Szorongós popzenében nincs most jobb ennél – interjú Sallai Lacival (Felső Tízezer, Galaxisok)

Hogy vagy? Hogy bírod a járványhelyzetet, a koncerthiányt?

Köszönöm, alapvetően jól. Volt egy-két mélypontom a bezártságban, pedig jól bírom az itthoni szöszmötölést, de azért most már csinálnék mást is. [Az interjú még a „kijárási tilalom” feloldása előtt készült – S. T.] A koncertek nélküli élet is meglehetősen furcsa, és noha még csak két hónapja tart ez az állapot, mégis olyannak tűnik, mintha már évek óta nem álltam volna színpadon. Az az igazán rémisztő, amikor a koncertezés rossz részével kapcsolatban is gyengéd gondolataim vannak – a múltkor például az futott át az agyamon, hogy milyen szívesen végigállnék egy dobbeállást, pedig annál kevés unalmasabb dolog van a világon.

Barkácskoncertet adtatok a karanténban, de nem élőben léptetek fel, hanem egy előre felvett anyagot tettetek közzé. Miért?

Szerettem volna, ha nem az történik, hogy ülök egy kanapén, és két szám között arról mesélek, hogy sütöttem-e már kovászos kenyeret. Az egész zenekart be akartam vonni, és jelen helyzetben technikailag nem is tudtunk volna mást megoldani (az szóba se került, hogy egy légtérben legyünk, ahhoz még kissé korán volt), de szerettük volna, ha képileg és hangilag is élvezhető lenne a dolog. Az is célkitűzés volt, hogy később is visszanézhető emléket csináljunk, ami a karanténhelyzet után sem veszti érvényét, ezért például olyan dal is szerepelt, ami amúgy nem képezi a repertoárunk részét, és olyan hangszereket is használtunk (tangóharmonika, sok szinti), amit koncerten nem szoktunk.

Feldolgozást is játszottatok, az Asztalon állt a Kézi-Chopintől. Milyen viszonyban vagy a Kézi-Chopinnel, és a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar undergroundjával?

Gimisként szerettem meg az Európa Kiadót, utána pedig próbáltam mindent beszerezni a korszakból, ami akkoriban nem volt túl egyszerű. A Bahia honlapjáról lehetett pár számot letölteni, azokat rongyosra hallgattam, aztán talán valami fórumon összeismerkedtem egy bloggerrel, aki kiírta nekem a négy DVD-nyi archívumát MP3-ban – az egy elképesztő kincs, rengeteg zenét onnan ismertem meg. A Kézi-Chopintől Az utolsó magyar playboy lemezt két évig nem töröltem le annak idején az MP3-lejátszómról, pedig ott elég nagy volt a jövés-menés, és az Ígéret földje is a kedvencem volt. Tetszett, hogy az alternatív zenekarokhoz képest harsányabb volt a zene, a dalszövegek pedig kész szociológiai tablók voltak. Már régebb óta szerettem volna feldolgozni az Asztalon állt, amiben a zene és a szöveg elképesztő egységet alkot.

Milyennek látod egyébként a járvány alatt megszaporodott digitális koncerteket?

Nagyon szeretem az Audiotree, az AV Undercover vagy a néhai Pink Couch Session-ös videókat, de a livestreamben adott koncertek nagy része egyelőre szerintem alulról súrolja az élvezhetőség határát. Persze a mostani kényszerhelyzet új megoldásokat szült, így például én is részt vettem az Ötödik Emelet Fesztiválon, ahol tíz percben kellett itthoni koncertet közvetíteni az Instagramon – és engem lepett meg a legjobban, hogy úgy izgultam előtte, mintha valódi koncert lenne. Élveztem, de az igazi koncertfeelingnek inkább csak az illúzióját adja vissza. Szerintem nem is nagyon fognak velünk maradni a digitális koncertek a járvány után, és a jelenlegi formájukban jobb is, ha nem.

Mennyire vagy borúlátó a zeneipar kilátásaival kapcsolatban?

Minden szektornak nagy pofont adott ez a járvány, de a kapitalizmus már csak ilyen. Ha nem lesz második hullám, akkor szerintem pár hónap múlva alig lesz érezhető a hatása ennek az időszaknak. Az viszont egy sokkal izgalmasabb kérdés, hogy a koncertek újraindulása után mennyi időre lesz ahhoz szükség, hogy a közönség tényleg önfeledten, szorongás nélkül tudjon élvezni egy ilyen eseményt. Ez a járvány sok szempontból megváltoztatta a szokásainkat, és most szerintem nem vágyik arra senki sem, hogy sold out-os klubbulikon legyen összezsúfolva több száz másik emberrel.

Hat rád kreatívan is ez az időszak? Írsz dalokat, szövegeket?

Igen, születnek új dalok, és arra is nagyon jó ez az időszak, hogy az évek alatt felgyülemlett ötleteket szortírozzam, meg a félkész számokat befejezzem. Sokkal koncentráltabban tudok most foglalkozni az írással és a demózással – ez egy pozitív hozadéka ennek az időszaknak. Ékes bizonyítéka ennek, hogy tavaly még úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy van bennem elég anyag egy harmadik Somersault Boy-lemezhez, az elmúlt két hónapban viszont csont nélkül összeállt az album anyaga.

Azért is voltam kicsit tanácstalan a harmadik lemezzel kapcsolatban, mert az volt az érzésem, hogy túlságosan egy helyben topogok. 2018 elején írtam egy Dogs in the Wild című dalt – azt gondoltam, hogy ez egy szuper irány, csak valahogy nem jött hozzá a többi szám. Felmerült időközben az az ötlet is, hogy bővüljünk négytagúvá, de valahogy ehhez sem volt igazán bizodalmam. Voltak gondjaim a szövegekkel is, mert nem akartam még egy lemezen arról énekelni, hogy öt éve mennyire rosszul voltam vasárnap reggelente, mert az egész Come on Feel the Misery erről szólt. Szóval valami olyasmi a lényeg, hogy szép lassan elkezdtem a Somersault Boyra nem úgy tekinteni, mint egy háromakkordos zenekarra, ami arról énekel, hogy az a hét csúcspontja, ha egyedül lófrál a városban zenét hallgatva – és valahogy ettől bennem is felszabadultak az ötletek mind zeneileg, mind szövegileg.

Készül az új Galaxisok-lemez is. Szabó Benedek azt mondta, hogy a Cím nélküli ötödik lemez zel kiírta magából a gitárpopban, amit ki akart. Milyen irányba fordultok most?

Egyelőre még csak pár dalt vettünk fel, de ennyi alapján is elég valószínű, hogy az eddigi legszínesebb lemezünk lesz. ACím nélküli ötödik lemez és a Focipályákon sétálsz át éjszaka a két leginkább gitárpopos lemezünk, és ugyan az új dalokban is sok gitár van, de itt a zenei hatások gyakran a legváratlanabb helyekről jönnek – és nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett alternatív rockzenéből. Benedek például sok latin-amerikai zenét hallgat mostanában, ez az egyik dalban elég explicit módon megjelenik. Izgalmas utazás ez, nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz majd egyben meghallgatni, ha elkészül.

Nemrég a Felső Tízezerrel is új lemezt adtatok ki. Azt mondják, a harmadik album vízválasztó egy zenekar életében. A bonyolult világ ot milyen szempontból érzed annak?

Nem könnyű erre válaszolni, mivel a járvány kellős közepén jött ki az album: egyelőre nem nagyon látjuk azt, hogy ténylegesen milyen kémiája van a közönséggel ennek a lemeznek. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, de az első koncertek után fog kiderülni az, hogy tényleg úgy alakulnak-e a dolgok, ahogyan mi szeretnénk. Sokat gondolkodtam egyébként az utóbbi időben, hogyan passzol A bonyolult világ az életműbe, mert kicsit kihívás is volt ez az album saját magamnak, illetve próbáltam ebben egy kis szintézist alkotni arról, hogy mit jelent számomra a Felső Tízezer. Egyre inkább kristályosodik bennem, hogy mik azok az értékek, amiket meg szeretnék tartani, és mik azok a dolgok, amikhez feleslegesen ragaszkodunk – és ez a lemez sokat segített ennek a letisztázásában.

És mire jutottál?

Elsősorban a működésünkkel kapcsolatban vannak ilyenek. Szerintem szép az az ív, amit bejárunk, és nagyon jó az, hogy a „csináld magad” jelleg akkor is meg tud maradni, ha éppen egy profi stúdióban dolgozunk.

Nagyon bírom azt is, ahogyan tágítgatjuk a határainkat zeneileg,

A bonyolult világ nak erénye az, hogy sok irányba kitekint, miközben van egy egységes hangulata. Ugyanakkor hosszú távon az például nem túl szerencsés, hogy az utóbbi időben túl sok mindent vállaltam magamra a zenekar körül (klipforgatás, social media, belső szervezés, demózás, vágás stb.), és szeretném, ha több fronton is bővülne a velünk akár csak átmenetileg is dolgozók köre – a koncerten közreműködőktől kezdve a borítókon át a klipekig. A Felső Tízezer most egy kis család, és szeretném, ha jövőre nagyobb lenne.

Más zenék inspiráltak most? A bonyolult világ hangzásában is vannak izgalmas új irányok, mint mondjuk az Én a vadonban.

Inkább azért van ez, mert most jobban foglalkoztatott a hangszerelés. A Majd lesz valahogy idején inkább az izgatott, hogy jobb dalszerző legyek, de a számok megcsinálása kicsit ad hoc módon történt a próbateremben és a stúdióban, most viszont igyekeztem figyelni arra, hogy egy-egy dal milyen környezetet kíván meg magának. Az Én a vadonban t zongorán írtam, de a refrén egy korábbi ötletből lett hozzáragasztva, amit eredetileg egy The Go-Betweens-dal inspirált (valószínűleg a Was There Anything I Could Do, de nem biztos).

Ez a szám egyébként próbáról próbára lett egyre nyersebb hangzású, és ebben az egész zenekarnak komoly szerepe volt. Nagyon bírom benne a vonósokat: ezek benne voltak az eredeti demóban, de a felvételkor Dorozsmai Gergő is hozzátett egy szuper szólamot. A szöveget itt egyébként abszolút a zene hozta – valamiért mindig egy erdő jutott eszembe a refrén előtti dallamról, ráadásul ebben a témában volt egy első próbálkozásom Mindenki egy sziget címmel, amit nem éreztem annyira jól sikerültnek, de ez a második variáció már sokkal életképesebb volt.

Az egyszerű világ címmel egy Spotify-playlistet is megosztottatok a lemezre ható zenékkel. Kérlek, leplezd le, hol/hogyan hatott rátok a Wire, a Frankie Goes To Hollywood, Bob Dylan és az áprilisban elhunyt John Prine!

A Frankie Goes To Hollywoodról van egy képem, amit viccből a zongorám fölé ragasztottam, úgyhogy akár ez is elég lehetett volna a listára kerülésükhöz, de a Liverpool című lemezüket rengeteget hallgattam az utóbbi két évben. John Prine munkásságába akkor kezdtem el jobban belemenni, amikor megjelent az utolsó albuma: az ő dalai egy külön kis univerzumot alkotnak, és engem nagyon megfogott az, hogy a maguk egyszerűségében is mennyire gondolatgazdagok. Dylantől a Desolation Row című szám szerepel a listán, ami előkerült már abban az esszében is, amit az Utálom a zenét fizikai kiadványához mellékeltünk. A Wire-dalt pedig Gallusz tette a listára, az Adjátok fel basszusában inspirálta őt ez a szám.

Az elsőlemezes Süllyedő hajóban még arról énekeltél, hogy elhúztak melletted az egykori barátok, ismerősök, osztálytársak. „Azt hiszem, hogy minden téren lemaradtam a fejlődésben, és elmaradtam minden másban, kivéve az alkoholfogyasztásban.” Most ott tartasz, ahol szeretnél?

A Süllyedő hajó idején dolgozott bennem egy kisebbségi komplexus, amit szerintem az én generációm nagy része megtapasztal valamilyen úton-módon. Az Y generáció nagy része azt az ígéretet kapta, hogy ha tanul, vagy nem tanul, de leleményes, akkor a határ a csillagos ég. Ehhez képest a legtöbbünknek a saját lakás és autó is elérhetetlen álomnak tűnik – legalábbis én ezt látom magam körül, meg a szociológusok is ilyesmikről írnak. Furcsa dolog, hogy szeretik mások ezt a nemzedék nyámnyilaságának tulajdonítani, holott én itt elsősorban gazdasági tényezőket látok.

Azt a dalt egyébként 2013-2014 fordulója környékén írtam, amikor sok szempontból nem éreztem jól magamat a bőrömben, a következő években viszont sok minden a helyére került, és bár mostanság is gyakran be tudom nyomasztani magamat bizonyos dolgokon, azért ma már alapvetően más színben látom a világot.

„Akik azt mondták, hogy annyira átlagos, hogy jobb lesz, hogyha sohase folytatom, ők hol vannak most, hová tűntek el?” (Ez most nem sikerült) Tényleg sokszor megkaptad, hogy átlagos, amit csinálsz?

Az első zenekarommal nagyon sokat jártunk mindenféle vidéki városokba különböző tehetségkutató versenyekre, ez az élmény alighanem innen van. Volt egy különös romantikája ezeknek az eseményeknek: órákon át utaztál, sokszor eltévedtél (mobilnet és okostelefon híján), aztán ledaráltál egy tizenöt perces szettet, hogy aztán félrészeg rockzenészek egy mondatban summázzák azt, ami eljutott hozzájuk beszélgetés közben. Volt ebben valami frusztráló, de a legjobb sztorijaink is nagyrészt innen vannak.

Az Adjátok felt is ezek a tehetségkutatós élmények inspirálták?

Nem, az annál frissebb élmény. Valahol vidéken játszottunk, és úgy éreztem, hogy szuper koncertet adtunk – nyilván nem volt telt ház, de a hangulat remek volt. Amikor pakoltunk be koncert után a buszba, odajött egy lány, nagyon jelentőségteljesen a szemembe nézett, és azt mondta: „ne adjátok fel”, majd elment. Nekem addig eszembe se jutott, hogy fel kellene adni, de valószínűleg ő úgy gondolta, hogy mi egy kudarcnak érezzük ezt az egészet. Eléggé elgondolkodtatott akkor, hogy ki mit lát sikernek, úgyhogy innen indult ez a dal.

A 2015-ös Normális életen 2020-ba képzelted magad, amikorra lesz már tíz dalod, amire büszke lehetsz, A bonyolult világ végén meg 2030-ba, Nagymarosra, ahol mindennap láthatod a Dunát. Miért szeretsz eljátszani a gondolattal, hogy mi lesz öt–tíz év múlva?

Valószínűleg azért, mert a való életben pont ez a távolság, amire egyáltalán nem tudok tervezni. Ha most le kellene írnom egy fogalmazásban, hogyan képzelem egy napomat 2030-ban, akkor alighanem órákig rágnám a tollamat, és nem sok minden jutna eszembe. Nem arról van szó, hogy ne lennének célok vagy tervek, csak talán babonából sem nagyon merem ezeket kimondani, mert az a tapasztalatom, hogy az élet általában mást dob, mint amit az ember szeretne. Engem ez nem borzaszt el egyébként egyáltalán, de lehet, hogy ezért is egyszerűbb egy dalszövegben a lírai én szájába adni a mindenféle jövőképeket.

A 2020 -ban azt tervezted, hogy ebben az évben „már nem leszek kész teljesen, lesz egy saját lakásom, egy saját autóm, gondolataim, amiket nem kölcsönzök mástól, és letagadnom se kell”. Plusz egy életmódváltást is előirányoztál magadnak: „Megfürdök mindennap, megtérek Istenhez, sok zöldség, semmi hús, nem szívok semmit sem, nem nézek pornót, és öltönyt veszek.” Mi jött össze ebből?

A legtöbbet akkor is csak a dal miatt írtam bele, például fürdeni mindig is szerettem, de akkoriban hallottam egy srácról, aki különböző elméleteket gyártott rá, hogy miért elég egy-másfél hetente zuhanyozni. Viszont azt hiszem, hogy eszembe se jutott, hogy a cigizésről tényleg le fogok szokni. Most január óta nem gyújtottam rá.

A Láthatatlan dolgokban azt énekled, hogy „minden versben van egy sor, amit a költő sem ért”. A te szövegeidben melyik az?

Azt hiszem, a szövegeim értelmével nagyjából tisztában vagyok, és igyekszem is gondot fordítani arra, hogy értelmezhetőek legyenek a sorok. Viszont az gyakran megtörténik, hogy elolvasom egy régi szövegemet, és lövésem sincs, hogy miről juthatott eszembe, vagy honnan kaptam ehhez az ihletet. A Teleszkópot például úgy írtam meg annak idején, hogy kimentem a teraszra cigizni, és mire bementem, kész volt a szöveg, csak le kellett írnom. Szerencsére sok ilyen megesett velem az évek során, és elég nagy rejtély, honnan jönnek ezek, de van ebben valami egészen bizsergető.

A bonyolult világ szövegileg is a legérettebb lemezetek, a legnagyobb, libabőröztető hatása mégis egy nagyon egyszerű sornak van: „Én itt élek egy házban, mindennap láthatom a Dunát.”

2018 nyarán rengeteg koncertem volt, a péntek-szombat általában ezzel telt, vasárnaponként viszont elkezdtünk a barátnőmmel kirándulni járni. Én előtte egyáltalán nem jártam se kirándulni, se nyaralni, és akkor kezdtem el megtanulni, hogyan kell egy kicsit kiszakadni a városi mindennapokból.

Elég sokat jártunk a budai hegyekbe, de emellett Nagymarosra is, amit az első pillanattól kezdve nagyon megszerettem. Azt viszont csak nemrég tudtam meg, hogy az egyik dédnagymamám itt született, és onnan származott el Nagykőrösre.

Rád melyik sornak van a legnagyobb hatása az új lemezről?

Mostanság a járvány miatt gyakran beleborzongok a Semmi pánik 2 refrénjébe, bár a dal kontextusában más az értelme [„És hányszor összedől a te világod, összeomlanak a tervek, és a nulláról kell majd újrakezdeni” – S. T.] , de az is elég vicces, hogy amikor a Nagymaros 2030 demóját felénekeltem, akkor meglehetősen elérzékenyültem a „nagyszerű évet zárt a magyar gazdaság” sornál.