„Az énekléshez szabadság kell” – interjú szerzőnkkel, Hekler Melindával operaénekesi karrierjéről

Már hosszú évek óta erősíted a KO szerzői csapatát, de mesélj kicsit magadról és az énekléshez fűződő viszonyodról! Hogyan került az életedbe a zene, és mikor érezted, hogy neked nagyobb feladat adatott, mint egy puszta általános iskolás zongoralecke?

Azóta énekelek, mióta bekerültem a magyar iskolarendszerbe. Egy jó ideig nem azt éreztem, hogy a zenéhez fűz közeli viszony, hanem azt, hogy mennyire imádok énekelni, és egy nap sem telik el, hogy ne énekelnék. Kórusban, zeneiskolában, népdalversenyen – minden lehetőséget megragadtam az éneklésre, vagy inkább azt is mondhatom, hogy az éneklés ragadott meg. Gyerekként én csak a tanárok visszajelzéseiből tudtam, hogy tehetségem van az énekléshez, vagy ahogy egyszerűen mondták, „nagyon szép a hangod”. De ettől az életemet csak bonyolultabbnak éreztem, ahogy a pályaválasztásra került a sor. Jó tanuló gyerekként a szüleim is inkább a polgári, „tisztességes” pályák irányába tereltek. Ekkor kaptam Cseke Pétertől a Padlás című musicalben egy főszerepet, amit nem lehetett visszautasítani, érettségi ide vagy oda. Ebben az időben gondoltam azt, hogy lehet akár a kettőt egyszerre is csinálni: énekelni, vagyis az Operett Színház stúdiójába járni, és mellette az ELTE kommunikáció–magyar szakán nappalin végezni az egyetemet. Nem mondom, hogy nem volt megerőltető, de fiatalon az ember csak megy előre.

Mikor döntötted el, hogy főállásban szeretnél az énekléssel foglalkozni? Kalandos út vezetett idáig?

Az Operett Színház Musical Stúdiójának befejezése után harmadik próbálkozásra felvettek a Színművészetire. Zenés színész szakirányra jártam ide, szóval az éneklés továbbra is a mindennapjaim része maradt. Az osztályfőnökeim méltatlanul hamar lemondtak rólam a prózai színház terén, és a jövő operettprimadonnáját látták bennem. Teltek az évek, és én nagyon rosszul éreztem magam a Színmű fekete falai között: szenvedtem a bezártságtól, az iskolán kívüli emberi kapcsolataim meggyengülésétől, de leginkább attól, hogy az osztály ranglétrájának legalján csücsültem. Osztályelső, kissé megfelelési kényszeres gyerekként nagyon nehéz volt ezt tolerálnom. Itt bárhogy is igyekeztem, úgy éreztem, én vagyok a béna, akivel még az osztálytársai sem szeretnének jelenetet csinálni, ha prózai színházi mesterség órákról van szó. Természetesen egész más volt a helyzet, ha zenés jelenetekre került sor, de az ominózus „ranglétrát” érzéseim szerint kizárólag a prózai kvalitások határozták meg.

Felmerülhet a kérdés ma, amikor nap mint nap operát éneklek, és nem gyötröm magam prózai színházi dolgokkal, hogy miért nem felvételiztem a Zeneakadémiára. A válasz egyszerű: a Színművészeti tekintélye hatalmas.

Engem több mint nyolcszáz gyerek közül választottak be a legjobb tizenhat diák közé, ettől legalább két évig azt éreztem, hogy nem kérdőjelezhetem meg ezt a helyet, ennél nagyobb bizonyosság nem kell arról, hogy ez az én utam.

Mikor lett nyilvánvaló számodra, hogy nem a hazai oktatási rendszerben van a helyed?

Mikor lediplomáztam, kissé keserű szájízzel vettem át a színművészdiplomám, és még egy évig a pályán voltam, aztán pszichológusom támogatásával végre ki tudtam mondani, hogy a színészet nem az én utam. Nagyjából egyik napról a másikra hoztam meg ezt a döntést, mégis egy év terápia kellett hozzá, hogy nemet mondjak a mindennapos megalázó helyzetekre. Ma már azt gondolom, hogy a színház kapcsolatfüggőségi viszonyként működött az életemben – hiába éreztem magam többször is letarolva, néha egy-egy olyan volumenű ember pozitív megjegyzése, mint Gothár, Máté Gábor, Babarczy, hónapokra elegendő energiát adtak nekem ahhoz, hogy lenyeljem a sok szart.

És akkor itt eljutunk az énekléshez, amihez leginkább szabadság kell. Ha az ember meggyötört, szégyelli magát, nem tud énekelni. Én is majdnem elvesztettem az igazi hangom. Meglepően sok időbe telt, mire visszanyertem azt, ami tizenkilenc évesen még megvolt.

Jó sok pénzt kifizettem arra, hogy elveszítsem az egyik legnagyobb értékem, aztán megint jó sokat, hogy visszaszerezzem.

Az első fordulópontot egy tavaly nyári mesterkurzus jelentette számomra a Crescendo Nyári Akadémián. A képzés elvégzése után kezdtem el magam – ha diploma nélkül is – énekesnek érezni. Bár még nem fizetnek érte, de az elmúlt egy évben minden nap négy-öt órát énekeltem. Elkezdtem versenyekre járni, mindenféle továbbképzéseken vettem részt, folyamatosan nyitva tartottam a szemem. Mindig kerestem a lehetőségeket, és boldog voltam, hogy végre megtaláltam az utam. Persze el kellett gyászolni, hogy annyi éven át vergődtem „feleslegesen”, de tudom, hogy minden színpadra állított előadás és szenvedés gyümölcse egyszer majd learatható lesz, ha élesben a világot jelentő deszkákra kerülök egy-egy operaszerepben. Hiszen az is zenés színház, én pedig éppen azt tanultam az egyetemen!

Mi okozta számodra a legnagyobb nehézséget ebben a váltásban?

Nemrég fogalmaztam meg magamban, hogy sokkal, de sokkal könnyebb lett volna egy teljesen más szakmát választani, hiszen így mindenki elvárja majd tőlem, hogy jó színész is legyek, miközben operát éneklek, mivel abból szereztem a diplomám. Most már azt mondom, állok elébe, és élvezem a színjátszást, ha közben énekelhetek!

Az idén Berlinben töltöttél néhány hetet, ahol a Berlin Opera Academy egyik nyári kurzusán vettél részt. Hogy találtál rá a lehetőségre, és milyen élményekkel gazdagodtál a kint töltött idő alatt?

Amint mondtam, folyamatosan nyitva tartottam a szemem, és figyeltem a felbukkanó új lehetőségeket. Így találtam a Zeneakadémia honlapján egy felhívást a Berlin Opera Academyre, ami egy hónapos intenzív mesterkurzus a német fővárosban. Jelentkeztem, kiválasztottak, és ki merem jelenteni, hogy életem egyik legfontosabb hónapját töltöttem el ott. Voltak igazán nagy „Aha!” élményeim, mert végre abban volt részem, amiről mindig is álmodtam. Korábban elképzeltem, hogy mi az a morál és a tanítási módszer, ami ki tudná hozni belőlem mindazt, amire képes vagyok, és ezalatt az egy hónap alatt épp ezt tapasztaltam!

Mi a legnagyobb különbség a hazai és a német oktatási rendszer között? Mik a tapasztalataid?

A nyugat-európai és amerikai tanárok soha nem aláztak meg senkit. Zavarban is vagyok most, mert akkora volt a különbség a magyar művészetpedagógiai irányelvek (ha egyáltalán léteznek ilyenek) és a kintiek között, hogy a kifejtéséhez kevés ez az interjú. Röviden talán ennyi:

értékeléskor pozitív megerősítéssel kezdenek, majd egyszerre egy kritikát mondanak, de egyből megoldást is kínálnak az adott hiba, énektechnikai hiányosság kijavítására. Tehát az élmény nem a tanácstalanság és a magadba fordulás, hanem a siker a rengeteg újonnan megismert hiba ellenére is.

Milyen lehetőségekkel kecsegtet egy ilyen képzés, kikkel találkozhatsz, és mi a legtöbb, amit kihozhatsz belőle?

A képzés célja az volt, hogy irányt mutasson a zeneiparhoz, és felkészítsen az előttünk álló útra. Németországban annyi operaelőadást játszanak egy este, mint amennyit a világban összesen. Voltak meghallgatásaim ügynökökkel, jól sikerültek, meglátjuk, lesz-e rövid távon hasznom belőlük. Hosszú távon biztosan. Ügynök nélkül egy német operaház meghallgatására sem juthat el az ember, így ha valamit szeretnék ott kezdeni magammal, első körben találnom kell egy ügynököt. Ez szintén nem lesz egyszerű, mert mindig egy pályakezdőnek a legkeményebb munka státuszt szerezni kint, és hiába játszottam tíz évig színházban, és vannak hazai operettprimadonna szerepek is a hátam mögött, ott engem még el kell indítani a pályán.

És mennyire látod magad előtt a jövőképedet? Elindulsz azon az úton, amin a kurzus elindított? Mennyire tiszta, hogy mi a következő lépés?

A kép a legkevésbé sem tiszta. Lehet elmegyek átmenetileg egy profi kórusba énekelni itthon, mert jó lenne végre az énekléssel keresni a pénzt. Meglátjuk. Nyitva tartom a szemem, minden nap fejlődök, gyakorlok, tanulom az operairodalom szerepeit, aztán bízom a jó Istenben, hogy ha ez a terve velem, és én tényleg mindent megteszek, akkor meg fognak találni a lehetőségek. A zene szeretete teljesen érdek nélküli jelen pillanatban az életemben, nem munkaként csinálom. Mégis akkor éreztem idén nyáron, hogy szabadságon vagyok, amikor két hétig nem mentem le énekelni a próbaterembe.

Számodra mi az álommeló ebben a szakmában? Hogyan éred el a kitűzött céljaidat?

Álommeló az, amikor végre azt érezem, hogy valaki benyomta a startgombot az operakarrieremen. Legyen ez bármekkora szerep, azt szeretném érezni, hogy végre rajta vagyok a térképen. Idén lesznek templomi és más koncertjeim is, hiszen a fellépések kellenek ahhoz, hogy az ember lelkesedése és rutinja ne vesszen el, és téthelyzetben érjenek tovább az egyes zenei művek.

Elég göröngyös karrierutad volt, mire megtaláltad a szabadságod – úgy szakmailag, mint érzelmileg is. Hogyan hozod ki a legtöbbet magadból, amikor épp magad alatt vagy?

Egy ideig a korom miatt voltam magam alatt, mert azt gondoltam, nehéz lesz harminc felett elkezdeni ezt a karriert, de ma már ez nem zavar. Bár tényleg nem könnyű, de attól még nagyon boldoggá tesz. Az éneklést illetően nem szoktam magam alatt lenni soha, de ha emberként nem vagyok a topon, énekelek, és máris jobban érzem magam.

Mit üzensz azoknak, akikkel „kicseszett a rendszer”, hogy ne veszítsék el az önmagukba vetett hitüket?

A magyar rendszer azért van, hogy elveszítsük a hitünket magunkban. Legalábbis szerintem. Tudom, hogy másoknak vannak esetleg ezt megcáfoló élményeik, nekem is volt néhány ilyen, de elenyésző mennyiségű. Épp annyi évet töltöttem el azzal, hogy visszanyerjem az önbizalmam, mint amennyit a „rendszerben” töltöttem.

A megalázó helyzetek leginkább abból fakadtak, hogy nem választottak el engem, Hekler Melindát a művészi teljesítményemtől. Pedig sokkal többek vagyunk annál, ahogyan éneklünk, ahogy a színpadon játszunk! Meg kell mernünk védeni a saját teljesítményünket.

Amióta ezt teszem, érdekes módon egyre inkább békén hagynak. Szeretnék hinni abban, hogy itthon is lehet olyan mestereket találni, akik nézik az embert is. Ez azért nevetséges, mert az utca civil embere is tudja, hogy egy művész általában azért lesz művész, mert jóval érzékenyebb az átlagnál – akkor miért lesz neki jó, ha annyi bántást kap, amennyi bárkinek letaglózó volna?

A beszélgetés elején említetted, hogy a szüleid téged is igyekeztek a klasszikus pályák felé terelni. Ők hogy fogadták a pálfordulásodat? És a hazai iskolarendszerben hatalmas károkat szenvedett baráti kapcsolataidat sikerült megszilárdítanod, miután megtaláltad a saját hangod?

Mostanra a szüleim is elfogadták, hogy operát szeretnék énekelni, a férjem pedig minden tekintetben támogat. Kivételes dolog ez: egy színésznőt ismert meg, aki még egy magánklinikán is volt marketinges, jelenleg újságírásból él, és bő egy éve minden nap keményen dolgozik azért, hogy operaszínpadokon állhasson. Szóval nem unatkozik ő sem, de nem kapkodja a fejét, hanem érti, ismeri az utam – és sokkal elfogadóbb velem, mint amilyen én valaha voltam magammal. Sokszor az emberben, amikor később találja meg a hivatását, mint a „normális”, egy csomó düh szabadul fel. Szerencsére már nem vagyok dühös, hanem örülök, hogyha minden jól megy. Van még egy-két évtizedem arra, hogy annak éljek, amit a legjobban szeretek.

Mi volt az a gondolat, mantra, ami a legnehezebb pillanatokban is a felszínen tartott?

Nem egy gondolat volt, hanem az, hogy mennyire szeretek énekelni. Ez valami olyan elementáris pszichofizikai örömöt okoz nekem, hogy úgy érzem, soha nem tudnám abbahagyni. A kapunyitási pánikok világában a legnehezebb dolog nem az eredeti út elhagyása, hanem az elköteleződés és az, hogy teljes vállszélességgel beálljak a szenvedélyem mögé. New Yorkban egy templomban évekkel ezelőtt megkérdeztem Istent, hogy mi legyen az énekléssel, mi legyen az életemmel. Kinyitottam válaszért a Bibliát, és már-már giccses, de egy zsoltárnál csaptam fel: „Énekeljetek új éneket az úrnak, minden föld zengjen dalt az Úrnak.” Számomra ez az élmény is hatalmas jelzésértékkel bírt.