A megfigyelő és a megfigyelt

Bárány Tibor filozófia szakon végzett az egyetemen, s a kritikaírás mellett kötelezte el magát. Írásait rendszeresen olvashatjuk irodalmi folyóiratokban, napi- és hetilapokban. Első önálló könyve kapcsán arról kérdezzük, milyen kapcsolatban áll egymással a művészetfilozófus és művészetkritikus, de az is szóba kerül, tehetünk-e értékalapon különbséget a magas- és tömegkultúra alkotásai között.



Több mint tíz éve olvashatjuk írásaidat, elsősorban kritikáidat különböző lapokban. Mikor és hogyan köteleződtél el a műfaj iránt?

Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy kritikákat szeretnék írni. Már a középiskolában is úgy gondoltam, hogy a könyvolvasásnál egyetlen érdekesebb dolog van a világon: könyvekről beszélgetni. Hogyan lehetséges, hogy nagyjából hasonló az ízlésünk, hozzávetőleg ugyanabban a kulturális közegben mozgunk, mégis olykor gyökeresen más esztétikai értékítéleteket formálunk meg egy-egy könyvvel kapcsolatban? (Az egyetemen aztán arra is rájöttem, hogy az értékítéletek és az értelmezések különbsége akkor is izgalmas jelenség, ha a vitapartnerek nem tartoznak ugyanahhoz az értelmező közösséghez. Sőt.)

Ami pedig a praktikus részleteket illeti: harmadéves koromban filozófia és magyar szakos bölcsészként felvettem Károlyi Csaba kritikaírás-szemináriumát az esztétika szakon, s a kurzus végén Csaba megkérdezte tőlem, lenne-e kedvem recenziókat írni az ÉS-be. Természetesen volt – és innen már minden ment a maga rendje szerint.

Milyen hatások értek a tanulóévek idején? Kiknek a módszere, írásmódja jelentett számodra igazodási pontot?

Ha az egyetemi éveimről kérdezel, elsősorban az ELTE filozófia szakáról kell beszélnem. Viszonylag hamar rájöttem, hogy nem irodalomtörténészi pályát szeretnék választani, a túlnyomóan kontinentális filozófiára alapozott honi művelésű irodalomelmélet pedig – néhány rövid pillanattól eltekintve – nem tudott bűvkörébe vonzani. Gyorsan eldőlt, hogy a későbbiekben analitikus filozófiával, ezen belül is nyelvfilozófiával szeretnék foglalkozni – tehát azon kritikusok táborát gyarapítom majd, akiknek rendes, „polgári foglalkozása” messze esik az irodalomtól.

Az analitikus filozófia felé fordulásomban nagy szerepe volt Farkas Katalin, Tőzsér János, Erdélyi Ágnes, Kelemen János, Huoranszki Ferenc, Orthmayr Imre, Faragó-Szabó István vagy Rédei Miklós óráinak. De „szakmai szocializációm” döntően fontos állomását jelentette az Erasmus Kollégium két kutatócsoportja, a Zvolenszky Zsófia és Kálmán László vezette „Nyelv – nyelvfilozófia – nyelvi ismeretterjesztés”, illetve a Bátori Zsolt által irányított „Analitikus művészetfilozófia” kutatócsoport is. Már korán elhatároztam, hogy kritikusként (és később filozófiai szakfordítóként) mindent elkövetek majd, hogy az analitikus filozófiát „láthatóvá tegyem” az úgynevezett művelt magyar nagyközönség számára. Ezt a projektet mindezidáig, finoman fogalmazva, legfeljebb részleges siker koronázta.

Az Erasmus Kollégiumban Bezeczky Gábor volt a tutorom, s azt hiszem, az ő írásaira jellemző (ha nem is analitikus filozófiai, de az angolszász literary criticism hagyományán edződött) írásmód mindig is igazodási pontot jelentett számomra. Ahogyan Kálmán C. György, Gács Anna vagy László Emese kritikusi megszólalásmódja is. És még sorolhatnám a neveket Márton Lászlótól Margócsy Istvánon át Radnóti Sándorig. Persze kissé félrevezető igazodási pontokról beszélni: ugyan rendkívül távol áll tőlem a szenvedélyesen retorikus, erős állításokat megfogalmazó, ám azok részletes alátámasztásával nem sokat bíbelődő, vagy azokat pusztán érzelmileg megalapozó, kategorikus esztétikai értékítéleteket kifejező írásmód – mégis olykor rajongó lelkesedéssel olvasom Bán Zoltán András, Vári György vagy a fiatalabbak közül Lengyel Imre Zsolt kritikáit.



Hogyan változott az elmúlt években a kritika szerepe, megítélése? Melyek azok az új kihívások, amelyek az irodalomkritikát mostanában körülveszik? Hogyan lehet ezekre reagálni, ezekhez alkalmazkodni gyakorló kritikusként?

Időről időre felmerül, hogy a magyar irodalomkritika válságban van, vagy hogy nem képes felelni az őt ért kihívásokra. Ezekben a vitákban azonban rendre elsikkad egy nagyon fontos részlet. A magyar (irodalmi) kultúra, mint mindnyájan megtanultuk már a középiskolában, folyóirat-kultúra. Az irodalmi élet legfontosabb eseményei a folyóiratok hasábjain zajlanak. Ezeket a folyóiratokat azonban szinte senki nem olvassa. Magyar nyelvterületen több mint száz irodalmi-kulturális folyóirat jelenik meg havi vagy negyedéves rendszerességgel; ha csak a legfontosabbakat kellene felsorolnom, akkor is legalább húszat említhetnék. Ezek a vaskos, legalább nyolcvan-száz oldalra rúgó lapszámok manapság legfeljebb pár száz példányban kelnek el. (Úgy tudom, a legsikeresebb orgánumok időnként elérik az ezres álomhatárt.)

Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy az irodalmi folyóiratok nem jutnak el az amúgy irodalmat nem olvasó tömegekhez – az a probléma, hogy még a rendszeresen könyvet olvasó (és vásárló) nagyközönségnek is csupán a töredékéhez jutnak el. Biztos vagyok benne, hogy nem a folyóiratok minőségével van a probléma; bár a valódi piaci verseny hiánya nyilván nem tesz jót a lapok profiljának. És még csak nem is az olvasók igényességével vagy elszántságával van baj, hanem azzal, hogy a kortárs irodalom és kultúra e fontos intézményrendszere praktikusan hozzáférhetetlen a széles olvasóközönség számára. És eközben a napilapok kritikai rovatai folyamatosan sorvadnak, a politikai-kulturális hetilapok többsége pedig már régóta nem közöl rendszeresen (irodalom)kritikai írásokat. Olyan ez, mintha – túlnyomórészt adófizetői pénzekből – fenntartanánk egy hatalmas méretű igényes, elegáns kulturális központot, rengeteg szervezővel, fellépővel és hatalmas termekkel, ám látogató csak ritkán keveredne a környékre.



Mi jelentheti a kivezető utat ebből a helyzetből?

Természetesen nem tudom megmondani, mi az egyedül üdvözítő megoldás a problémára. Egy azonban bizonyos: ha a potenciális olvasótábor nem használja azokat a csatornákat, amelyeken keresztül hozzáférhetne a kérdéses tartalmakhoz (aminek révén ténylegesen aktív résztvevőjévé válhatna a pezsgő irodalmi életnek), akkor új közvetítő közeget kell találni. És van ilyen közeg. El kellene felejteni a papíralapú folyóiratokat, és ezek helyett izgalmas, élő, korszerű internetes kulturális portálokat kell létrehozni. Mint ahogyan ez – szerencsére – zajlik is egy ideje; ez a beszélgetés is egy ilyen helyen jelenik meg. (És sorolhatnám a jó példákat: Műút portál, Prae.hu, Kulter.hu, Félonline, Litera, Revizor.)

És arra is felkészülhetünk, hogy amikorra a nyomtatott kulturális sajtó szerepét már tényleg átvette az internetes kulturális sajtó, helyreáll majd a rend, és a minőségi tartalomért újból fizetni kell – ám addigra, ha jól csináljuk a dolgunkat, valóban sokan hajlandók lesznek pénzt áldozni arra, hogy aktív olvasóként (és kommentelőként) részt vegyenek a kortárs irodalmi és irodalomkritikai nyilvánosságban. Igen, én a „kalózok” és a „szellemi magántulajdon híveinek” küzdelmében az utóbbiak oldalán állok. De ez messzire vezetne.

Első önálló könyved, A művészet hétköznapjai korábbi írásaid legjavát adja közre. Miért éreztél késztetést arra, hogy újabbal gyarapítsd a kritika- és tanulmánygyűjtemények sorát, és miért most jött el az ideje ennek?

Eltelt tíz év (valójában kicsit több) a kritikusi és filozófusi pályakezdésem óta; ilyenkor az ember hajlamos úgy érezni, érdemes valahogyan összefoglalni az első pályaszakaszának eredményeit és tanulságait. Arra gondoltam, a most legfontosabbnak vagy legérdekesebbnek tűnő írások összegyűjtésével adok még egy esélyt a szövegeknek. Hátha lesznek olvasók, akik csak most találnak rá egyik vagy másik tanulmányra, és kedvük támad vitatkozni az ott leírtakkal, vagy úgy érzik, hogy jól tudják használni a szöveget valamilyen konkrét célra (az egyetemi oktatás keretei között egy-egy szemináriumon, vagy másutt). Korábbi írásaim zöme relatíve nehezen hozzáférhető – ugyebár ez manapság azt jelenti: hosszabban kell keresni a Google-lel –, talán ez a kötet részben orvosolhatja a problémát.

A fülszöveget író Bezeczky Gábor úgy fogalmaz, hogy bejelentett lakcímmel rendelkezel mind a filozófia, mind az irodalomkritika birodalmában, s ez ki is rajzolódik a könyvből. Hogyan határozható meg az a kapcsolat, amely praxisodban a filozófiai felkészültség és a kritikusi közelítésmód között létrejön?

A lakcímkártyák különbsége nem metaforikus túlzás. Filozófusnak lenni mást jelent, mint irodalomkritikákat írni. Egy filozófiai szaktanulmánynak egészen más sztenderdeknek kell megfelelnie, mint egy zsurnál- vagy folyóirat-kritikának. Eltérő a közönség, eltérő a beszédmód, eltérő a cél – teljesen különböző tevékenységekről van szó.

Eleinte igyekeztem a filozófusi szerepet élesen megkülönböztetni az irodalomkritikus szerepétől. Ami nem volt nehéz, hiszen elsősorban nyelvfilozófiával foglalkozom: a doktori disszertációmat az intenzionalitás jelenségéről írtam az ELTÉ-n, és hát az intenzionalitásnak, illetve az általam fordított filozófiai műveknek nincs sok köze az irodalomhoz. Ám hiába is tagadnám, ezt a merev megkülönböztetést nem sikerült sokáig fenntartanom: művészetfilozófusként (egyebek közt) pontosan azokkal a problémákkal foglalkozom, amelyekkel egy gyakorló kritikusnak szembe kell néznie.

A művészetfilozófus és a művészetkritikus kapcsolatát nem úgy kell elképzelni, hogy a filozófus „szállítja” a kritikus számára a művek elemzéséhez használatos fogalmi eszközöket és módszereket. (Illetve ez is lehetséges modell, de tőlem meglehetősen távol áll.) Hanem pontosan fordítva: a filozófus megfigyeli, mit csinál a kritikus, milyen módszereket alkalmaz az értelmezés során, hogyan indokolja meg az esztétikai értékítéleteit, miként számol be a műalkotás rá gyakorolt hatásáról. Csak ezek után veheti kezdetét a filozófiai elméletalkotás, tehát annak modellezése, mi történik az esztétikai tapasztalat során, hogyan nyernek – a mondatok szó szerinti szemantikai jelentésén túlmutató – értelmet a szöveg mondatai, miként jelenik meg a személyes ízlés az ítéletalkotásban, hogyan bővíti meglévő (teoretikus, etikai, praktikus vagy másféle) tudásunkat a műalkotás.

Ha az ember egyszerre művészetfilozófus és kritikus, a helyzet egyszerű: ő az, aki megfigyel, és ő a megfigyelt. A viccet félretéve: ezért írtam hosszú, tanulmányértékű recenziókat kritikakötetekről (négyet közülük A művészet hétköznapjaiba is beválogattam), vagy például Spiró György Fogság című regényének kritikai fogadtatásáról. Ezekben a szövegekben, bár formailag kritikák, helyenként valóban a művészetfilozófus beszél.

A filozófiai tevékenység és a kritikusi gyakorlat különbségéről beszélsz, miközben könyved első blokkjába éppen három analitikus művészetfilozófiai tanulmány került. Nem jelent ez némi ellentmondást?

De igen. Viszont van mentségem. Egyrészt: az előszóban figyelmeztetem az olvasót a rá váró nehézségekre; mérlegelheti, milyen sorrendben olvassa el a szövegeket, vagy hogy elolvassa-e mindet egyáltalán. Másrészt: igyekeztem úgy megírni a tanulmányokat, hogy ne állítsam legyőzhetetlen akadályok elé a nem szakember olvasókat. Harmadrészt: ezek az írások nem technikai részletkérdésekről szólnak, hanem arról, hogyan definiálhatjuk a „műalkotás” fogalmát, valamint tehetünk-e értékalapon különbséget a magas- és a tömegkultúra alkotásai között. Szerintem ezek a kérdések sokunkat izgatnak – szakmabelieket és nem szakmabelieket egyaránt.

A kötet egyik izgalmas kérdésiránya valóban az ún. magasművészet és tömegkultúra viszonyát, azok értékalapú megkülönböztetését érinti. Hangsúlyozod, hogy „bár havonta sok száz oldalnyi könyvkritika és elemző tanulmány lát napvilágot, bizonyos irodalmi műfajok szinte »láthatatlanok« a professzionális irodalmi értelmezők számára”. Kilenc rövidkritikát is közölsz kifejezetten sikerlistás könyvekről.  Miért tartottad fontosnak, hogy foglalkozz ezzel a kérdéskörrel?

Amikor 2004-ben megkeresett a Népszabadság akkori kultúra rovatának vezetője, Varga Lajos Márton, hogy négyheti rendszerességgel írjak rövidkritikákat a napilapba sikerlistás könyvekről, azt hittem, megfogtam az Isten lábát. Néhány szellemes, gunyoros mondat az épp aktuális irodalmi bestseller nyelvi igénytelenségéről, meg arról, hogy a tömeg ízlését már csak ezekkel a vackokkal lehet kielégíteni, aztán mindenki mehet a dolgára. De nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy ez így nem fog menni.

A sikerlistás könyvek többsége tisztességesen megcsinált mű, főleg ha világsikerek fordításáról van szó. (A világ más helyein ugyanis tudják, hogy az úgynevezett „könnyű” műfajhoz is kell szerkesztő, mi több, itt csak igazán fontos a megbízható, profi kiadói szakemberek munkája; lassan talán nálunk is leesik a tantusz.) Ritkán találkozunk persze remekművekkel a bestsellerek között, de legalább ilyen ritka, hogy szuszogó dilettánsok művei vezessék a sikerlistákat – az arány tehát semmiben nem különbözik az úgynevezett „szépirodalmi” művekétől.

Egy korszak irodalmi termelésének színvonalát szerintem amúgy sem a kiugró teljesítmények jellemzik, hanem az átlagos művek; és ez az átlagszínvonal a kortárs magyar irodalom esetében tíz-tizenöt éve (vagy még régebb óta) megbízhatóan magas. A széles olvasóközönség ízlése, minden ellenkező híreszteléssel szemben, igencsak megbízható. Időnként persze egy-egy ügyesen reklámozott, ám teljesen érdektelen vagy kimondottan gyenge könyv is felkerülhet a listákra, hiszen egyszer szinte bármit el lehet adni – az ismétlődő siker viszont már egyértelműen azt jelzi, hogy a szerző és a mellette álló kiadói szakemberek valamit jól csináltak, a mű méltó a kritikai figyelemre.

A Népszabadságba írt rövidkritikáimban ezért elsősorban az érdekelt, mi az, amit a sikerlistás szerzők és munkatársaik jól csinálnak (vagy mi az, amit minden várakozás ellenére mégsem sikerült megcsinálniuk). És arra jöttem rá, túlnyomórészt a saját kritikusi gyakorlatom alapján, hogy a populáris műveknek nincsenek olyan esztétikai vagy poétikai tulajdonságai, amelyek automatikusan értéktelenebbé tennék őket az úgynevezett „szépirodalmi” műveknél. És fordítva: a „szépirodalmi” műveknek nincsenek olyan tulajdonságai, amelyek – a populáris művekkel szemben – automatikusan esztétikai értékkel ruháznák fel ezeket a műveket. Tehát hogy ez a megkülönböztetés mint értékalapú megkülönböztetés, egyszerűen nem működik.

A kötetben két hosszú művészetfilozófiai tanulmányban is foglalkozom a kérdéssel: részletesen számba veszem, melyek lehetnének azok a tulajdonságok, amelyek állítólag megalapozhatják az esztétikai értékkülönbséget. És ha már így alakult, úgy gondoltam, vicces ötlet lenne a bonyolult filozófiai tanulmányok után válogatást közölni a Népszabadságba írt rövidkritikáimból; talán az olvasó is örül majd a jól megérdemelt pihenőnek.

Nagy figyelmet fordítasz a kritika- és tanulmánykötetekre. Milyen tanulságokkal szolgált számodra a pályatársak munkáinak vizsgálata? Egyúttal saját kérdéseidre, műhelygondjaidra is kerested a választ?

Nem. A kritikusi észjárások izgattak; mindaz, amiről fentebb beszéltem: milyen elveket követ a kritikus, amikor műveket elemez, milyen szerepet játszik az esztétikai ítéletében a személyes ízlése, hogyan indokolja az értékítéletét (indokolja-e egyáltalán), hogyan ír a mű rá gyakorolt hatásáról (ír-e erről egyáltalán). Persze nem csupán kritikakötetekről írok A művészet hétköznapjaiban. Bagi Zsolt filozófiai és Takáts József irodalomelméleti tanulmánygyűjteményeinek gondolatmenetét elsősorban azért rekonstruálom, hogy vitatkozhassak a szerzőkkel – ezek tehát inkább polemikus írások. Nincsen azonban értelmes polémia megértés nélkül, ezért nagy hangsúlyt fektetek az álláspontok rekonstrukciójára. Ezek azonban szerintem izgalmas viták.

Nem mondható el ugyanez a Bókay Antal irodalomelmélet-tankönyvéről írott tanulmányommal kapcsolatban. Hadd fogalmazzak személyesen: a rossz regények, elrontott versek és ügyetlenül megírt színpadi művek szinte soha nem tudnak kihozni a sodromból, a problémás módszertant követő, vagy csak egyszerűen következtetési hibákat tartalmazó szaktanulmányok létezésével is meg tudok barátkozni (ha olykor ez nem megy is könnyedén) – az azonban komolyan felkavar, ha egyetemi hallgatók generációinak nehezítik meg az életét egy rossz tankönyvvel. Ilyenkor úgy érzem, szakmai kötelesség megszólalni, s félretenni minden udvariasságot vagy finomkodást.

Jelenleg min dolgozol? Mi az, ami foglalkoztat?

Mindig egyszerre több mindenen. Zvolenszky Zsófiával már évek óta igyekszünk sajtó alá rendezni egy filozófiai és nyelvészeti tanulmánykötetet a metafora jelenségéről, talán idén sikerül lezárni a munkát. Ősztől Nádor Zsófiával mi szerkesztjük a JAK világirodalmi sorozatát, hamarosan lesz néhány bejelentésünk, de erről még nem mondhatok többet. És hát folyamatosan érkeznek az újabb és újabb konferencia-felhívások, mindig van megírandó tanulmány, no meg persze ott vannak a kritikák. Szóval szerencsére mindig van mit tenni; csúnyán unatkoznék, ha nem így lenne.