„Az anyaméhben mindenkinek voltak zenei élményei” – Interjú Philipp Györggyel

Interjúnk apropóját egy rendkívül különleges projekt adja: kifejezetten három év alatti gyerekeknek készítesz előadást a Kolibri Színházban. Hogyan jött az ötlet?

Az előadás Novák János, a Kolibri Színház igazgatójának felkérésére a Mapping nevű nemzetközi társulás részeként és eredményeként jön létre, amelynek küldetése, hogy a kisgyermekkor előadó-művészeti élményeinek értelmezéséhez egyfajta térképet mutasson. A mi projektünk alapját az a tudományos tény adja, hogy a legkisebb gyerekeknek közvetlen emlékeik vannak a méhen belüli hangokról. Az EXtra-INtra című előadásunk, amelyet szeptember 24-én fogunk bemutatni a Kolibri Fészekben, olyan hangzásemlékekkel és térélményekkel operál, amik nálunk, felnőtteknél már teljesen elfelejtődtek. Európa-szerte újdonságnak számít gyermeklélektan-kutatók és színházi szakemberek együttműködésével csecsemőszínházi előadásokat csinálni. Nekem is teljesen új a műfaj, nem tudományosan, hanem csak tapasztalatokra építhetek abból az időből, mikor az én gyerekeim kisbabák voltak.

Ez a színház tudományos alapokon nyugszik, végső soron ilyen eredményt vár, ezért is olyan fontos, hogy Andrási Krisztina gyermeklélektan-kutató eljár a próbáinkra, és javítja, ha esetleg hibás vagy szakmailag megalapozatlan elképzeléseink lennének a legkisebbek viselkedésével kapcsolatban. Például egy alkalommal mutattunk neki egy ultrahangos gyerekszívdobogást, amit használunk az előadásban, és Krisztitől megtudtuk, hogy ennek a gyorsasága felzaklatná a kicsiket, így ezt az effektet lelassítottuk.

A babáknak szóló színház nagyon törékeny, nincsen történelme, mindent nekünk kell kipuhatolni.

Az EXtra-INtra egy relaxációs előadás lesz, amiről remélhetőleg a szülők sokkal nyugodtabb gyerekekkel fognak távozni, mint amilyenekkel érkeztek. Ez azért számít egyedinek, mert a legtöbb kicsiknek szóló produkció a gyerekek valamennyi érzékszervének ingerlésére épít, aktivizálja a kicsiket, nálunk ezzel szemben valószínűleg inkább elalszanak majd az előadás közben, és ezért senki sem fog rájuk haragudni. Az anyaméhben is megtapasztalt nyugodt légkör újraélése a legfontosabb.

Milyen lesz a színpadkép?

Olyasfajta színpadi teret szeretnénk létrehozni, amelyből könnyen érzékelhető, hogy milyen egy testen belüli test és az anyaméhen belüli létezés. Az EXtra-INtra ezt a két világot állítja szembe, a kint–bent határvonalait keresi kifejezetten hangzásemlékek felidézésével, a színpadon az anya és a magzat kapcsolatát, viszonyrendszerét ábrázolva, kutatva. Szeretnénk megmutatni azt is, hogy milyen hatással van a gyerekekre, amikor az anyukájuk-apukájuk énekel, mesél nekik a pocakban, vagy akár amikor Mozart for Babies CD-t vagy csecsemőknek összeválogatott Vivaldi-műveket hallgattatnak velük.

Hogy talált meg téged, karmestert, zenészt ez az inkább rendezői, „színházcsinálói” feladat?

Az előadásnak és a mostani Mapping projekteknek a hang-tér adja a lényegét, így érthető, miért egy zenész-rendezőt kértek fel erre a feladatra. Nemcsak a hanganyag egyediségére törekszünk, hanem arra is, hogy a gyerekek másképp hallják a zenét, mint otthon vagy más színházi előadásokon. Kevés színházban lehet azt látni, hogy a néző benne ül a koncepcióban, sőt, többnyire a hangmérnök is egy külső fülkéből figyel, nem az előadás része. A Kolibri benti hangosításán túl tizenöt további bluetooth hangszórót helyezünk el a térben, így a muzsika közvetlenül a gyerekek mellett is fog szólni – így jöhet létre egy igazán különleges kulissza. Csodálatos élmény, ahogy körülveszi az embert a zene. Talán ilyen lehetett az anyaméhben egykor.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt nagy divat volt a pocakra tehető fülhallgató. Tényleg ilyen nagy szerepe lenne a korai zenei nevelésnek a későbbi boldogságban, kiegyensúlyozottságban?

Ha azt feltételezzük, hogy amikor egy csecsemő értékes, színes, változatos hangzásélményeket kap, teljesebb életet élhet, valószínűleg nem tévedünk nagyot. Természetesen ezek a legkevésbé sem egzakt dolgok, nem tudjuk, a méhen belül mik okoznak bevésődést egy magzatban, mit és hogyan hall ilyenkor. Érdekes kérdés az is, mi váltja fel ezt a tompa, barátságos érzékvilágot, miután megszületünk. A kinti világ hangjai bántják-e a fület, vagy olyan, elsőre értelmezhetetlen újdonságot adnak, mint ahogy felnőttként például modern zenét hallgatunk, s ahhoz kell hozzászoknunk.

Karmester szakon végeztél, amiből az következik, hogy egy zenekar élére állva dirigálsz, nem az, hogy előadást alkotsz és rendezel.

A karmesterségből nagyon is következik az, hogy rendezéssel foglalkozom. A karmesterség elkezdésével párhuzamosan bekerültem az alternatív színházi közegbe, dolgoztam Gergye Krisztiánnal és Ágenssel a Bárkában, aztán az Alföldi-féle Nemzetiben is, és e tapasztalatok a zenés színházhoz kötöttek egy életre. Az Operának is igényes zenés színháznak kéne lennie, de sajnos nem mindig az. A karmesternek vannak a rendezői színészvezetéshez hasonló feladatai is, hiszen hiába ül veled szemben hetven ember a zenekarban, mégis külön-külön kell mindenkivel személy szerint foglalkozni, és nemcsak szakmailag, lelkileg is motiválni. Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nekem nem való a klasszikus karmesteri pályaív, mert egy karmesternek diplomaszerzés után évekig asszisztenskedni kell egy másik, már befutott karmester mellett. Sem ez, sem a versenyzés nem az én világom, nem szeretem a hierarchikus dolgokat, inkább partnereket, munkatársakat, barátokat keresek a zenélésben.

Sokan örülnének, ha sikerülne megszeretniük felnőttként az operát, de legtöbbször túl nehéz feladatnak tűnik. Miben keresendő ennek az oka?

Fontos tisztázni, hogy az opera rétegműfaj, ami elsősorban értelmiségi, művészetkedvelő embereket szólíthat meg. Létezik operett meg népopera, de a történelmi távlatokat nem ezekben látom. Ha valaki értelmiségi, az nem azt jelenti, hogy egyből érti, amit lát – a felkészültségre, műveltségre csak részben utal ez a szó. Inkább azt kéne jelentenie, hogy képes értelmezni, és van annyira nyitott, hogy el is gondolkozzon azon, amit hall és lát egy előadásban. Ez a befogadóképesség pedig a zenei nevelés helyes mértékétől és módjától függ. Egy 21. században élő fiatal nézőnek az előző század zenéit már nem kellene „kortárs” (itt a szó mostanit jelent), hallgathatatlan zenének minősítenie.

Az opera mint műfaj közönsége megosztott. Sokkal több a kultúrsznob, mint a tényleges műélvező. Arról nem is beszélve, hogy a szakma is több részre szakadt, egymás előadásait nem nézik, és nem tájékozódnak a világban folyó főbb törekvésekről sem.

A nézők egy része még mindig muzeális képződménynek gondolja az operát, amelynek szereplői mesebeliek, történetei legfeljebb példázatok, de semmiképp nem nekünk/rólunk szólnak. Ez hatalmas probléma, mert az opera alapvetően zenés színház kellene hogy legyen, a történetek pedig ugyanúgy a mieink, mint háromszáz éve. Sok esetben az előadók és az alkotók sem elég tájékozottak és nyitottak egy előadás elkészítéséhez. Ilyenkor mit is várhatnánk a nézőktől? A klasszikus zene hallgatóságát, az opera nézőit nevelni kell. Terelni afelé, hogy – sok munkával – ötven–száz év múlva talán egy Kékszakállúnak vagy egy La grand macabre-nak is lesznek értő nézői. A műfaj nem korhatáros. Nem szabad azt gondolnunk, hogy egy idősebb nézőt csak a könnyed, egyszerű szituációk és zenék érdeklik. Amikor a színpadról megfelelő művészi hozzáállás sugárzik, azt bármelyik néző érzi és szereti. És egy ilyen alaplégkörben, amilyenre mi is törekszünk az operaprojektjeimben, sokkal könnyebb beleszeretni ebbe a műfajba és általában a klasszikus zenébe.

A társulatoddal operabeavató előadásokat is tartotok?

Nem, mi ilyeneket nem csinálunk, mert ezeknek a célja egy tévedésen alapszik, miszerint előre meg kell magyarázni, be kell reklámozni a műfajt, különben nem értik. Szerintem inkább olyan előadásokat kell csinálni, amik egyből működnek, és megnyerik a nézőt. Ha egy felnőtt elmegy egy operaelőadásra vagy egy komolyzenei koncertre, nem értenie kell, hanem meghallgatnia és utána jó esetben gondolkozni rajta. Ez már bőven elég a műélvezethez.

De a komolyzenével ismerkedő felnőtt ember sokszor unja a koncerteket, ezért próbál valamiféle előzetes ismeretet szerezni, ettől remélve jobb szórakozást.

Gyerekkorban kell megtanulni helyesen unatkozni és kis dolgokban is újat és örömöt látni. Hallgatóként egy profi zenész is „unatkozik” a koncerteken, de ezen felül kell kerekedni: nem unalomnak, hanem szemlélődésnek nevezni, és meg kell keresni a zenében az érdekeset – ez is a kihívás része, és ezt a válaszreakciót kell gyerekkorban megtanulni, hogy aztán felnőttként már ösztönös legyen. Iskoláskorban kéne a nehezet adagolni, mert a kortárs zenét nem fogja szeretni egy felnőtt, aki gyerekkorában még Bartókot sem hallott soha. Ha most elkezdenénk egy olyan generációt kinevelni, akikkel minden fontos zeneművet meghallgattatnánk a maga ideális idejében, akkor ők igazi kultúrfelnőttek lehetnének. De erre kevés az esély és talán az igény is.

Szomorú ezt hallani Kodály Zoltán országában.

A Kodály-módszer lényege, hogy a zene az életünk része legyen, és szeressük minél többen, mi pedig válogatás nélkül így is teszünk. Ez is baj. Egy szülőnek vagy egy pedagógusnak, de még egy ringatófoglakozást tartó nevelőnek is fontos feladata, hogy meghatározza, mit érdemes szeretni a gyerekeknek. Meg kell velük hallgattatni a rosszat is, mert a gyerekek ösztönösen tudják, mi jó és mi rossz. Remek szűrőjük van. A problémák sokszor már az oviban kezdődnek egy elhamarkodott „kisfiam, neked botfüled van” véleményformálással, és a gyerek elbizonytalanodik a zene szeretetében, torzul ez a bizonyos ízlésszűrője is, és szép lassan a minőségi zene hallgatásáról is leszokik, zeneileg műveletlen felnőtté cseperedik. Magyarországon nagy különbségek vannak vidék és város között zenei oktatási lehetőségek terén. Nem véletlen Kodály híres mondása, hogy fontosabb, hogy ki a kiskunlacházai zeneiskola szolfézstanára, mint hogy ki az Opera igazgatója. Nekem nagyon fontos a közönségnevelés. Nem elegendő megmutatni azt, hogy én mennyire szeretem a zenét, motivációra van szüksége a leendő közönség minden egyes tagjának.

Vannak ehhez anyagi forrásaid, fegyvereid a kultúrharcra?

A Heuréka koncertügynökség – amelynek Lombos Pál barátom a vezetője – és a társulatom, az Á la cARTe most már társintézmények. A tavalyi évadban nagy sikerrel mutattunk be együtt egy két egyfelvonásosos operaelőadást, s ennek sikerén felbuzdulva megpróbáljuk megvalósítani a közös álmunkat: egy független kamaraszínházat operatársulattal és saját szimfonikus zenekarral. A Heuréka Pop Orchestra, ahogy a nevéből is következik, számos hazai popzenei előadó nagykoncertjén közreműködött az utóbbi időben.

Úgy tűnik, tényleg egyre több popzenekar szeretne szimfonikus zenekarral kiegészített koncertet csinálni. Mi lehet ennek a jelenségnek az oka?

Mindkét oldalról nagyon érdekes dolog egy pop-szimfonik koncert. A popzenészeknek picit talán státusszimbólum elegáns zenésztömeggel játszani, a zenekari zenészeknek pedig kikapcsolódás, feltöltődés. Az eddigi tapasztalatok mind pozitívak, a közös munka során mindenki gazdagodik valamivel. Ezek a koncertek egytől egyig fantasztikus, emelkedett zenei élményt adnak.

És mi a helyzet a saját operatársulattal, lesznek új bemutatók idén?

Terv szerint évi két-három operát fogunk bemutatni. Nemsokára elkezdjük a Mozart összes rövidítve munkacímű előadás előkészítését, s a tervek közt szerepel a Kékszakállú és egy Lego-opera, sok-sok koncert és szimfonik is. Közben azon vagyunk, hogy legyen egy saját játszóhelyünk, ne függjünk senkitől, és igyekszünk megvalósítani azt az álmunkat, hogy létezhessen független kamaraopera-játszás, -társulat és -zenekar Magyarországon.