A jelenre állított mutató

Kettős cél vezette a L’Harmattan Kiadót, amikor némileg lerövidítve újra megjelentette Sándor Iván 1989-ben, ’90-ben és ’91-ben írt esszénaplóit, kiegészítve a szerző 2014-es naplóbejegyzéseivel. A fülszöveg tanúsága szerint az említett három évben és az idei esztendőben született írások egyrészt történelmi-politikai és kulturális-irodalmi látleletet adnak az elmúlt negyedszázadról, másrészt arra is megpróbálnak válaszolni, miként hagytuk elveszni a rendszerváltáskor még előttünk álló történelmi lehetőségeket.

„Hónapról hónapra űzőbe veszem az élet megsejthetetlenül alakuló jelenségeit”, olvashatunk a szerző céljáról az 1989-es év bevezetőjében. Valóban gyors tempóban követik egymást az év történései – „mintha évtizedekig nem történt volna annyi, mint most hetek alatt”, áll a februári bejegyzésben –, ám a napló írója korántsem csak krónikása kíván lenni ezeknek. Sándor Ivánt elsősorban azok a „történelmi és benső mozgatóerők” izgatják, amelyek a változások hátterében állnak. Ezért beszámol ugyan a legfontosabb közéleti-politikai eseményekről, például Nagy Imre újratemetéséről, kronologikus felsorolás helyett azonban olyan „korfragmentumokat” kap az olvasó, melyekben a szerző töprengései, elmélkedései állnak a középpontban.

Az esszéisztikus stílusban megírt naplójegyzetekben Sándor Iván sorra veszi a kor által felkínált lehetőségeket, hiszen óriásinak látja a tétet: sikerül-e a Bibó által „zsákutcásnak” nevezett magyar történelemből megtalálni a kivezető utat, s elindulni végre a modern Magyarország megteremtése felé? Az első év bejegyzéseiben a sikerért és jövőért való aggódást még reménykedő hangok kísérik, a második évben viszont a reménykedést a kétely, az aggodalmat pedig a félelem váltja fel, hogy aztán ’91-ben már csak az elvesztegetett lehetőségek miatti reménytelenség hangja legyen az uralkodó. De már a ’89-es napló felütésében olvashatunk azokról a veszélyes tünetekről – a múlttal való teljes szembenézés helyett a „félszembenézéssel” való megelégedésről,  a „kitartott labilitás” és a „veszteglő megoldatlanság” okozta pusztító erózióról –, amelyek a kudarc esélyét hordozzák magukban, és amelyek a későbbiekben valóban végzetesnek bizonyulnak.

Sándor Iván elsősorban Bibó tanulmányaira és fogalmi apparátusára támaszkodva próbál a magyar történelmi múlt kudarcait elemezve válaszlehetőségeket találni a jelen kínzó kérdéseire. Az új politikai gondolkodás csak akkor lehet eredményes – állítja Ortega nyomán a szerző ­–, ha a múlt feltárása a jelen megértése érdekében történik: „a mutatót csak a jelenre érdemes állítani”.

A napló azonban nemcsak közéleti-politikai témákkal foglalkozik: szó esik többek közt az írók és az irodalom megváltozott szerepéről, a művészetnek a változó korra adott válaszairól és számos egyéb kérdésről. Mindez erősíti a bejegyzések fragmentumjellegét. Ami azonban összekötő kapocs a szerteágazó témák közt, az a szerző elszánt vágya, hogy értelmezze a jelen történéseit.

A „megértés” egyébként is kulcsfogalom a naplóban: Sándor Iván nemcsak a múlt értelmezésének fontosságát hangsúlyozza, hanem a közélet szereplői és a szellem emberei közti megértés szükségességét is. A „másik” emberre, a „másik” igazságára való nyitottság, az egymás megértése mint a párbeszédképesség alapfeltétele újra- és újra megjelenik a naplóban. Egy az 1991-es év vége felé született, önreflexív bejegyzésben pedig magát a megújuló naplóműfajt is „sajátos nézőszögű megértéstörténetnek” nevezi a szerző, amely „új viszonyítási pontok, új folyamatok, új fogalmak megközelítésére” inspirál(hat)ja az olvasót: „a naplóíró saját helyzetének megértési küzdelmében, szellemi autonómiájának megalkotása közben az embertársaiéhoz hasonló vesztes helyzete fölé keveredve keres támpontokat, és nem csak a maga számára”.

A megértés feladatát Sándor Iván oly módon is középpontba helyezi, hogy Bibó mellett a magyar és az európai eszmetörténet számos alkotójának írását idézi meg és értelmezi újra – főként Babits Mihály, Németh László, Hamvas Béla, illetve Johan Huizinga, Julien Benda és Ralf Dahrendorf gondolataival találkozhatunk. Még hangsúlyosabban vannak jelen a naplóban azok a kor- és pályatársak – Balassa Péter, Poszler György, Mészöly Miklós, Mándy Iván, Lengyel László, Tamás Gáspár Miklós –, akik a Sándor Ivánéhoz hasonló elszántsággal próbálnak választ találni a jelen problémáira: nemcsak részletesen bemutatott elemzéseikhez, esszéikhez fűz a szerző reflexiókat, hanem remek alkotói portrékat is készít róluk. A naplótól és olvasóitól való búcsúzás során pedig megejtő vallomással indokolja, hogy a számára kedves kortársakat miért hívta oly gyakran „útitársul”: „Hiába, az éjszakai hajós különösen érzékeny a hozzá érkező jelekre. Ezen a tengeren többen utazunk […], és tudnunk kell egymásról; tájékoztatnunk kell a másik hajóst az áramlásról, a sziklákról.”

Az éjszakai tengeren vakon hajózó utas még adhatott jeleket a többieknek: az útitársak közül azonban mára sajnos többen  – Balassa, Mészöly, Mándy – végleg eltávoztak. Talán ez (is) magyarázza, hogy a 2014-es napló, amely a kötetcímet adó, örök visszatérésről szóló nietzschei mítosz felidézésével indít – „Az Idő körkörös, mondta a Törpe, minden földobott kő visszahull” –, miért töredékesebb és rövidebb az előzőeknél. De elegendő magyarázat lehet erre az a csalódottság, amit a szó hiábavalósága, az elhatalmasodó „megértéshiány” és az ország állapota miatt érez a szerző. „Eltűnnek az irányjelző bóják”, olvashatjuk, s a fennálló rezsim által mindenre kiterjedő „centrális erőtér erózió alá veszi azt is, ami az értékekből a szigetekre szorul”.

A napló zárlatában ­– és a kötet hátlapján – olvasható bibliai idézet szerint („Írd meg tehát, amiket láttál: amik vannak, és amik történni fognak ezek után”) az író számára ezek után csupán egyetlen feladat marad: hű krónikásként beszámolni a pusztulás folyamatáról.

Sándor Iván: A kő visszahull. Napló 1989/2014, L'Harmattan–Könyvpont, 2014.