A Kerekasztal Tükörvárosban járt

Magyarország legrégebbi színházi nevelési társulata, a Kerekasztal újfajta foglalkozást készített: a Tükörváros az első olyan komplex színházi nevelési előadás Magyarországon, amely a folyamatdrámára épül. A theatre in education (TIE), vagyis a színházi nevelés a drámapedagógia azon módszere, amely nagy hangsúlyt fektet a színházi formanyelv használatára, ám itt a színház mindig csak egy adott témának, koncepciónak alárendelve, kifejezett céllal kap teret. Ez a folyamatdrámára is igaz, amit a Kerekasztal színész-drámatanárai magától a világhírű Cecily O’Neill drámapedagógustól, a folyamatdráma megalkotójától sajátíthattak el. A folyamatdráma (process drama) módszere nagyban épít az improvizációra, az együttgondolkodáson alapuló közös döntésre, cselekvésre.

A Kerekasztal a Tükörváros című TIE-programot harmadik-negyedik osztályos diákok számára dolgozta ki, akik nemcsak nézői, hanem alakítói is lehetnek a történetnek, méghozzá sokkal inkább, mint a hasonló típusú előadásokban: itt kötetlenebb a történetvezetés, ráadásul a gyerekek – sokan közülük talán életükben először – konkrét felelősséget is kapnak. Bátorság és rutin kell ahhoz, hogy egy drámatanár folyamatdrámába kezdjen, ez a drámapedagógiai műfaj ugyanis kevéssé kontrollálható, mint a többi, sosem tudhatjuk előre, hogy egy foglalkozás pontosan mire fog kifutni a játszók gondolatai, ötletei alapján.



Az előadás Mikó Csaba Tükörváros titka című regénye alapján készült, amelyben egy tizenkét éves fiú válik hőssé, a Tükörváros megmentőjévé. Itt minden játszó gyerek a város megmentőjévé avanzsálódhat, a hangsúly az egyénről áttevődik a közösségre: a résztvevők között nincs szereposztás, nincsenek egyéni, kidolgozott karakterek, egy közös cél van, amiért mindenki a maga módján, tempójában, az általa jónak vélt szerepet kialakítva léphet játékba. Egy biztos: a gyerekek itt végig szerepben vannak, szinte egyszer sem kerülnek át a hagyományos nézői pozícióba, úgy válnak a darab íróivá, rendezőivé, hogy a kiscsoportos beszélgetéseket is szerepből végzik. A 9-10 éves játszók Tükörváros egy nyolcadikos osztályának szerepébe lépnek, s az alapszituáció szerint egy színházi előadást készítenek Daledon király halálának évfordulójára. Tükörvárosban szinte mindenki bányászként dolgozik, mihelyt betölti a tizennegyedik életévét, azóta, hogy öt évvel korábban Daledon királyt megölték, s halálával nyoma veszett a város nagy becsben tartott napkövének, amely szemtanúk szerint a bányába zuhant, gyilkosával, Sólyommal együtt. Valamennyi polgár azon munkálkodik, hogy megtalálja az elveszett(nek vélt) követ a bányában, ugyanis ehhez a város felemelkedését, boldogságát társítják. Minden jel arra mutat, hogy Daledont testőre és barátja, Sólyom ölte meg, aki Daledon halálának reggelén még életét kockáztatta királyáért. Hogy ezután mi történt, az nyitva marad, a játszóknak találgatásokra adva okot.



A februári előadás során Daledon király lányát, a jelenlegi uralkodót hazugságon kapják a gyerekek. Leleplezik, ugyanis rájönnek, hogy a napkő valójában végig nála volt, és hogy ő nem is az igazi királynő, csak egy varázslat során alakot váltott gonosz uralkodó. Csupán néhány kulcsjelenet van kidolgozva, a részletek nem, ez alkalommal például a gyerekek behozták a drog témáját: ez volt a válaszuk arra, ha valaki olyat cselekedett, amit egyébként nem néznének ki belőle, vagy amit talán nem akart volna az illető, ha tudatánál van. Szintén sokatmondó volt, amikor a bíróságjelenetben azt találták ki, hogy úgy terelik el a bírák és a királynő figyelmét, ha odamegy közülük valaki sírva „patáliát csapni” és igazságszolgáltatást kérni, mert meglopták és megverték – ám féltek, hogy a bírák nem fognak hinni az asszonyt játszó szereplőnek, mert „nincsenek rajta lila foltok”.

A folyamatos improvizáció mellett azért a hagyományos színház is terepet kapott egy-egy epizódban. A használt eszközök jelképesek voltak: szerepcsere kabát vagy kendő felvételével történt – a tízéves gyerekek tökéletesen érzékelik a váltást: gesztusok, mozdulatok és intonáció alapján képesek rögtön elkülöníti a szereplőket, azonnal felveszik a fonalat, és úgy beszélnek a másikhoz tegeződve vagy éppen magázódva, ahogy a helyzet megkívánja. Amikor a történet egy pontján az egyik gyerekszerepet játszó színész-drámatanár, Lipták Ildikó kiment, majd kabátban jött vissza, s elkezdett aggódó szülőként beszélni a darabbeli gyerekéhez, szintén ez történt, többen meg is jegyezték, hogy „olyan, mint az én anyukám”.



A színészi játék csúcspontja a bábos jelenet „Baba nénivel”, ami igen intenzívre sikeredett. Itt még azon egy-két dekoncentráltabb és kevésbé érdeklődő gyerek is bevonódott a történetbe, aki korábban kevésbé. Ekkor egy piaci térben vagyunk, ahol a király álruhában jelenik meg, s tenyérjóslás közben derül ki, hogy hamarosan meg fog halni. A hanghatások, ahogy a darab többi demonstráló részében, itt is kulcsszerepet kapnak a hangulat előállításában.

A Tükörváros a felelősségvállalásról szól, arról, hogyan befolyásolhatjuk döntéseinkkel saját sorsunkat, hogyan viszonyulhatunk a hatalomhoz, és meddig hagyhatjuk magunkat irányítani. Felismerjük-e egyáltalán, amikor manipulálnak bennünket? Jó-e az, ha letaszít a nép a trónról egy autokrata személyt, s a helyébe lép egy másik egyszemélyes vezető? Biztos, hogy ez gyökeres változást eredményez? Ha a résztvevő gyerekek ilyen gondolatokra nem is feltétlen jutnak a program kapcsán, átélik a dilemmákat, megélik a döntési helyzetek komolyságát, leleplezik a csalást és a hazugságot, illetve rájönnek, hogy összefogással, csapatmunkával, együtt el lehet érni változást.

.

Tükörváros
Szereplők: Árvai Péter, Bagaméry Orsolya, Jobbágy Kata, Lipták Ildikó, Nyári Arnold
Szöveg: Hajós Zsuzsa, Kárpáti István
Dramaturg: Cecily O’Neill
Rendező: Kárpáti István
Időpont: 2015. február 26.
Helyszín: Marczibányi Téri Művelődési Központ
http://tukorvaros.tumblr.com/