A szülőföld mint idő – interjú Pécsi Györgyivel

A Kortárs folyóiratban hagyomány a pályázatok kiírása. Volt kritikapályázat, voltak esszépályázatok. A legnagyobb figyelmet talán a meghívásos költőverseny keltette.

Igen, én is úgy gondolom, hogy az elmúlt évek pályázatai közül legnagyobb sikere a Kortárs-költőversenynek volt, amit 2011 és 2016 között évente rendeztünk meg. A versenyre olyan költőket hívtunk, akik verseikkel rendszeresen jelen voltak és/vagy vannak a folyóiratban. Klasszikusok egy-két sorát emeltük ki, a pályaműveknek pedig ezeket a sorokat is tartalmazniuk kellett. Az első költőversenyre Petőfi Itt van az ősz című verséből választottunk két sort. Igazából nem versenynek, hanem jókedvű játéknak terveztük – olyannyira, hogy előre eldöntöttük: minden beérkezett pályamunkát első díjban részesítünk. Biztosak voltunk abban, hogy nagyon jó versek érkeznek, a jó versek pedig nem összemérhetők. Harmincöt kiváló költő vett részt a játékban Ágh Istvántól, Gergely Ágnestől Markó Bélán, Zalán Tiboron, Tőzsér Árpádon át a Tarján Tamás–Reményi József Tamás párosig. A hetvenhat pályaművet 2017-ben kötetben is kiadta Kortárs.

2016–2018 között harminckét szerzőnket kértük föl, hogy foglalják össze esszében, mit jelent számukra a valóságos, a választott vagy éppen a virtuális szülőföld. Úgy tűnik, ez a téma nemzedékenként újra és újra aktuális.

Volt már egy hasonló sorozata a Kortársnak Kis Pintér Imre főszerkesztősége idején, Curriculum vitae címmel harminc szerző írta meg az önéletrajzát, azokat a Kortárs 1995-ben jelentette meg kötetben. Utólag látszik, hogy mennyire ihletett, izgalmas, forrásértékű szövegek születtek. Nem biztos, hogy a folyóirat inspirációja nélkül is elkészültek volna.

Esszét említettünk, de besorolhatóak ezek az írások a magyar irodalomban nagy hagyománnyal rendelkező emlékiratok közé is. Tájirodalomról is beszélhetünk, Szabó Zoltán-féle szerelmes földrajzról. De nem a kategorizálás az érdekes, hanem hogy miért izgalmas ez a téma. Hiszen látjuk, folyamatosan kiváló művekre ösztönöz.

Nem annyira emlékirat-irodalomra vagy tájirodalomra gondoltunk, inkább arra, hogy a szülőföldnek valamiképpen meghatározó szerepe van az identitásban. A politikai változásokat, társadalmi szerkezetváltásokat óriási népmozgások kísérték a 19-20. század fordulójától a mai napig.

Nagyon kevesen élnek ott, ahol megszülettek, és még kevesebben vannak azok, akik több generáció óta a szülőföldjükön élnek. Pedig az embernek az egyik legintimebb viszonya éppen a szülőföldhöz fűzi – hiszen a legelső tapasztalatokat, ismereteket ott szerzi meg.

Nemcsak egy-egy táj képe bontakozik ki az írásokból, hanem a 20. század története is. Érdekes megfigyelni, hogy az egyes nemzedékek mire látnak, mire figyelnek ebből a történelemből.

Az esszéket 2019-ben könyvben is megjelentettük, a harminckét írást pedig az szerzők születési időrendjébe rendeztük. Az 1934-ben született András Sándorral kezdődik a kötet, és az 1984-es születésű Pion Istvánnal zárul – nagyjából öt generáció életérzése, tapasztalata, szülőföld-értelmezése fogalmazódik meg az írásokban. Túlzás nélkül elmondható, hogy a személyes emlékezet átöröklése révén tulajdonképpen Trianontól a II. világháborún, az ötvenhatos forradalmon, a rendszerváltoztatáson át máig több évtizedes történelmi, társadalomtörténeti, szociológiai folyamatokra láthatunk rá.

Miért ihletett írások ezek? Mit érint meg az emberben a téma? Evidenciákra talál?

Mondhatnék okos(kodó) megállapításokat, hogy beleszületik egy működő világba, semmi nincs mögötte, amire hagyatkozhatna, ekkor próbálja meg megérteni, elhelyezni magát a világban, ekkor alakulnak ki az alapvető reflexei, értékrendje, érzékenysége stb. Misztérium, titok – soha nem lehet teljesen megérteni, de újra és újra nekifut, próbálkozik az ember.

Mikor áll össze a szülőföld? Úgy tűnik, el kell hagyni, hogy távlatot nyerjen hozzá az író. Talán senki sem lakik már a szűkebb szülőföldjén, ezért lesz fokozottan mesevilág? Elvesztett, de egyre átláthatóbb mesevilág.

Az emberben benne van a fausti szellem is, az ismeretlen meghódításának a vágya, de úgy tűnik az írásokból, hogy a legtöbben inkább azért hagyták el a valóságos szülőföldjüket, kényszerültek külső-belső migrációra, mert a szülőföld nem tudta/akarta el- vagy megtartani őket. Másutt kellett berendezni az életet, netán új szülőföldet választottak maguknak, valóságosat vagy virtuálisat. De akárhogyan is történt, a világgal való első találkozás nagyon mély nyomokat hagyott, örökre bevésődött mindenkibe. Az esszék tanúsága szerint a szülőföld egyre kevésbé tér, mint inkább idő, főleg a gyerekkori idő emlékezete és persze értelmezés. Az emlékezésben egyre inkább virtuálissá válik az egykor valóságos szülőföld, helyét a reflexiók, az érzelmek, tapasztalatok értelmezése veszi át.

Nagyváros is lehet szülőföld?

A mostani kötetünk szerzői közt viszonylag kevesen születtek Budapesten vagy nagyobb városban. Nagyvároshoz másként kötődik az ember, mint a természet közelségében élő kistelepülésen, ahol mindenki ismer mindenkit. Ács Margit például elsőre azt mondja, igazából nincs is szülőföldje – aztán kiderül, hogy van, de nem Újpestet, a várost érzi szülőföldjének, csak a családja házát. Vörös István viszont szülőföldeimről beszél, többes számban: Budapest mellett nagyszülei városát, Mórt is valóságos szülőföldjének, Prágát, Berlint pedig olyannyira belakta, hogy azokat választott szülőföldjének tekinti. András Sándor szintén kettős kötésről ír: az ötvenhatos forradalom leverése miatt menekült el Magyarországról, Anglia befogadta – Oxfordot éppúgy szülőföldjének érzi, mint Budapestet.

Idegenség és otthonosság kettőssége alapvetően a szülőföld belakása során alakult ki, erről tudósítanak az írások. És hogy – ha később módosul is mindez – a kezdetek az egész életre kihatnak. Kérdés az is, mi a haza és a szülőföld viszonya.

A szülőföld határa olykor csak egy ház, egy hangulat, máskor egy egész régió vagy történelmi korszak. Markó Béla például szülőnyelvről beszél – a székelyföldi nyílt a-k, e-k pendítik meg benne a szülőföld érzését. Csak Markó említi meg, de az esszékből kiderül, hogy a táj, a régió nyelve, hangzásvilága felébreszti és megerősíti a szülőföld-emlékezetet.

A szülőföld gyakran azonos a hazával, a kisebbségben élő viszont határozott különbséget tesz az ország és a haza között: szülőországát nem tekinti hazájának, Magyarország viszont csak virtuális haza számára, ezért ő a szülőföldet tekintik valóságos hazájának.

És van, amikor a kicsi szülőföld is elveszik – Tóbiás Krisztián az Ex-Jugoszláviából menekült Magyarországra, és azt írja, csak annyi a valóságos haza, amennyit magunkon cipelünk: a lábbelink.

A legtöbbeknél, városiaknál is kitüntetett szerepe van a falusi nagyszülőknek, vidéki élményeknek.

Igen, érdekes, hogy a városban születettek számára is mennyire meghatározó a falusi nagyszülők archaikusabb, patriarchálisabb világa. Egyes szociológiai iskolák szerint egyszerre körülbelül kétszáz emberrel tudunk személyes kapcsolatot fönntartani, ekkora közösségnek vagyunk képesek belátni a szerkezetét, működését – egy kisebb falu, pár utca. Az ötvenes-hatvanas években egészen más volt a városi gyerekek élete is, de ahogy növekedett, „fejlődött” a város, úgy szűkült a személyes kapcsolatok tere, és egyre inkább csak a falusi nagyszülők iskolaszüneti idejében – nyári iskolai szünidőre kicsapva – élték meg azt a tájjal, emberi közösséggel fennálló organikus kapcsolatot, ami tulajdonképpen normális, természetes igénye az embernek.