© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A beleélés hangjai
Dragomán György: Oroszlánkórus
Három az igazság, plusz egy a ráadás: Dragomán György három regénye után a ráadás Oroszlánkórus novelláskötetben harmincféle hang csendül fel, amelyek között vannak erősebbek és gyengébbek, ízlés szerint az egyik jobban cseng a fülünknek, a másik kevésbé. Ezzel együtt a karmester erős, félreismerhetetlen hangot csalogat elő, amelyet szívesen dúdolunk tovább magunkban.
Három az igazság, plusz egy a ráadás: jelenleg így áll megjelent könyveit tekintve Dragomán György. Három regényével – A pusztítás könyve, A fehér király, Mágia – számos műfordítónak biztosított kellemes elfoglaltságot, illetve gazdag képi megjelenítő erejével filmeseket is megihletett. A ráadás Oroszlánkórus novelláskötetben harmincféle hang csendül fel. A kórusban mindig vannak erősebb és gyengébb hangok, ízlés szerint az egyik jobban cseng a fülünknek, a másik kevésbé. Mindenkinek más részletek tetszhetnek, az összhangzás azonban konszonáns, élvezetes. Ezzel együtt a karmester erős, félreismerhetetlen hangot csalogat elő, amelyet szívesen dúdolunk tovább magunkban.
Elsőként a Vasvonó szólal meg, amelyben egy szigorú apa gyakoroltatja hegedülni fiát – ez a zenepedagógiai szituáció emlékeztet David Helfgott zongoraművész és apja viszonyára. A történet gyökere azonban az író – több novellában is meghatározó szerepű, gyermekkorát élénken megőrizni képes – emlékezetéből származó Wilhelm Hauff-tanmese, A kőszív, amelyben Füstösképű Munk Péter nyomorúságos életéből igyekszik kitörni Üvegmanó kincseit kutatva.
A Julie London 1964-es jazzklasszikusának címét viselő Cry me a river öt fázisban mutatja meg egy énekesnő életét: a (Lámpaláz)-ban még csak egy kvázi-pillangókisasszonyként bontogatja szárnyait, a (Festék) viszont már a valódi drámát ecseteli. A magányos anya rózsaszín, édeskés (Ispahan)-jának utóíze is kesernyés. „Lehet, hogy nekem a zene az apám” – véli fia a (Békejel)-ben, ahol a zenei ízlés különbözősége mutat rá anya és fia életútjának lassú szétválására. Végül a (Parázs)-ban már csak pislákol az élet, utoljára izzik fel a szenvedély heve.
A jazznél maradva A seprű tragikomikus apaalakjának élete csúcsa volt, amikor egyszer beugró dobosa lehetett Wynton Marsalisnak. Zárlatos borotvának nézi a sokkolót, mellyel orvostanhallgató fia segít neki infarktust szimulálni. Ezzel annak a kubai vuduvarázslatnak igyekszik véget vetni, amelyet megcsalás okozta válása miatt kell elszenvednie. A zene iránti szenvedély és a szerelem összebogozott szálait végül a gyerek szülők iránti szeretete oldja fel. De ez a sója a Húsleves hosszú lére eresztett – akár több mint három oldalas – mondatainak is.
Az átok kesernyéssége feloldódik a Limon con salban is, ahol az anya nem tud megbékélni fia választásával. A magyar kollektív öniróniára is mintapélda lehet ez a szöveg: gyakran panaszkodunk azért, mert külföldön nem ismerik jól hazánkat, a fővárosunkat. De hányan nem buknánk el, ha nekünk kellene beszámolnunk Dél-Amerika kulturális földrajzából? Ugyanakkor az onnan érkező, cigánylánynak bélyegzett menyet az általunk elhanyagolt Kodály-módszer vonzotta hozzánk.
A hangdobozok is a szülők kapcsolatának kudarcára építkezik. A gyászét itt nem váltja fel könnyebb hang, az aprólékosan felépített szerkezet összeomlik. A szülő kivitelezhetetlen álmának borúját csak a madridi Puerta del Sol szép terére nyíló szállodai ablakban megcsillanó napsugár teszi derűsebbé. A szerző valójában megbízást kapott arra, hogy novellát írjon a városról, ezért lakott ott, a cselekményben szereplő tüntetés is megtörtént. Az útra induló, a repülőgép ablakából kinézve – miközben a gép gyorsan emelkedve távolodik – egyre közelibb, apróbb dolgokat láttat, ellentétes a mozgás, mint Petrarca Pó, földi kérgem... versében. A szerelem azonban itt a szülőké, amely a diktatúra miatt nem érhette el a beteljesedés tetőfokát, nem jutottak el az áhított nászútra, ebbe a szállodába. A novellagyűjtemény egyik érzelmi csúcspontja az, amikor az erkélyen maga mellé, illetve a maga helyébe képzeli a szüleit, együtt, s így a valóság torzója kiegészül, a gyerekben mélyen belül mégis létrejön a szülők áhított pillanata.
Időben nem, csak térben áthidalhatatlan ott lenni a vágyott helyen a Keringőben, de egy gyerek szeme itt is csodára képes: a rossz tévében Ilonka néni a bécsi újévi koncertet nézi, „a képernyőn egy pillanatra megjelenik a közönség, az első sort mutatják, Ilonka néni tükörképe rájuk kopírozódik”.
A sokszólamú Oroszlánkórusban mindenki a maga nótáját fújja, a Poszthumán randin a posztintelligens férfi még azt is tudja a nőről, hogy az elmúlt évben százháromszor hallgatta végig Burial Untrue című lemezét. A hamisan emberi tudás azonban a nőt sem veszi le a lábáról, sőt inkább riasztóan hat ez a túltechnicizáltság – ránk is.
Louisy Joseph csengőhangként szólal meg egy a régi Ultrahang papírját kezében bügyürgető fiatal nő mobilján. A felnőtt által cipelt óriási tehertől egy idegen kislány segít megszabadulni, aki még vigasztalni is tud: „Ne búsulj, néni, meglátod, minden jó lesz.”
A gyerekek persze Rosszaságokra is képesek, amelyeken viszont mi, felnőttek mosolygunk.
A Hevimetált is csak kuncogáskompatibilis környezetben ajánlatos olvasni. Ha a főszereplő monológját megfosztjuk számtalan „bazmeg” szavától, valójában a heavy metálra kiterjedő enciklopédikus ismerettárral rendelkező fiatalember beszél hozzánk, aki kiváló nyelvi memóriával is rendelkezik: évtizedes távlatból is elő tud rukkolni – az egyik számból hallott – lengyel himnusz éneklésével.
A kötetcímadó (Oroszlánkórus)-t a Füles fotelben olvashatjuk. A nevető nagyapa foteljének oroszlánlába megrezegteti a padlót, a komód fiókjaira csavarozott bronz oroszlánfejek mögött az összekoccanó tárgyak morgó hangja először az oroszlánkórus, majd átminősül a nagyapa és unokája bátorságról harsogó duettjévé.
Az erdélyi szókincsű Mennyből az angyal megőrzi a gyermeki világ csodáit. Amikor már izgulni kezdünk, mert a kis kíváncsiskodó a kiábrándulás közelébe lopózik, fellélegezhetünk, mert éppen azt konstatálja, hogy csodák igenis léteznek.
A rövid terjedelmű olvasnivalókból néhány buszmegállónyi úton is lehet válogatni, lerövidítik az orvosra várakozást a rendelő előtt vagy bárhol máshol. Tizenhárom évnyi írás alatt nem csupán ezek a novellák születtek, ezért kíváncsian és örömmel várjuk a következő kötetet.
Dragomán György: Oroszlánkórus, Magvető, 2015.
Elsőként a Vasvonó szólal meg, amelyben egy szigorú apa gyakoroltatja hegedülni fiát – ez a zenepedagógiai szituáció emlékeztet David Helfgott zongoraművész és apja viszonyára. A történet gyökere azonban az író – több novellában is meghatározó szerepű, gyermekkorát élénken megőrizni képes – emlékezetéből származó Wilhelm Hauff-tanmese, A kőszív, amelyben Füstösképű Munk Péter nyomorúságos életéből igyekszik kitörni Üvegmanó kincseit kutatva.
A Julie London 1964-es jazzklasszikusának címét viselő Cry me a river öt fázisban mutatja meg egy énekesnő életét: a (Lámpaláz)-ban még csak egy kvázi-pillangókisasszonyként bontogatja szárnyait, a (Festék) viszont már a valódi drámát ecseteli. A magányos anya rózsaszín, édeskés (Ispahan)-jának utóíze is kesernyés. „Lehet, hogy nekem a zene az apám” – véli fia a (Békejel)-ben, ahol a zenei ízlés különbözősége mutat rá anya és fia életútjának lassú szétválására. Végül a (Parázs)-ban már csak pislákol az élet, utoljára izzik fel a szenvedély heve.
A jazznél maradva A seprű tragikomikus apaalakjának élete csúcsa volt, amikor egyszer beugró dobosa lehetett Wynton Marsalisnak. Zárlatos borotvának nézi a sokkolót, mellyel orvostanhallgató fia segít neki infarktust szimulálni. Ezzel annak a kubai vuduvarázslatnak igyekszik véget vetni, amelyet megcsalás okozta válása miatt kell elszenvednie. A zene iránti szenvedély és a szerelem összebogozott szálait végül a gyerek szülők iránti szeretete oldja fel. De ez a sója a Húsleves hosszú lére eresztett – akár több mint három oldalas – mondatainak is.
Az átok kesernyéssége feloldódik a Limon con salban is, ahol az anya nem tud megbékélni fia választásával. A magyar kollektív öniróniára is mintapélda lehet ez a szöveg: gyakran panaszkodunk azért, mert külföldön nem ismerik jól hazánkat, a fővárosunkat. De hányan nem buknánk el, ha nekünk kellene beszámolnunk Dél-Amerika kulturális földrajzából? Ugyanakkor az onnan érkező, cigánylánynak bélyegzett menyet az általunk elhanyagolt Kodály-módszer vonzotta hozzánk.
A hangdobozok is a szülők kapcsolatának kudarcára építkezik. A gyászét itt nem váltja fel könnyebb hang, az aprólékosan felépített szerkezet összeomlik. A szülő kivitelezhetetlen álmának borúját csak a madridi Puerta del Sol szép terére nyíló szállodai ablakban megcsillanó napsugár teszi derűsebbé. A szerző valójában megbízást kapott arra, hogy novellát írjon a városról, ezért lakott ott, a cselekményben szereplő tüntetés is megtörtént. Az útra induló, a repülőgép ablakából kinézve – miközben a gép gyorsan emelkedve távolodik – egyre közelibb, apróbb dolgokat láttat, ellentétes a mozgás, mint Petrarca Pó, földi kérgem... versében. A szerelem azonban itt a szülőké, amely a diktatúra miatt nem érhette el a beteljesedés tetőfokát, nem jutottak el az áhított nászútra, ebbe a szállodába. A novellagyűjtemény egyik érzelmi csúcspontja az, amikor az erkélyen maga mellé, illetve a maga helyébe képzeli a szüleit, együtt, s így a valóság torzója kiegészül, a gyerekben mélyen belül mégis létrejön a szülők áhított pillanata.
Időben nem, csak térben áthidalhatatlan ott lenni a vágyott helyen a Keringőben, de egy gyerek szeme itt is csodára képes: a rossz tévében Ilonka néni a bécsi újévi koncertet nézi, „a képernyőn egy pillanatra megjelenik a közönség, az első sort mutatják, Ilonka néni tükörképe rájuk kopírozódik”.
A sokszólamú Oroszlánkórusban mindenki a maga nótáját fújja, a Poszthumán randin a posztintelligens férfi még azt is tudja a nőről, hogy az elmúlt évben százháromszor hallgatta végig Burial Untrue című lemezét. A hamisan emberi tudás azonban a nőt sem veszi le a lábáról, sőt inkább riasztóan hat ez a túltechnicizáltság – ránk is.
Louisy Joseph csengőhangként szólal meg egy a régi Ultrahang papírját kezében bügyürgető fiatal nő mobilján. A felnőtt által cipelt óriási tehertől egy idegen kislány segít megszabadulni, aki még vigasztalni is tud: „Ne búsulj, néni, meglátod, minden jó lesz.”
A gyerekek persze Rosszaságokra is képesek, amelyeken viszont mi, felnőttek mosolygunk.
A Hevimetált is csak kuncogáskompatibilis környezetben ajánlatos olvasni. Ha a főszereplő monológját megfosztjuk számtalan „bazmeg” szavától, valójában a heavy metálra kiterjedő enciklopédikus ismerettárral rendelkező fiatalember beszél hozzánk, aki kiváló nyelvi memóriával is rendelkezik: évtizedes távlatból is elő tud rukkolni – az egyik számból hallott – lengyel himnusz éneklésével.
A kötetcímadó (Oroszlánkórus)-t a Füles fotelben olvashatjuk. A nevető nagyapa foteljének oroszlánlába megrezegteti a padlót, a komód fiókjaira csavarozott bronz oroszlánfejek mögött az összekoccanó tárgyak morgó hangja először az oroszlánkórus, majd átminősül a nagyapa és unokája bátorságról harsogó duettjévé.
Az erdélyi szókincsű Mennyből az angyal megőrzi a gyermeki világ csodáit. Amikor már izgulni kezdünk, mert a kis kíváncsiskodó a kiábrándulás közelébe lopózik, fellélegezhetünk, mert éppen azt konstatálja, hogy csodák igenis léteznek.
A rövid terjedelmű olvasnivalókból néhány buszmegállónyi úton is lehet válogatni, lerövidítik az orvosra várakozást a rendelő előtt vagy bárhol máshol. Tizenhárom évnyi írás alatt nem csupán ezek a novellák születtek, ezért kíváncsian és örömmel várjuk a következő kötetet.
Dragomán György: Oroszlánkórus, Magvető, 2015.
