Egyedülálló internetes ősbemutatók a Madách Színházban – interjú Szirtes Tamással

A koronavírus-járvány szinte mindenkit leállásra, lassításra kényszerített, a színházak bezártak, az előadások elmaradtak. De mit tesz ilyenkor egy olyan ember, mint ön, aki számára a semmittevés ismeretlen fogalom, akiben folyamatosan buzog a tettvágy, és akiből soha ki nem fogy az alkotókedv?

Az igazság az, hogy sokkal többet dolgoztam az elmúlt két hónap alatt, mint békeidőben. Egy ilyen rendkívüli helyzetben sem lehet leállni, hiszen számos adminisztrációs, munkajogi, higiéniai és gazdasági kérdés merül fel, amelyekre azonnal kell választ és megoldást találni. A három hónapra előre eladott jegyekről is rögvest dönteni kellett, és az egyik legfontosabb feladatunk az volt, hogy megtartsuk a nézőinket. Az elmaradt előadások pótlásaképpen közösségi oldalainkon (Facebook oldalunkon, honlapunkon és YouTube-csatornánkon) tematikus műsorfolyamokat indítottunk: a Madách Színház repertoárja él, és visszavárjuk önöket! címmel rövid videókat készítünk produkcióink legsikeresebb dalaiból – a repertoárt folyamatosan bővítjük. Május elején debütált a Musical csillagok népdalt énekelnek online sorozatunk, melyben tizennyolc művész – többek között Fonyó Barbara, Csengeri Attila, Gubik Petra, Miller Zoltán, Kováts Kriszta és Sasvári Sándor – énekel népdalokat. Ez mind én vagyok című videosorozatunkban a nálunk fellépő művészeket arra kértük, hogy adjanak elő bármi olyat – dalt, verset, táncot, mozgást, személyes történetet –, amit szívesen bemutatnának, amire büszkék, vagy amit szívesen csinálnak. Dunai Tamás, Weil Róbert, Sáfár Mónika, Sasvári Sándor, Mahó Andrea és Gálvölgyi János olyan oldalukat mutatták meg, amelyek eddig nézőink előtt és előttünk is ismeretlenek voltak.

A rendhagyó szituáció világosan megmutatta azt is, hogy színházi értelemben mit nem lehet ilyenkor megcsinálni. Nem lehet például többszereplős zenés produkciókat készíteni, márpedig a musical egyik nagy ereje a kollektív varázs, amikor a nézőtér és a színpad, a néző és az előadó egyetlen közösséget alkot. A koronavírus ettől a varázslattól fosztott meg mindannyiunkat. Sokat gondolkodtunk azon, hogy mi lehet erre a különös helyzetre adható szakmai válasz, majd megszületett a Madách Színház élőben az ön otthonában című sorozat ötlete, mely néző és előadó között az előbb említettekhez nagyon hasonló spirituális kapcsolatot teremt, és amivel új műfajt kívánunk teremteni.

Az említett sorozat keretében két premierre kerül sor: június 4-én 20 órai kezdettel az ön rendezésében mutatják be Carol Rocamora amerikai írónő Örökké fogd a kezem című művét, amelyet a szerző Anton Pavlovics Csehov és felesége, Olga Knyipper színésznő levelezése nyomán írt, június 11-én este pedig a Jövőre veled, ugyanitt című vígjáték debütál Harangi Mária rendezésében. Egy ilyen speciális helyzetben hogyan zajlanak a próbák?

A megbeszéléseket és a teljes próbafolyamatot is online tartottuk, az alkotófolyamatba zeneszerző barátom, Gulyás Levente is bekapcsolódott. Mindkét előadás esetében egyetlen kamerával dolgozunk, a plánozásra, vagyis a közelítésre és távolításra, a szereplők közeli vagy távoli megjelenítésére fektetünk hangsúlyt. Praktikusan kétszereplős színdarabokat választottam, a szerepeket színészházaspárokra – Nagy-Kálózy Eszterre és Rudolf Péterre, valamint Kovács Lottira és Szemenyei Jánosra – osztottam, az előadásokat az ő otthonukból sugározzuk. Az Örökké fogd a kezem a premiert követően még négy alkalommal, június 5, 6, 9, 10-én, a Jövőre veled, ugyanitt pedig június 12, 13, 16, 17-én este ugyancsak 20 órai kezdettel lesz látható. Ezek a bemutatók semmiképpen nem szokásos Madách színházi premierek lesznek, hiszen nem áll rendelkezésünkre díszlet, világítás, jelmez és koreográfia, de a szó varázsa, a színészek tehetsége, valamint a színész–néző kapcsolat erőteljes lesz.

Fontos hangsúlyozni, hogy az előadásokat valós időben sugározzuk, később nem visszanézhetők – minden alkalommal élők, egyszeriek és megismételhetetlenek, hiszen a színházi előadás egyik legfőbb ismérve éppen ez.

Tudomásom szerint a világon még senki nem próbálkozott ilyesmivel.

Az élő közvetítés, más néven a videostreaming a Budapest Film Zrt. technikai segítségével jön létre. A jegyeket online lehet megvásárolni, a vásárlást követően pedig a visszaigazoló e-mailben szereplő linkkel lesz hozzáférhető, megtekinthető az adott előadás. A két új előadás közvetítése előtt nézőink virtuális beszélgetésen vehetnek részt: az Örökké fogd a kezem kapcsán Nyáry Krisztián irodalomtörténész mesél Csehov és Olga Knyipper házasságáról, és válaszol a kérdésekre is, a Jövőre, veled, ugyanitt előadások előtt pedig Gálvölgyi János Kossuth- és Jászai-díjas színművészt kérdezhetik többek között a komédiajátszás kulisszáiról.

A praktikus okokon túl mi fogta meg a Carol Rocamora-műben?

A mű két rendkívüli emberről, a világirodalom egyik legnagyobb írójáról és a kor ünnepelt színésznőjéről szól. Csehov 1899-ben ismerkedik meg a nála tíz évvel fiatalabb Olga Leonardovna Knyipperrel, aki akkoriban a Moszkvai Művész Színház vezető színésznője, és később több darabjának is nagy sikerrel játszotta jelentős szerepeit, például Mását a Három nővérben vagy Ranyevszkaját a Cseresznyéskertben. Házasságuk néhány éve alatt Olga végig kitart a tüdőbeteg író mellett, vele van akkor is, amikor férje negyvenkét évesen meghal. Egy nagyon szép, szenvedélyes szerelmi történetről van tehát szó, és nem mehetünk el amellett sem, hogy a mai rendezők és a 21. századi egyetemi oktatás is pont a 19. század végének orosz színházából, az orosz színházi esztétikából, Csehovból, de legfőképp a Sztanyiszlavszkij által képviselt színházeszményből, annak hatásaiból táplálkozik.

Evidens volt, hogy Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter játssza a főszerepeket?

Egy pillanatig sem volt kétséges. Szeretettel vetették bele magukat a próbafolyamatba, és még ezt a rendhagyó színházi helyzetet is élvezik – gondoljunk csak bele, hogy a lakásukban elhangzó szó, költészet és szenvedély ugyanabban az időben lesz jelen a világ bármely pontján: úgy Angliában, mint Kolozsvárott vagy épp Budapesten. Ez olyan csábító lehetőség, ami számomra mindenféle technikai kockázatot megér.

Elképzelhetőnek tartja, hogy a színház újranyitását követően a videostreaming-előadások és a „klasszikus”, nézőtérről élvezhető produkciók egyaránt jelen legyenek a Madách-repertoáron?

Meglátjuk, hogy milyen fogadtatásra lel a két kísérleti előadásunk. Ha kellő biztatást és pozitív visszajelzéseket kapunk a nézőktől, akkor természetesen mérlegelni fogjuk a folytatás lehetőségét.

És a kritikusok visszajelzése mennyire fontos? Van olyan hazai színikritika, amelyet egy rendezés után előszeretettel olvas, amelyre odafigyel?

Volt egy időszak az életemben, amikor nagyon szerettem a kritikákat, előszeretettel olvastam őket – ha méltatták a produkciót, örültem, ha valamit aggályosnak ítéltek, megfontoltam. Mostanában már nem keresem a kritikákat, de ha megtalálnak, nem térek ki előlük.

Az elmúlt közel két hónap eseményei azt mutatják, hogy mindennapjainkat és így színházfogyasztási szokásainkat is alapjaiban írta át a világjárvány közös tapasztalata, ehhez pedig a századunkban zajló digitális forradalom is jócskán hozzátesz. Vannak, akik úgy vélik, hogy a színház lényege az interakció, és ha nincs egyazon térben színész és néző, akkor az nem színház. Indokolt lehet mostanában újra feltenni a kérdést: mi a színház? Van ennek a váltásnak hatása a formai és strukturális aspektusokra , esetleg a narratívára?

Onnantól kezdve, hogy a tűz körüli mesemondás és az egyes rítusok létrejöttek, a színház, az előadóművészet folyamatosan változik, bizonyos elemei azonban változatlanok. Az itt és most, a tehetség kisugárzása, a megszülető pillanat és a varázs, a történetek ereje mind konstans elemek, a színház ősi elemei. Változik a forma, a technikai lehetőség, a narráció eszköze, vagyis némileg átrajzolódik a kép, de a színház mindig ugyanazt fogja jelenteni.

Az emberi lélek éhezi a történeteket, szükség van mesemondókra, mai szóval élve színészekre, rendezőkre is ahhoz, hogy eligazodjunk az életben, illetve hogy valamibe kapaszkodhassunk.

Több mint öt évtizede van a pályán, és több mint tizenhat éve igazgatja a Madách Színházat, amely az ön vezetése alatt vált Európa-szerte ismert és elismert intézménnyé. Nyilván a vastaps és a díjak mindig jólesnek az embernek, de talán a sikerről és a boldogságról alkotott kép idővel átrajzolódik. Önnek ma mit jelent a siker?

Azt, ha csinálhatjuk a színházat. Ha van egy gondolati mag, amit elvethetek, ami aztán szárba szökken, és virágot hoz. Ha érzem, hogy amit csinálok, hat a színészre, a nézőkre, a környezetemre, a kollégákra.