„Térképet adni önmagukhoz” – interjú Versényi Anna művészetterapeutával

Elsősorban pszichológusként tevékenykedsz, de aktív vagy képzőművészként is, 2018-ban pedig egy családregényt publikáltál Elfelejtett példányok címmel. Mesélnél arról, hogy az irodalomterápia hogyan ötvözi ezeket a területeket? Milyen kapcsolat van a művészet és a pszichológia között?

A művészet tudattalan tartalmak köznapi módon meg nem fogalmazható gondolatátviteleként is felfogható, amiben benne van az alkotó személyisége. A mű bizonyos szempontból önfeltárás, valamilyen lelki tartalom feldolgozása. A pszichológia ezt a feltárást gyógyító céllal végzi, amelynek egyik módszere épp a művészet, hiszen rajta keresztül olyan tartalmak is felszínre kerülnek, amelyek tudatosan nem hozzáférhetőek. Ami felszínre kerül, az segít az önismeretben, élmények feldolgozásában, érzelmek tudatosításában, és ez lényeges például irracionális félelmek esetében. Ahogy összefonódik a pszichológia a művészettel, úgy ennek egyes területei sem hasíthatók szét. Az irodalom és a pszichológia összefonódására példa a regényem is. A könyv keretét egy pszichológiai játék adja, ahol egy kép és egy szó idéz fel egy történetet.

Én először művészettel foglalkoztam, aztán végeztem el a pszichológia szakot, már felnőttként. Miután komoly öngyógyító eredményekkel használtam műalkotásokat, rájöttem, hogy ez másoknak is segíthet.

A szakdolgozatomat is ebben a témában írtam, hiszen addigra már sok tapasztalatom volt ezen a téren, többek között autista alkotó csoportot is vezettem.

Hogyan épülnek be a foglalkozásokba az egyes művészeti alkotások?

A művészetterápia végbemehet a zene, a tánc, az irodalom és a képzőművészet segítségével. Én az utóbbi kettővel foglalkozom, gyerekekkel és felnőttekkel is dolgozom. Az irodalom mint terápia lehet aktív és passzív, abban az értelemben, hogy létrejön-e alkotás, vagy sem. Utóbbi esetben az olvasmányélmények segítenek közelebb kerülni önmagunkhoz. A területek összefonódására jó példa, ha felolvasok egy verset többször, s annak hatása alatt készül valamilyen képzőművészeti alkotás. Színfoltok, nyomatok, kollázs, gesztusfestés, mintázás összessége – lényegében mindegy. Ezután megbeszéljük, milyen érzelmeket, emlékeket hoztak felszínre a hallott sorok. Nem illusztrációnak nevezném az így létrejött produktumokat, hiszen sokkal jobban elszakad a vers mondanivalójától, jobban átformálódik. Személyes példám erre, amikor Áfra János A sötétség igéi című versének kulcsszavai (vér, lombik, lény teremtése mágiával) saját, négy évig tartó lombikprogramomat idézték fel. Sokat segített e szöveg a feldolgozásban. Magamtól sohasem festettem erről.

Más módszerekkel kell közelíteni a gyerekekhez, felnőttekhez vagy akár autistákhoz?

Igen, nagy különbségek vannak. Ami azonos, az a feltétel nélküli elfogadás és a bizalmi kapcsolat kiépítése. Utóbbi autistáknál hosszú idő, s már az is eredmény, ha elfogadnak. Hiába tanuljuk meg a jellemző tüneteket, ha egyénekkel bánunk.

Mindenkinél fel kell deríteni, ő hogyan látja a világot, milyen szabályok, rítusok fontosak a biztonságérzetéhez.

Gyerekeknél, kamaszoknál gyakran szinte csak én vagyok az az ember, aki leül melléjük, teljes figyelemmel meghallgatja, komolyan veszi, s mint említettem, feltétel nélkül el is fogadja őket. Ebben a tekintetben felnőtteknél sincs eltérés. A gyerekek sokszor bejönnek hozzám az iskolában „csak úgy”: kaját kérnek (mindig van nálam az is, ha kell), tollat vagy akár segítséget valami feladatban. Aztán egyszer csak kiszakad belőlük valami fontos mondanivaló. Mindenkinek elmondom – életkorhoz igazítva –, amit a titoktartásról tudnia kell: hogy vannak esetek, amikor kötelességem továbblépni az ő érdekükben. Szóval nem csak alkotunk, képeket és verseket elemzünk. Ez a legszebb része a munkámnak. Sajnos azonban sok gyerek felnőtteket is összeroppantó dolgoknak van kitéve: bántalmazás, elhanyagolás, szexuális abúzus, szegénység... A munkám része az is, hogy ezekben az ügyekben felveszem a kapcsolatot családsegítőkkel, gyermekvédelemmel, rendőrséggel, pszichiátriával. Felnőtteknél is fontos a bizalmi kapcsolat kialakítása – rendszerint az első beszélgetés alatt már kiderül, hogy ő meg tud-e nyílni nekem, „szimpatikus” vagyok-e. Ez nálunk inkább személyiségfüggő. Úgy értem, gyerekeknél nem fontos sok részlet, hogy milyen a külsőm, hangom, emlékeztetem-e valakire stb., ők jobban figyelnek az empatikus hozzáállásomra. Mondhatjuk, ők is feltételek nélkül elfogadnak engem. A felnőtteknél ez más.

Hogyan választod ki a megfelelő, felhasználható alkotásokat? Van valami koncepciód erre? Hol tájékozódsz a friss megjelenésekről?

Az irodalmi alkotások kiválasztásánál számít a téma, a korcsoport s persze az én személyes preferenciám is. Csak minőségi irodalmat használunk, de ha kamaszok hoznak nekem Facebookról megható idézetet szép rózsaszín virágcsokorral, akkor azt is megbeszéljük, hogy az miért „rossz” mégis, holott olyan igaz. Nemrég például a gyász kapcsán nyomtattam ki verset Peer Krisztián 42 című kötetéből. Figyelem az online és papíralapú irodalmi kiadványokat, szerzőket követek, akiket kedvelek, és ami megfog, azt kinyomtatom, elteszem. Gyakran használom például a Péczely Dóra szerkesztésében megjelent Szívlapát antológiát. Nem a legfontosabb, de szempont az is, hogy a kortárs, (akár debreceni kötődésű) szerzők műveit is használjam – egyszerűen azért, mert jók, és nincsenek benne a tananyagban. Sokkal inkább megszólítják a mai embert, mint egy száz-kétszáz évvel ezelőtt élt költő művei.

Képzőművészként szoktál saját képeket felhasználni?

Nem, a saját dolgaimban mindig benne vagyok én is, élményekkel, traumákkal, érzésekkel. Említettem, hogy először öngyógyításra használtam-használom a művészetet. Ha dolgozom valakivel, nem én vagyok fontos, hanem ő. Nem mondok soha saját példát, különös módon mégis megérzik, hogy én „miben vagyok jó”, milyen saját problémán, tragédián tudtam túljutni.

Olyan ez, mintha én már kijutottam volna abból a rengetegből, amiben ők vannak: ismerem a kivezető ösvényeket, így térképet adhatok másoknak is, hogy kitaláljanak. Utakat mutatni lehet, erővel kihúzni nem.

Manapság mintha egyre többen keresnének menedéket a művészetekben: rengetegen írnak, festenek, zenélnek, de sokan háttérbe is húzódnak, nem szívesen mutatják meg a nyilvánosságnak az alkotásaikat. Nyilvánosság alatt most például egy csoportot is értek. Könnyíti vagy inkább nehezíti a folyamatot ez az ambivalens viszony?

Le kell győznöm esetenként az ellenérzést, ami kamaszoknál jelentkezik, hiszen (bár nem feladatom bírálni a magyarórákat, s annak a színvonala is személyfüggő) sokszor eleve negatív attitűddel reagálnak: „Verset fogunk elemezni? Ne már!” Csodálkoznak, amikor kiderül, hogy a vers nem egy érthetetlen valami, amit régen egy depressziós ember írt, és amit be kell magolni, pedig a szavak egy részét nem is értik. A mai fiatal írók, költők könnyebben értelmezhetők, inkább fogalmazzák meg számukra is befogadható módon azokat az érzelmeket, amelyekben a sajátjaikra ismernek.

Ha olvasok, nem tudom kikapcsolni magamban – pedig néha szeretném – az elemző modult, ami a szerzőről készít egyfajta személyiségtérképet. Hasznos is ez, persze, mert kell beleérzés annak kitalálásához, hogy az adott személyt milyen vers, kinek a verse szólítja meg. Sok kötet, folyóirat vár felhasználásra nálam, amikben post-it cetlik jelölnek egy-egy szöveget, rajtuk ilyen kulcsszavakkal: generalizált szorongás, beilleszkedési zavar, trauma, kötődési zavar… Sokszor ha olvasok, elkezdek firkálgatni, rajzolni az írás nyomán – továbbgondolom, átértelmezem a szövegeket.

Minél fiatalabb egy gyerek, annál könnyebb rávenni az együttműködésre. Kicsiknél ez nem jelent gondot, hihetetlenül beszédesek és őszinték a rajzaik. Kamaszkorban már nem szívesen rajzolnak, felnőtteknél pedig megoszlik a vélemény. Egyrészt vannak divatos irányzatok, például „segítünk megfesteni egy képet” tanfolyam, ahol mindenki lemásol valamit, haza lehet vinni, kitenni, s amíg készült, közösségben volt, élvezte. Ez is jó, de semmi egyediség nincs benne, akár a kifestőkben. Kamaszokkal nehéz megértetni, hogy nincs szép rajz vagy rossz vers, bármit ír vagy rajzol, az itt, nálam jó. Sokat segít, ha egyéni tanácsadáson készül a munka, akkor nem látja más – én egyébként is jobban szeretem ezt a formát.

Felszínre kerülnek olyan dolgok, melyek a csoportban nem, s persze a titoktartás is lényeges. Van, aki „csak nekem” rajzol, s megkérdezi, hogy ugye nem mutatom meg senkinek. Volt dadogós gyerek, aki nem dadogott, amíg rajzolás közben beszélt.

A csoportfoglalkozásnak egészen más a hangulata, célja. Egyéni, hogy kinek mi a megfelelőbb forma. Érdekes megfigyelni a nemek szerinti megoszlást is. Kicsiknél nincs jelentősége, aztán kamaszkorban még a mangák vagy képregények korszakában olykor fiúk is rajzolnak. De ha megnézünk egy felnőtt festőtanfolyamot, szinte csak nők jelentkeznek, és a lélektannal kapcsolatos könyveknek is főleg ők a vásárlói. A gyerekek ügyében is szívesebben jönnek be anyukák. Valahogy a lélekkel, művészettel kapcsolatos dolgok femininné váltak a köztudatban.

Az alkotás folyamatánál mennyire „megbízhatóak” a motívumok, szimbólumok? Egyértelműen árulkodnak?

Azt szoktuk mondani, hogy egy rajz kevés. Szükséges hozzá beszélgetés és további rajzok, elemzések. Az is előfordul, hogy a gyerek csak lemásol valami trendi képet, filmrészletet. Jó példa erre, hogy nemrég volt egy rajzfilm, amelyben csontvázak szerepeltek. Ekkor megugrott a csontvázcsaládok száma, ami miatt a szülők kétségbeestek. Ehelyett inkább jobban oda kellene figyelni arra, hogy mit néz a gyerek, milyen tartalmak jutnak el hozzá.

Hol az irodalomterápia határa? Mik azok a betegségek, nehézségek, problémák, amiken még lehet segíteni ezekkel a módszerekkel, és mi az, amihez már kevés? Milyen problémákkal keresnek téged általában?

Sok esetben a probléma mértéke is számít, mert lehet szorongás a matektól és lehet egy folyamatos, szomatikus tünetekben is megnyilvánuló generalizált szorongás. Ha szükséges, mindig továbbutalom az illetőt klinikai szakpszichológus kollégához vagy pszichiáterhez. A gyermekpszichiátriával is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Komoly, gyógyszeres kezelést igénylő betegségeknél (mint pl. skizofrénia, paranoid személyiségzavar, bipoláris depresszió vagy mély depresszió) pszichiátriára van szükség, kiegészítésként jöhet csak szóba a művészetterápia. Viszont alkalmazzák kórházakban is, a debreceni Kenézy Kórházban is van példa erre. A kezdetekkor így jött létre az Art Brut kiállítás betegek alkotásaiból, amikor is Jean Dubuffet gyűjteni kezdte a pszichiátriai betegek műveit. Szerinte amiatt, hogy ők belső hajtóerő által a túlélésért alkotnak, hiányoznak a tanult klisék a műveikből. Sok esetben – enyhébbeket és súlyosakat is tekintve – aki pszichés beteg vagy erősen szorong, kevésbé tud hagyományos módon kapcsolatot teremteni másokkal. Verbális kommunikáció helyett így, a művészetek nyelvén fejezik ki magukat. Utóbbi zárkózott személyiségeknél és gyerekeknél is igaz.

A leggyakoribb problémák? Iskolában nagyon szerteágazó, főként szorongás, közösségi elfogadottsági problémák, családi gondok miatt fellépő viselkedészavar, frusztrációs agresszió, sőt egyre fiatalabb korosztálynál jelentkezik a függőség. Kábítószer, alkoholproblémák már tizenhárom éves korban, netfüggőség már hatéves korban... Márciusban jelenik meg új könyvem, amely műfaját tekintve pszichológiai önsegítő könyv, de nem hiányoznak belőle a szépirodalmi elemek sem. Az autoagresszió (önbántalmazás, vagdosás) jelenségéről szól, amely mostanában gyakori jelenség a kamaszoknál. Felnőtteknél inkább a szorongás, a párkapcsolati krízis, a kiégés, a gyereknevelési gondok jellemzők.

Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy megnyílt a világ egyik első olyan gyógyszertára, ahol gyógyverseket írnak fel a betegeknek. Mit gondolsz erről a kezdeményezésről?

Szimpatikus kezdeményezés, az irodalom népszerűsítése szempontjából is. Nagyon tetszik, hogy a hölgy témák szerint csoportosítja a köteteket. Valamiféle kulturális központtá lehetne fejleszteni, ahová szerzőket hívnának, de én azért bevonnék egy pszichológust is, mert kissé leegyszerűsítik a kérdést. Ami félrevezető, az „a pirulák helyett” kijelentés, mert a pszichológia nem erről szól, és gyakran szükséges a gyógyszeres kezelés. Ilyen esetben én is pszichiáterhez utalom az illetőt. A gyógyszer nem feltétlenül rossz, és sajnos vannak olyan esetek, amikor nem hagyható el. Léteznek jó gyógyszerek s olyanok, amelyek feltétlenül szükségesek. Utóbbit nem lehet pár perc alatt eldönteni egy könyvesboltban, legyen bármilyen empatikus a költőnő. Röviden nem csak „vers vagy gyógyszer” variáció létezik – a kérdés, ahogyan a személyiség is, jóval árnyaltabb.