„Nem mindegy, mire áldozunk egy évet az életünkből” – interjú Zombola Péterrel, a Szép csendben című film zeneszerzőjével

Sikeres csillagzat alatt születtek a kortárs magyar filmrendezők, hiszen ha csak az utóbbi pár évet nézzük, a Mindenkivel, a Testről és lélekről-lel, na meg a FOMO-val határozottan sikeresen ragadtak meg fontos társadalmi témákat és kérdésköröket, gyúrták őket egészestés filmmé, majd sokkolták velük a nézőközönséget. Abba a sorba, ahol a szociális érzékenységet osztották, beállt Nagy Zoltán is, aki a tabudöntögető Szép csendben című filmet jegyzi. De most a rendezői posztról a zongoraszékre vándorol át figyelmünk: ismerkedjünk meg Zombola Péterrel, aki filmzeneszerzőként tűnik fel a stáblistán.

A Duna TV Isten kezében című sorozatának egyik epizódjában ön is szerepelt. A rengeteg velős mondat közül a következő különösen fület szúrt nekem: „Az ember egész biológiai életében egyetlen darabot ír…” Az ön darabja hogy áll most?

Ha meghallgatom az eddigi munkáim, két oratóriumom – a Requiem és a Passio – kivételével elégedetlen vagyok. Ráadásul mostanában bizonytalan is számomra, valóban ez-e az utam, tényleg érdemes-e zenét írnom, minden eddigi stabil alapvetésem megkérdőjelezem. A zeneszerzés szakokon arra trenírozzák az embert, hogy napi rutinná váljon az írás, aztán folytattam is ezt a mechanizmust, míg egyszer csak megálltam, s megkérdeztem magamtól: tulajdonképp miért is csinálom ezt? Azért, mert eddig így volt? Megszokás? Ez valóban én vagyok? Ha megszokás, azonnal abbahagyom. Ha nem, és kiderül, hogy van mit mondanom, folytatom.

Passió, opera, requiem... Nem vagyok egy komolyzenei zseni, de a hangulatokból következtetve eléggé kedveli a drámai hatásokat. Ezért került a Szép csendben zeneszerzői pozíciójába is?

Hasonló atmoszférájú zenei nyelven beszélek, mint ami ahhoz a jelenethez volt szükséges, amihez zenét komponáltam. Így alakult az utam a filmhez.

Hogyan került a filmzenék világába?

Negyedikes zeneakadémistaként kerültem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre tanítani muzikális tárgyakat, itt kezdődött azóta is tartó vonzalmam az alkalmazott zene irányában mind szociális, mind szakmai téren.

Mesélne a film készítésének hátteréről? Először találkozott a szövegkönyvvel, és ahhoz írt műveket, vagy már a kész film képei ihlették meg?

Az utómunkába kapcsolódtam be, ahol megkaptam az említett jelenet képanyagát, és elkezdtünk konzultálni, milyen zene ellenpontozná leginkább a drámai képsorokat. Ott döntöttük el, hogy érdemes lenne olyan témát használni, ami akár többször is visszatérhetne a film során. Megbeszéltük a hangszerkiosztást, időtartamot s egyéb paramétereket. Utána megkomponáltam, faragtunk rajta picit, majd stúdiómunka, hangutómunka, és jöhetett a végleges verzió.

Hogyan lehet hitelesen aláfesteni egy ilyen tragikus eseményláncot, mint amilyet a ebben a filmben láthatunk?

Ugyan az alkalmazott zene egy szakma, amit hidegvérű profiként – vagy sok esetben hidegvérű kóklerként – is lehet csinálni, mégis egyre inkább azt gondolom, hogy fontos az érzelmi bevonódás.

A magam részéről csak olyan filmben tudnék már közreműködni alkotóként, ami vagy érzelmileg, vagy intellektuálisan maximálisan leköt és érdekel.

Gondoljunk csak bele, az előkészítés, a forgatás, az utómunkafázisok akár egy évig is végigkísérhetik az ember életét. Nem mindegy, mire áldozunk egy évet az életünkből, akár csak részlegesen is.

A színésznek teljesen bele kell élnie magát a szerepbe, hogy hitelesen átadhassa a karakterét. Így van ez a zeneszerzővel is? Önre milyen hatással volt a munka?

Szerencsére még a kelet-európai feudálszocialista, hímsoviniszta világunkban is elindult már egy folyamat, ami remélhetőleg elejét veszi a film cselekményszálául szolgáló eseménysorozathoz hasonló történéseknek. Ezen esetek tabuként kezelése is megdőlni látszik. Természetes, hogy egy ilyen történettel való közvetett érintkezés is megviseli az embert.

Mik voltak eddig a legizgalmasabb zenei vakvágányai, kalandozásai? Van olyan időszak vagy stílus, amit „guilty pleasure”-nek (bűnös élvezetnek) titulálna?

Ezen a téren nem vagyok tipikus zenész: sosem kerestem guilty pleasure-t. A zene csak egy terület a sok közül, ami érdekel – bár kétségtelen, annak idején kizárólag ennek tanulásába fektettem energiát. Guilty pleasure-ként hirtelen rengeteg minden eszembe jut: a nyolcvanas évek akciófilmjeit nézni undorító minőségű sörivás kíséretében, éjjelente a Zambézi folyó élővilágáról olvasni s cápatámadási statisztikákat böngészni, közép-amerikai dzsungelben bolyongani, lövész- és pókerversenyekre járni közepes teljesítménnyel, csípőspaparika-evő versenyt nyerni és így tovább.

A komponálás mellett a tanítás is a fő profiljába tartozik: mi az a párhuzam a hangok világa és az élet között, amivel a legmakacsabb füleket is zenehallgatásra tudja bírni?

A tanítás a zeneszerzés mellett a másik legfontosabb terület az életemben. Mindig igyekszem kipuhatolni, hogy az egy hallgatót milyen téma érdekli, mi van rá hatással, ezután pedig az adott téma és a zene között próbálok párhuzamokat keresni s ezáltal érzelmileg is bevonni a hallgatókat.

A blogbejegyzései alapján azt mondanám, hogy ön egy örök elemző: mintha mindig mindenkit megfigyelne, és semmi sem kerülhetné el a figyelmét. Mivel az írások nagy része utazás közben készül, meg kell kérdeznem: az emberek alapján ítél meg egy országot?

Valóban, elég élesek az antennáim, s állandóan aktiválva vannak. Az emberek és a közöttük lévő viszonyok mindig tűpontosan leképezik egy adott ország állapotát, sőt addigi történelmét is. Éppen ezért próbálom elkerülni a felkapott turistacélpontokat és inkább a helyiek között mozogni. Ez sok esetben veszélyes és/vagy szürreális szituációkhoz vezet, de eddig úgy tűnik, hogy egész hatékony őrangyalaim vannak.

Mi az, ami a legjobban érdekli önt az emberekben? A bennük lakozó érzelmek?

A tekintetük, az azon átszűrődő történetük, szorongásaik, katarzisaik, gyász- és örömélményeik.

A filmek és a tanításban elért sikerei mellett nemrég debütált első operája is Echo néven. Mindig keresi a kihívásokat, vagy egyszer csak beérik az új műfajok felfedezésére?

Utóbbi.

Automatikusan fut a „keresőprogram” bennem, de direkt módon sosem kerestem semmit. Olyan ez, mint a szerelem keresése, mely szándék esetén már a nulladik percben garantált a tragédia.

Az opera sosem érdekelt, most mégis megértem rá, s ha lesz lehetőségem/felkérésem, folytatom a műfaj irányában az alkotómunkát.

Mennyire piszkálja önt az érzés, amikor valamiben még nem próbálta ki magát? Vannak egójátszmái önmagával, vagy inkább szabadon alkotó típus?

Bármennyire próbálom leépíteni, sajnos a mai napig vannak egójátszmák – hiába a több év terápia, meg hiába mászkálok sokat thai és kambodzsai buddhista kolostorokban... Nem szeretnék mindenáron alkotni. Csak abban az esetben érdemes, ha érvényesnek érzem mind a belső szándékom, mind az abból létrejövő kompozíciót.