„Régen mindig odamentem a vágóhoz, és az utolsó képkockákig küzdöttem” – Interjú Pohárnok Gergely operatőrrel

Általános iskolás korodban kezdtél el fényképezni, és főleg a riportműfaj állt hozzád közel. Mi fogott meg a fotózásban?

Először az öcsém kezdett el fotózni, már több éve laborált a fürdőszobában, amikor engem is elkezdett érdekelni.

Úgy tudom, eredetileg nem is szerettél volna operatőr lenni, sőt, egyenesen taszított a filmszakma.

Igen, mert túl bonyolultnak találtam. Sok ember, rengeteg technika kell hozzá, ezzel szemben a fotózásnál ott lóg a nyakadban egy gép, és máris alkothatsz.

Amikor a Magyar Narancs képszerkesztője lettem, rengeteget fotóztam, főleg illusztrációkat kellett készítenem. Elkezdett hiányozni a narrativitás.

Pont ekkoriban jelentkezett egy ismerősöm a Színház- és Filmművészeti Főiskola (ma már egyetem – a szerk.) operatőr szakára, ahova akkor ötévente volt felvételi. Elkísértem az ismerősömet, és felvettek.

Egyből érezted, hogy az operatőrködés neked való?

A felvételi három hónapig tartott, és nagyon behúzott. Éreztem, hogy ez tényleg érdekel, pedig nem sokat tudtam a szakmáról. Még a főiskola első éveiben is sok mindenre rácsodálkoztam. Eleinte azt hittem, az operatőri munka sokkal közelebb áll a fotózáshoz, de kiderült, hogy sok szempontból nem.

Abba is hagytad a fotózást, amikor elkezdted az operatőri pályát. Miért?

Volt bennem egyfajta pánik, hogy túl öreg vagyok, és soha nem fogom tudni megtanulni a szakmát, ha nem dolgozom rajta éjjel-nappal. Sem időm, sem energiám nem volt másra. A fényképezésbe is legalább ennyi időt öltem korábban.

Mikor érezted először, hogy operatőrként sikeres lehetsz?

A főiskola első két évében úgy voltam vele, hogy azt is élvezném, ha tévéhíradókba forgathatnék riportokat. Később egy ideig ezzel foglalkoztam. Ma már nem örülnék, ha ebből állna a munkám. Talán az első játékfilmes sikerek adták meg a lökést, hogy úgy érezzem, ez a nekem való szakma.

Pálfi Györggyel a főiskolán ismerkedtél meg, és lényegében állandó alkotótársak vagytok vele és Lemhényi Réka vágóval. Szerinted mennyiben járult hozzá Pálfi filmjeinek sikereihez, hogy újra és újra titeket választott, és kialakult egy összeszokott alkotócsapat?

Valóban, mindig nagyon hatékonyan dolgozunk együtt hárman, és jólesik azt gondolni, hogy mi is hozzá tudtunk tenni Gyuri alkotásaihoz.

Ugyanakkor szerintem ezek a filmek elsősorban Gyuri kreativitását dicsérik. Ott van például a Hukkle, amiben a bácsi csuklása adja a film ritmusát, és közben gyilkosságok történnek. Ez a film sokkal több annál, minthogy egy újfajta kameramozgással bemutatunk egy történetet. Gyurinak elképesztően eredeti ötletei vannak.

Ha már Hukkle, mi volt az első gondolatod, amikor elolvastad a film forgatókönyvét?

Én sokkal kishitűbb vagyok, mint Gyuri. Azt mondtam magamban, hogy ebben a formában nem lehet megvalósítani. Rengeteg bonyolult átkötés van a filmben, ráadásul állatok is szerepelnek benne. Városi gyerek vagyok, sosem dolgoztam állatokkal. Végül mégis sikerült. Döbbenetes, de a filmben látható jelenetek pontosan így szerepeltek a forgatókönyvben is. Hosszú és nehéz forgatás volt, de a Hukkle-ra a mai napig büszke vagyok. Örülök, hogy részt vehettem benne.

Egyszer úgy fogalmaztál, hogy a Taxidermia nagyon nagy falat volt számodra.

Három nagyon különböző korszak jelenik meg a filmben: a második világháború, az ‘50-es, ‘60-as évek, valamint az akkori jelen. Kellett egy nyelv, aminek köszönhetően mindhárom korszakot élethűen tudjuk megjeleníteni. Ezt kitalálni nagyon izgalmas, ugyanakkor borzasztóan nehéz feladat volt.

A Fekete kefének nemcsak operatőre, de társ-forgatókönyvírója is voltál. Nagyon kevés pénzből, rövid idő alatt forgattátok. A szakma elismerte, a nézők között viszont felemás fogadtatásban részesült. Hogyan emlékszel vissza rá mai szemmel?

Épp készülök egy olaszországi forgatásra, és ilyenkor sok filmet megnézek. Olyanokat is, amikben én dolgoztam, hogy lássam, mit rontottam el, min lehetne változtatni. Pont pár napja láttam a Fekete kefét, és nagyon szerettem, szívesen gondolok vissza rá. Ez nem volt mindig így. Egy időben idétlennek, lassúnak tartottam.

Más filmjeidről is gyakran változik a véleményed?

Igen, főleg a frissekről. Először nagyon lelkes vagyok, aztán azt érzem, elrontottuk, majd ismét úgy gondolom, hogy jó lett.

Tavaly forgattam Olaszországban a Sole című filmet, aminek nemrég volt a bemutatója a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. Sokáig azt gondoltam, hogy jó lett, de miután megnéztem a bemutatón ezernégyszáz emberrel, laposnak éreztem.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Nehéz kérdés, mivel, mint mondtam, ez nálam folyamatosan változik. Most talán a Taxidermiára.

Dolgoztál a Minden út Rómába vezet című 2005-ös amerikai filmben, aminek Sarah Jessica Parker volt a főszereplője. Egy interjúban azt mondtad, már az alkotás előkészítése alatt érezted, hogy rossz döntés volt elvállalni. Ilyenkor mennyire tudsz motivált maradni?

Semennyire. Már az előkészítéskor ki kellett volna szállni, de rajtam volt a nyomás, hogy ha akkor kiszállok, szétesik a produkció. Azért vállaltam el, mert kihívásként fogtam fel. Kíváncsi voltam, hogyan tudok úgy felvenni egy zsánerfilmet, hogy szép legyen, de mégse menjen át giccsesbe. Rájöttem, hogy ez önmagában kevés ahhoz, hogy motiváljon. Utólag is cikinek érzem, hogy részt vettem a produkcióban. A Minden út Rómába vezet egy szégyenfolt az önéletrajzomban…

Mennyire tartod fontosnak, hogy ki vágja meg a felvételeidet?

Rengeteget számít. Pálfi Gyuri és Lemhényi Réka például nagyon értik a képet. Csak a legvégső esetben vágnak be olyan jelenetet, ami a történetnek jó, de a képeknek nem. Sok rendezőnél inkább a történet, a dramaturgia és a ritmus dominál, a képek másodlagosak.

„Harcolsz” is a vágóval egy-egy snittért, ha a helyzet úgy hozza?

Régen nagyon szigorú voltam, mindig odamentem a vágóhoz, és az utolsó képkockákig küzdöttem, de aztán rájöttem, hogy a film sokkal fontosabb. Beláttam, hogy a vágó és a rendező is azt akarja, hogy jó legyen az alkotás.

Sorozatokon nem is szeretnél dolgozni?

Eddig megúsztam. Volt pár felkérés, de amikor kiderült, hogy nyolc-kilenc hónapos a forgatás, inkább nem vállaltam. Szerencsére folyamatosan jönnek nagyjátékfilmes forgatókönyv-felkérések, és tudok közülük válogatni. Nézni sem nagyon szoktam sorozatokat, a gyerekeim mellett nem fér bele az időmbe.

Egy interjúban mondtad, hogy minden nap megnézel legalább egy filmet. Tartod még ez a szokásod?

Már csak időszakonként nézek nagyon sokat, aztán egy ideig egyáltalán nem. Október közepén ismét Olaszországban, a Pó-deltában forgatok majd, és mivel vidéken az őszi estéken úgysem lehet mit csinálni, meg fogom nézni azt az ötven nagyjátékfilmet, amiből majd az Európai Filmakadémia kiválasztja a legjobbakat.

Szerinted nehezebb vagy könnyebb ma operatőrként elhelyezkedni, mint amikor te kezdted?

Nem is tudom. Talán ma nehezebb a helyzet olyan szempontból, hogy sokkal többen vannak a pályán. Viszont amikor én kezdtem, jóval elitistább volt a szakma, ilyen szempontból már könnyebb azoknak, akik ma indulnak. Az biztos, hogy mostanság már sokkal többféle tartalomra van igény. Az én pályám elején nem volt ennyi online platform, ahova rengeteg mozgókép kell. Lehet, hogy az, aki ma kezdi a szakmát, nem egyből játékfilmet fog készíteni, de sok produkcióban van lehetősége részt venni.

Amikor megbeszéltük az interjút, azt mondtad, épp Olaszországban dolgozol egy filmen. Mit lehet róla tudni?

Az a címe, hogy La terra dei figli. Olaszországban és Franciaországban nagy kultusza van a felnőtteknek szóló, drámai képregényeknek. Ugyanúgy olvassák őket, mint bárhol máshol a regényeket. Az egyik ilyen képregényt filmesítjük meg.

Leginkább úgy tudnám jellemezni, mint egy intellektuális Mad Max, egy antiutópia.

A Pó-deltában forgatjuk majd, ahol rengeteg a lagúna és a sziget. Technikailag elég bonyolult, de nagyon érdekes lesz a látványvilága, és tetszik a forgatókönyv is. A forgatás október közepétől karácsonyig tart, utána jön az utómunka, szóval valamikor jövőre kerül majd mozikba.