. A hajdúböszörményi polgármester úr a gyerekek utaztatásában segített, buszt biztosított, így a számukra egyben kirándulás is volt ez az alkalom. Hatalmas sikert arattunk.

Ennek köszönhetően járjátok az országot.

Igen. Ugye az államtitkárok jönnek-mennek, Papp-Für János viszont marad. Halász János most is segít, ha tud. Ma már miniszteri támogatásból valósítjuk meg az órákat.

Hol tartotok most, hány megyébe jutottatok el?

Még hat megye hiányzik. Februárban Zala megyébe megyünk. Kb. nyolcezer gyerekkel találkoztunk eddig kétszáz intézményben. Dunántúlon sokkal kevesebb van, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében rettenetes mennyiségű, ötször annyi az intézmény. Egy intézményben általában több órát is tartok, amik negyvenpercesek általában, de csoporttól függ. Van olyan dal, ahol tapsolni kell a ritmust, és ha egy testi fogyatékossággal élő csoporthoz megyek, ott nyilván ezt a feladatot elhagyjuk, és egy másikkal helyettesítjük. A sikerélmény a kulcs.

Vannak autista csoportok is, az a legmegterhelőbb. Ott mindenféle hangosítás nélkül megyünk be, és van hét hely, leül hat gyerek, melléjük ülök én is, jövök a gitárral és a könyvvel, aztán harminc–negyven percig eljátszogatunk, elbeszélgetünk.

Ilyen is van. Ez talán a legromantikusabb és legnehezebb is.

Egy nagyon összetett, színvonalas könyv is készült Akik gyerekek maradnak címmel, amiben mesék, versek, találós kérdések is vannak, és tartalmaz egy CD-mellékletet.

Azért lett a könyv, mert hetedik éve járjuk az országot, és még így is hat megye hiányzik. Kell tíz év erre, és mire a végére érünk, kezdhetjük elölről. Százéves koromig lehetne csinálni, szeretném is sokáig, de biztosan lesz olyan gyerek, aki kimarad belőle. Ekkor jutott eszembe, hogy a könyvvel bárki meg tudja tartani az órát. Arra is támogatást kaptunk, hogy oktatási segédanyag lehessen, minden intézmény ingyen hozzájutott. Szerintem az a legjobb, amikor a szerző maga a showman, én legalábbis rettentően élvezem.

Tervezel még ilyen könyvet írni?

Igen, és több más ötletem is van. Új játékok, amiket kipróbálnék. De ez hosszú távú, megint visszamennék a helyi speciális iskolába. Van egy-két új dalötletem, verseim, amik már jobbak. Most már tudom, hogy mi az a poén, ami ül, és mi az, ami nem. A gyakorlat teszi a mestert – ez hosszú időt vesz igénybe.

Voltak sikerélményeid bőven, amikor a pedagógusok is meglepődtek egy-két gyerek aktivitásán.

Igen, volt olyan gyerek, aki még nemhogy nem énekelt a tanárokkal vagy szociálpedagógusokkal, de még csak meg sem szólalt. Be sem akarták hozni. Aztán az óra végére együtt énekeltünk, a tanárok meg döbbenten nézték. Ez majdnem csodaszámba ment.

Mi a helyzet az írással és a zenéléssel? Ezekre hogy jut időd?

Igen, van egy kis zenekar, ami átalakult, mert nem tudtam kiélni a magam részét. Négyen voltunk, és hiányzott a szólóhangszer. Aztán belépett a trombita Szabó Antival, meg Papp-Szalai Sanyi lett a basszusgitáros, és most már házi-basszusgitárosunk is van, Papp Attila. Elmentünk egy kicsit a balkáni világ felé. Volt egy dalunk, ami elég sikeres lett, játszották a rádiókban is. Sajnos széthullóban a zenekar, nehezen tudunk próbálni. Bencze Máté szaxofonos, a 2018-as Virtuózok győztese alkalmanként beugrik a zenekarba, most is ő jár velünk fellépni. De csináltunk olyan dalokat is, amiket ketten tudunk játszani Anival, ha a zenekar többi tagja nem ér rá. Az alkotói dolgok közül ezt élvezem a legjobban.

Írni sokkal nehezebb. Sokan azt gondolnák, hogy a zene összetettebb. Komplexebbnek tűnik, de egy jó verset nehezebb megírni, nekem legalábbis. Viszont szorít a cipő, mert van egy nyertes ösztöndíjam az NKA-tól, ami februárban jár le, és úgy néz ki, egy hónapon belül le kell adnom egy kötetnyi anyagot. Húsz vers már megvan, ez kevés, ötven kellene, úgyhogy össze kell szednem magam.