„A beszélőim akaratosak, ha nem is agresszívek”

Kerber Balázs (1990) első verseskötete tavaly látott napvilágot Alszom rendszertelenül címmel a Prae.hu-nál JAK-füzetként, Balajthy Ágnes és Borsik Miklós gondozásában. Az alábbiakban szerző és szerkesztő beszélgetése olvasható a Kerber-költészet főbb tendenciáiról, lehetséges elágazásairól.



Debütáló könyved kevéssel a megjelenése után bekerült a Horváth Péter Ösztöndíj tíz jelöltje közé. Így olyan könyvekkel is felvehette a versenyt, amelyek messze nem számítanak egy pályakezdő bemutatkozásának. Ugyanakkor a tiednek az alakulástörténete sem 1-2 évre nyúlik vissza. Mesélsz egy kicsit erről? Az időrendben utolsó vers, a Via Belmeloro emlékeim szerint ha nem is a nyomda megjelölte deadline terméke volt, de akkortájt lépett be a kötetszerkezetbe. Mikori az első vers?

Igen, tulajdonképp csak részben volt szó tudatos kötetépítésről, mert a versek nagy része kb. az elmúlt 5-6 év során keletkezett, eléggé eltérő időszakokban, és utólag rendeztem őket több alkalommal is össze különböző motivikus szempontok szerint, míg végül kialakult ez a koncepció. Épp a kötet megjelenése előtt nem sokkal kezdtek el érdekelni a félig lírai, félig epikus, hosszabb lélegzetű szövegek. A Csillagvégen például ennek a poétikának a terméke.

Olyan szövegteret akartam teremteni, amelyben szabadon mozoghatnak asszociációk, képek és laza történések. Ennek az elképzelésnek a nyoma már látszik a kötet anyagán, és ezzel egy időben ért egy másik eléggé meghatározó élmény, a bolognai Erasmus-utam. A város hangulata és a magyartól nagyon különböző olasz életmód erősen hatott rám. Ennek az útnak a benyomásai a könyvben még csak az általad is említett Via Belmeloro című szövegben jelentkeznek tisztán, de szeretnék erről még sok lírai-epikus szöveget írni – a kötet megjelenése óta már született is néhány új.

A legelső olyan verseim, amik már bekerültek a kötetbe, 2008 körül keletkeztek, még gimnazista koromban. Ekkor kezdtem el járni Kukorelly Endre írószemináriumára, ami nagyon fontos élmény számomra a kortárs irodalom megismerésének szempontjából. Ekkoriban keletkezett a Mint az ember és az Alszom rendszertelenül is, ami a kötet címadó verse lett. Ezt a címet egyébként a koncepcióval ellentétben már nagyon régen eldöntöttem, és örülök, hogy végül ez lett, bár sokszor elvetettem időközben.

Sosem gondolkodtam nagyon átfogó tervekben, inkább az vezérelt a versírásban, hogy épp mi foglalkoztatott. Viszont vannak olyan dolgok, amik mindig is motiváltak: a világalkotás lehetősége a versek által, a világ összerakása, újrarendezése, magyarázatai, illetve a mozgásoknak és az álomnak a szerepe ebben a folytonos rendezésben. Ezek a motívumok aztán gyakoriak lettek, és többféle módon is előkerültek az évek során, így a kötet összeállításánál lehetett rájuk támaszkodni. Sok inspirációt, segítséget és tanácsot kaptam Marno Jánostól, aki kezdettől fogva nagyon sokat segített abban, hogy egyre biztosabban javítsam, alakítsam a szövegeket, és akivel sokat beszéltünk általában is a költészetről, különböző elméleti problémákról.

Az önmonitorozás állandósága mind a verseidben beszélő alakokat, mind a munkamódszeredet jellemzi, bár a versbeszélőkben, úgy tűnik, több a beletörődés. Nekik általában mintha épp elegendő kihívás lenne pontosan leírni valamiről, hogy milyen, nemhogy megváltoztatni (bár az előbbi részben már mindig azonos az utóbbival – talán ezt sejtik meg –, így ha nem csinálnak semmit, már az is túl sok). Sokat javítasz utólag a szövegen? Hogyan közelítesz a korrekciót elnyújtó attitűdhöz, amely például annak a Kukorellynek a sajátja, akinek a művei is fontos ösztönzést jelentettek? Nála egyfajta önnevelés és talán egy rilkei mozzanat is megjelenik a vissza-visszatérő átírásban, ha a mű az alkotó saját, érvényes halálának kihordásával párhuzamosan nem zárulhat le.

Nagyon fontosnak tartom a szövegeim javítását, viszont a túlzott átírást, állandó korrekciót nem szeretem. Általában az első megírás után többször is újraírom, javítom a verset, sokszor átolvasom, viszont ha egy szöveget már megszerettem valahogy, akkor nem szeretek igazán hozzányúlni, csak akkor, ha tényleg találok egy sokkal jobbnak tűnő megoldást, vagy ha utólag úgy látom, hogy mindenképp változtatni kell, mert valami nem működik. Hosszabb idő után pedig már azért sem szeretek igazán változtatni, mert úgy érzem, hogy a szövegek, legalábbis számomra, lenyomatai is annak az időszaknak, annak az állapotomnak, amelyben írtam őket, és talán rontana is rajtuk, vagy legalábbis torzítaná őket, ha a mostani világomhoz, ízlésemhez, érdeklődésemhez hangszerelném őket.

Általában azt nézem, hogy a maguk kontextusában, rendszerében tetszenek-e még, és akkor javítok, ha már a maguk módján sem látom őket jónak. Ebben az értelemben beletörődöm egyes szövegeimbe, viszont a beszélőimet nem látom teljesen beletörődőnek. Való igaz, hogy a leírás, a megfigyelés és az önmonitorozás fontos nekik, vagyis az analízis, ugyanakkor a terek, oszlopok leírása mögött gyakran nagyon is tevékeny belső drámák, meghasonlások, filmek zajlanak, amiknek csak kivetülései ezek a külső épületek, tárgyak. Úgy látom, hogy a beszélőim aktív belső tevékenységgel töltik fel azt a teret, amiben egyébként fizikailag valóban nem sok mindent tesznek. És ez a belső tevékenység nemcsak a leírásra vonatkozik, hanem problémák jelennek meg általa. Gyakran egy oszlop leírása nem azt jelenti, hogy a beszélő rejtélyt lát az oszlopban – bár sokszor ez is megtörténhet –, hanem hogy önnön drámáit vetíti elénk vagy rejti el egy oszlop elemzésével. A gyakori hőérzet, a mediterrán jelleg nemcsak a szemlélődést, de az elnyúló, hatalmas térben jelentkező választási kényszert, útkeresést is eszünkbe juttathatja.

Örülök, hogy kitérsz a belső drámákra, mert hallható olyan vélemény is, miszerint a Kerber-szöveg azt a benyomást kelti, mintha mellébeszélne, elbeszélne a probléma mellett (felett), amely a szubjektumot igazán érintheti. A felületes olvasat épp azt a beszédes felszínt véti el, amelynek az elkötelezettje vagy bizonyos értelemben. A beletörődéssel inkább arra céloztam, hogy aki nálad fellép, nem robbantja fel az oszlopot, meg se dobálja, nem faragja. Ami nem zárja ki – sőt erősítheti – a belső aktivitást, de a beavatkozó, a tárgy megváltoztatására irányuló cselekvés nem jellemző. A nyílt agresszió még ritkább. Igaz, így aggasztóbb is lehet, ha egy sötét útvonalon a versenykényszer lidérce dagad az egymást kerülgető teherautókon: „hátuk ponyvája lobog felénk”. Itt egy baleset relatív feloldást is jelenthetne. Helyette marad a többé-kevésbé szokványos közlekedés annak tartózkodó, éjszakai hasonlataként, ahogy egymással és egymáshoz képest kapaszkodunk (Előtérben a hegyek).

Igen, a versek szereplői vagy beszélői fizikailag inaktívak, ugyanakkor talán azért nincs idejük robbantgatni, mert maga a világ robban szét körülöttük, bomlik részeire, vagy rendeződik újra – ők gyakorlatilag ebben a robbanásban járkálnak, és próbálják felmérni a helyzetet. A verseim beszélői tulajdonképpen elszenvedői a tér szerveződésének; ebben az értelemben maga a világ viselkedik tevőlegesen, így nem hagy időt nekik a cselekvésre. A Mint az ember című vers szereplője például nem igazán tud mit tenni, mert az sem világos számára, hogy hol van, hogy hogyan viselkedik körülötte a világ, mi a rendszer.

Az önmonitorozás helyett ezért inkább gyakran a világmonitorozás szót használnám: a beszélők a körülöttük lévő dolgokat veszik számba, azokat elemzik. Ugyanakkor ez mégsem vezet az objektivitáshoz, hiszen a beszélő épp a világból szűri le saját állapotát – épp az oszlopok állása, a fények esése mutatja meg szerintem a drámákat. És hát az is igaz, hogy a beszélő a világot is az elmén keresztül elemzi, illetve magában a világban is a saját elméjét vizsgálja, vagyis már a kezdeteknél sem vonatkoztathat el saját állapotától. Az elemzés vágya pedig, ha nem is agressziót, de hevességet vagy nyugtalanságot szül, ami inkább a „beszédben” nyilvánul meg, mint a „cselekményben”. A beszélőim ebben az értelemben akaratosak, ha nem is agresszívek.



Azt mondod, az „önmonitorozás helyett”, de a válaszodból kibontható, hogy ön- és világmonitorozás nem zárják ki egymást. A párhuzamosságukat viszed színre. És részben az akaratosság révén mintha megnőne a fej gravitációja, ott zajlana az események zöme. Nem is mindig benne, sokszor rajta szaporázzuk lépteinket, anélkül, hogy eltaposnánk magunkat. Rögzítetlen átmenetiségben. Fontos lesz a fej mint az a határ, amely szívóerővel bír. Egy helyütt belefolyik a koponyába a „meg nem értettség”, már ha sikerül neki. Nem más, mint „jóleső massza. Vagy szél, / ami hajadat fújja, dagasztja, / és megérinti az elméd.” Inkább a köztesség terében találjuk, annak az alakulástartománynak a belső széle felé, ahol gyakran meghatározatlan anyagiságot nyernek nálad a fogalmak. A tárgyak, a látványok megnyúlnak. A „nyúlik” ige töve is sokszor kap toldalékot valamilyen szóváltozatban. Az érzékelt világ részei egymásba tűnnek, elkeveredik a színük. Körvonalaikat kockáztatják, de nem mindig tudni, keletkeznek vagy pusztulnak, összeállnak vagy szétesnek. Ami állandó, az a kitettség a sűrű terhelésnek. A folyamatok szívós munkát tesznek szükségessé valaki számára, előjelüktől függetlenül.

Izgalmas a „szívóerő” kifejezés; igen, mintha épp az történne gyakran, hogy az elme teljesen, szinte anyagilag magába szívja az érzékelt világot, és maga az érzékelés tömíti el, mert amit lát, a fejben is materializálódik. Talán itt érvényes a leginkább, amit említettél, hogy már az is túl sok a beszélőknek, ha nem tesznek semmit (fizikailag). Talán egyes szövegekben a fejet épp a hőérzet „töri át”: mintha a forróság, illetve az abban keletkező szikrázó látvány „beleszervesülne” a beszélőbe, és a tárgyak súlya, anyaga is a test része lesz, befolyásolja annak állapotát. Ugyanígy a napszakok is belső állapotok lesznek. A beléjük költözött anyag, hő és idő megterhelik a fejet, és mindezek gyakran az izzadás mint feloldás felé vezetnek – talán ezért asszociálja az este, vagyis a sötétség leszállta sokszor a lecsapódást. Aztán épp ez az izzadás hozza el a körvonalak összemosódását, ahogy a víz elborít mindent. Vagyis azáltal keletkezik esemény, hogy a világ látványával és terhével együtt beférkőzik az agyba. Az agy nem akarja megenni a környezetét, inkább elszenvedi, hogy az beléáramlik, viszont akaratlanul is elemzi a beljebb és beljebb kerülő külvilágot. Azonban ez a magatartás inkább a hőérzettel foglalkozó szövegeimre jellemző, mert máskor meg mintha épp a beszélő elméje kezdené el mozgatni, röptetni maga körül a világot, aztán maga az agy is röpköd az összekuszált világban. Valóban izgat a fények, anyagok deformálódása, transzformációja is. Talán ezért is szeretem annyira a „nyúlik”, „hajlik” igéket és az általuk kifejezett dinamizmust.

„szivacsbetétek áznak át / akkora szorgalommal / amivel élek” – ironizál a Bentlakó című vers Nemes Z. Máriótól az át(nem)eresztő rétegeinken. Szerinted mennyire humorforrás ez nálad? Az aktivitás kemény normatívája jut eszembe ugyanis a válaszod mozgalmasságáról, a cselekvés definíciója mint komoly hagyomány. Elég szilárd alapot képez, mit fogadunk el tettnek, mik a járulékai, a kötelező ornamensei. Így ha valaki látható elmozdulás, munkaeszközök és -társak híján tevékeny, néha vicces. Hiszen a passzivitás díszleteit ölti fel, nehéz kibújni. Mi van, ha a belső, félig-meddig rejtőző aktivitás alibi, és nem is növekszik (lásd Jutta Scherrer „dolgos” konfliktusát Pilinszkyvel, aki naphosszat füstölt a fotelben)? A másik megjegyzés – és ez már a válaszod stílusát érinti – a Szentkuthy Miklós iránti nyitottságra vonatkozik. Lehet, hogy nem csupán kutatója, hanem esszéista követője is lehetnél Szentkuthynak, ami az önreflexió hajlékonyságát illeti. Milyen szövegeken dolgozol most, és van-e ezek között értekező jellegű?

A humor megjelenéséről a Macskakövek című versem jut eszembe, mert bár eredetileg erősen melankolikus, érzelmes szövegnek szántam, utólag, a kötetszerkesztésnél észrevettem a játék- vagy önparódia-jellegét. Mintha valamiféle „road movie” lenne a saját szövegvilágomban, amely végigjárja a gyakori motívumokat, és kicsit túlzásba is viszi őket. Például direktté teszi a felszívás és a belső materializálódás jelenségét ott, hogy „belém ivódtak repedező, / zöldesen málló székek”. Egyébként is, itt mintha kicsit túlzottan is falánk lenne a beszélő agya, ahogy habzsolja a székeket. Az álom, illetve a dolgok összefolyásának világépítő vagy szimbólumértékét is eléggé profanizálja, hogy a beszélő egyszerűen unalmában alszik el, és ennek az álmosságnak a következtében mosódik össze elméjében az őt körülvevő tér. Ráadásul itt a cselekvés „kószálás”-jellege is jobban hangsúlyozódik, mint a többi szövegben, mert a beszélő elég furán kezeli az idősíkokat, és kicsit mintha „dülöngélne” a helyszínek között, közben pedig a szemlélődés is valahol parodisztikus.

Nagyon izgalmas számomra egyébként az, amikor a fikció vagy a világteremtés nem feltétlenül terek alkotásával jön létre, hanem reflexiók összekapcsolódása által, különböző gondolatok konstellációjából. Ezért áll hozzám közel Szentkuthy prózája, és azért is, mert sok regisztert, olvasáslehetőséget mozgat egyszerre. A stílusa nagyon érzéki, vizuális: nyit a fantasy és a képregény felé is, ami ma különösen érdekesnek, újszerűnek hat, csakúgy, mint a korok egybecsúsztatása, a történelem átjárhatósága egyes regényeiben, melyek tulajdonképpen nem mondhatóak áltörténelmi regényeknek sem, hiszen a sok fantázia mellett mégis nagyon hű képet adnak az ábrázolt világukról –inkább azt mondanám, hogy a történelmi regény szabadon értelmezett formái. Most épp Szentkuthy sokféle olvashatóságáról, stílusának izgalmasságáról írok egy tanulmányt, illetve bolognai élményeimet szeretném feldolgozni egy hosszabb versciklusban. Utóbbi kapcsán főleg az érdekel, hogy a más környezet, a miénktől elütő világ hogyan válhat otthonná, az életünk részévé, illetve olyan élménnyé, ami itthon is elkísér, és ami tulajdonképpen már nem is hely, hanem érzés.