A lélek szabadsága és hite

Kakuk Tamás második verseskötetében egy 15. századi portugál hajós, Bartolomeu Dias bőrébe bújik. Túl azon, hogy karavellájával nekiindult az ismeretlennek, később pedig a tengerbe veszett, nem túl sokat tudunk Diasról. A Londonban neki emelt szobron baljával tájolóhoz hasonló műszert fog, a jobbját pedig egy kereszten nyugtatja: precíz navigátor és magát a gondviselés kezébe adó hívő. A kötetet olvasva hasonló kép sejlett fel a szerzőről is. Keresésről, kétkedésről és bizalomról, a pillanatnyi belső csendről, a februári nyárvége forróságáról és az égbolt meg az óceán időtlen színeiről beszélgettünk vele.



A Jóreménység-fokától délre című kötetében egy, a képzeletének kitett hős, az Afrika partjai mellett hajózó Bartolomeu Dias vívódásait alkotja újjá a képzeletével. Találtam az Új Forrás online-on egy 2013 májusából származó bejegyzést, ami említi a Jóreménység-fokát és Diast is. Ez idő tájt kezdett érlelődni önben a könyv gondolata?

Ezt követően éreztem úgy, hogy többről van szó, mint a dél-afrikai noteszlapok megírásáról. A megtapasztalt és az itthoni olvasmányélményekből született meg a portugál hajós elképzelt személyisége, akinek valós életéről viszonylag keveset tudunk. A huszonnyolc éves Dias 1487 nyarán kapott megbízást II. János királytól, hogy a tengeren érje el Afrika déli fokát, és – az indiai kereskedelmi útvonal kialakítása mellett – találjon meg ott egy, az akkori feltételezések szerinti keresztény országot. Soha nem ért célba, és utolsó küldetésekor az első útján felfedezett Jóreménység-fokánál veszett a tengerbe – annál a sziklákkal szegélyezett földnyelvénél, ami a Szuezi-csatorna megépítéséig évszázadokon át a hazatérés bizakodását jelentette a tengerészeknek. Ez a történet elég izgalmasnak és megrendítőnek tűnt ahhoz, hogy megszülessen a napló. Vagyis a kötet.

Ha kihajtjuk e kötet borítóját, mintha a sötét vizek felett kirajzolódó, szimmetrikus alak nézne róla farkasszemet velünk. Rorchach-tesztekben látható ábrákhoz hasonlít. Amikor a Jóreménység-fokánál járt, milyennek látta ott a vizet és az eget?

Egyéni érzékenységek határozzák meg, hogy miként éli meg az ember Afrika legdélebbi pontján a februári nyárvége forróságát fölkavaró széllökések zúgását, a sziklákat ostromló hullámok robaját, az égbolt és óceán időtlen színeinek egymásba oldódását. A füves, cserjés földterületet lapos síksággá borotválja az örökös szél, ebből emelkednek ki azok a sziklaszirtek, ahonnan rálátások nyílnak a végtelen távolságokra. A természet ereje mindent felülír, éppen ezért – a sok turista ellenére is – itt megszülethet az a pillanatnyi belső csend, amely megerősíti a lélek hitét és szabadságát.

Pont mint sok száz éve is. Akkor például, amikor egy portugál hajóskapitánynak egyszerre kellett vakmerő kalandornak és egy megbecsült szakma pontos, magabiztos végrehajtójának lennie. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Dias egy, a mienktől hihetetlenül különböző, jellemzően a racionalitást felülíró vallásos gondolkodás vezérelte világban élt – a küldetése is épp erről szólt. Sikerülhet megértenünk őt?

A megírt Dias-feljegyzések három részben foglalják össze a kereső, a kételkedő és a bizakodó ember küzdelmes gondolatait, érzéseit, míg a könyv negyedik ciklusában mintegy kívülről összegzik azokat. A napló a portugál hajós különböző életkorban és élethelyzetekben, versekben írott kísérlete a megfoghatatlan világ megértésére. Talán titkos dokumentum az utolsó útja előtt otthon felejtett hajóládából. Remélem, hogy ezekkel az „eltakart” versekkel közelebb kerülünk hozzá és magunkhoz.

Ha már a takarást, fedést említi, volna itt egy párhuzam költő és hőse között. Akárcsak Dias Afrika megkerülésének, Tamás is nekiindult már egyszer korábban a költészet felfedezésének. Épp annyi idősen talán, mint Dias az első nagy útnak. És nekivágtak ismét, mindketten. A portugál hajós – tudjuk – János pap országát kereste. Tamás mit keres, mit talált a verselésben?

Az ember életében eljön az idő – kinek előbb, kinek később –, amikor felméri, mihez kezdett a tehetségével. Önvizsgálatot tart, hogy mindent megcsinált-e, amire hivatottnak érezte magát, el tud-e majd számolni a rábízott bibliai dénárokkal. Kegyelmi adománynak érzem, hogy huszonhét év hallgatás után sem veszett el bennem a versírás képessége, ami számomra olyan szemlélődő állapot, amely átvezet egy másik világba, miközben egyszerre önkifejezés, életterápia és a közlésvágy teljesülése is.

Készült a kötethez egy trailer, ami mindazt a harmonikus ellentmondásosságot, kereső figyelmet hordozza, ami a könyvnek is a sajátja. Szélborzolta víz, megkopott kövek között árnyék és napfény. És a szótlan ember, aki ezek között bolyong. Lehetséges afféle belső zarándoklatként olvasni a kötetet?

A trailer készítésekor arra törekedtünk Kovács Attilával és Róna Gáborral, hogy Dias naplójának hangulatát próbáljuk megragadni. Azt a filmszerű lebegést, ami ott rejtőzik a verssorokban, és valóban, ahogy a feljegyzések írója lélekben zarándokol térben és időben, úgy jártuk mi is végig a tatai Angolpark és a vértesszentkereszti bencés kolostor romjait, hogy megtaláljuk azokat a képeket, amiket kerestünk.

A kötet első ciklusának Megtalált oszlopok a címe. Egy lábjegyzetből megtudjuk, hogy mit is jelent ez pontosan. Szép és fontos gesztus, hogy az egykori hajósok jelet hagytak az utánuk következő utazóknak, hogy tudassák: jófelé jönnek, nem tévedtek el. Ez a nyomhagyás érdekes lehet talán a zarándoktársával, a kötetet illusztráló Ölveczky Gáborral való közös munka szempontjából is. Ki kinek jelzett, hogy dolgoztak? Miért van az, hogy a képek java a kötet első harmadába összpontosul?

Ölveczky Gáborral barátságunk és lelki rokonságunk azt is elbírja, hogy évekig nem találkozunk, nem beszélünk. Maradéktalanul bízom benne, így egy-két alkalom elegendő volt a közös munkához. A korabeli hajózási műszerek, valamint a latin, portugál szövegek töredékes ábrázolásával Gábor sajátosan érzékeny képi világot teremtett. A képek hozzátartoznak a versszövegekhez, miközben lineárisan is értelmezhetők, önálló történetet fogalmaznak meg. Ezzel magyarázható, hogy a rajzok a könyv első harmadában követeltek helyet maguknak. Vagy hogy máshonnan közelítsek, ahogy a hajózáskor egyre inkább a fedélzetre szűkül a kézzelfogható valóság, a naplóban is elfogynak a valóságos képek, és már csak a lélek belső rezdüléseire figyelő versszövegek maradnak.



Amik közül egy egész ciklusnyi – mint az óceán partján a jelzések – keresztet formáz. Mintha jelhagyás volna a jó költészet, s így ez a könyv is. Kakuk Tamás kinek, kiknek szeretne jelet hagyni?

Az ember természetes vágya, hogy jelet hagyjon létezéséről maga után, és az alkotó embernek hinnie kell abban, hogy ezt a műveivel megteheti. Mindeközben nem feledkezhet meg az Ottlik által örök érvényűen idézett Szent Pál-levélről, „(a)nnakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené” (Róm, 9,16). Dias egyik jelzőoszlopát közel négyszáz évvel küldetése után találták meg.

Hőse a természet erőinek volt kiszolgáltatva. Érdekelne, hogy a kötet kialakítása során mennyi szerepet hagyott a véletlennek, az improvizációnak, mennyire hagyta magát sodródni, ellenállt-e egy-egy kísértő fuvallatnak, vagy ragaszkodott az eredeti koncepcióhoz?

A napló írása közben hagytam, hogy szabadon vigyenek az áramlatok, ahogy Dias sem állt ellen, ha karavellája jó irányba haladt. Miközben navigáltam a szövegben, tudtam, hogy honnan és hová tartok, de igyekeztem arra törekedni, hogy a versbeszéd belső monológjai többféle irányba mutassanak, s egyúttal érzékeltessem azt is, hogy milyen sokféle módon közelíthetünk a valódi és a képzelt valóságunkhoz.



Merre hajózik mostanság? Készülnek széljegyzetek? Ismét verseskötettel születik, vagy más irányba tervez?

Dias karavellája március elején Esztergomban horgonyoz le a Dunán. Szabó Ágnes művészettörténész kezdeményezésére és rendezésében a Bazilikában, a Főszékesegyházi Kincstár fölötti Panorámateremben állítják ki a verseket. Különböző méretű és minőségű papírokra nyomtatva április közepéig kerülnek a tárlókba, a falakra, az egyik Urbán Bálint fordításának köszönhetően portugálul is. Születnek újabb versek, közben kisebb esszéket, naplójegyzeteket, prózai szövegeket gyűjtök kötetbe. Valahol félúton járok első regényemben, és távoli célként szívem mélyén még ott rejtőzik Afrika.