A nincstelenség hazája

Szétpattanó üvegszilánkok milliárdjai, tükör önmagunknak és a mindent megbontó rendszernek, egy letűnt, darabjaira hullott világ maradványai: ez Csender Levente legújabb, 2015-ös kötete. Már a borító is előrevetíti azt a feszültséget, ami az első perctől az utolsóig áthatja az itt összegyűjtött huszonkilenc elbeszélést.

Az alcím szerint a kötetben „válogatott és ráadás novellák” találhatók. A színvonal igen, az arány azonban nem mondható kiegyenlítettnek: a huszonkilencből huszonhat írás már megjelent a szerző korábbi könyveinek egyikében, így csupán az utolsó három novella tekinthető ráadásnak. Az új kötetkompozíció kialakításának szempontjából viszont valóban elhagyhatatlanok a régebbi történetek. Az előző kiadásokhoz képest a novellák sorrendjén is alig változtatott a Magyar Napló szerkesztősége: kronológiailag szinte ugyanabban a katonás rendben követik egymást.

Az események központi helyszíne a székelyudvarhelyi származású író szülőföldje, ideje az 1989-es rendszerváltástól napjainkig tart. Márpedig ha Székelyudvarhely, akkor okvetlenül a fülünkben cseng néhány, ehhez a közeghez köthető író, költő neve – emlékeinkben pedig az általuk életre keltett, legendás erdélyi miliő. De hol van már az az idilli, minden bajban összetartó Erdély, amit egykor Tamási Áron, Dsida Jenő, Áprily Lajos vagy Jékely Zoltán elbeszéléseiből, verseiből ismerhettünk meg! Csender Levente a drámaíró Székely Csabához hasonlóan ledönt minden tabut, szemet vakítóan éles képet tár elénk a rendszerváltás alatti és utáni Romániáról – nem mellesleg Szűnőföldem című művével egyértelműen szembemegy a Tamási teremtette világgal.

Néhány írásban felbukkan egy egyes szám első személyű elbeszélő. Az első novellák az ő gyermekkorából indulnak ki, a történelmi események átívelnek iskolás évein, kamaszkorán, a kötet végére pedig felnő, saját családot alapít és megérkezünk a jelenbe. Az ezek között megbúvó elbeszélésekben egyes szám harmadik személyben szólal meg a narrátor. Így tulajdonképpen a harmadik személyű novellákból kirajzolódó erdélyi közösség magába olvasztja az első személyű írásokat, sorsuk pedig szorosan összefonódik. Egyes művekben kifejezetten nyelvi minimalizálásra törekszik a szerző, néhány elbeszélés pedig összefolyik akár egyetlen végtelen hosszú mondattá, így futtatva egymásba a rideg tényszerűséget és a lezárás képtelenséget.

A rendszerváltás időszakában zajló véres forradalmi események csak a kötet elején található két-három elbeszélésben jelennek meg hangsúlyosan, a későbbiekben csak egy-egy utalás bukkan fel rájuk vonatkozóan, hatásuk azonban minden egyes további történeten, emberi sorson átszűrődik. Alkoholizmus, nyomorba taszítottság, félelem, ártatlanul bűnhődő börtönbe vetettek, testi és szellemi leépülés: így kísérti a kisebbségben élő magyarokat a Ceaușescu-diktatúra egy olyan társadalomban, ahonnan az egyetlen kiutat az öngyilkosság jelenti. Végső megnyugvásra azonban így sem lelhet az ember, csak egy, a méltó halált halt áldozatoktól elkülönített zugra a temető egyik sarkában. A példa adott a feltörekvő generáció számára is. Egy ilyen környezetben minden élőt, élni akarót magával ránt az örvény, csak sodródni lehet az önmegsemmisítés felé. Még azok sem találják meg a helyüket a világban, akik képesek elszántan kitörni ebből a nyomortanyából, maguk mögött hagyni szülőföldjüket, szeretteiket, emlékeiket, és új életet kezdenek valahol máshol, minél távolabb a gyötrő pusztulástól. Ha máshogy nem, hát gondolatban eltávoznak Gorgovába, egy sosem létezett szférába, oda, ahol azok élnek, „akiket kiköpött a világ”.

Csodák és angyalok márpedig léteznek – még itt is. Óhatatlanul felbukkan időnként a szereplők életében az isteni gondviselés csodájába vetett feltétlen bizalom és hit. Az egyetlen kapaszkodó, ami még a legkilátástalanabb helyzetben is segít talpon maradni és küzdeni – mint a Fordított zuhanásban, az évek alatt ronccsá változott tanárnő esetében, vagy a Tranzitváróban, ahol az elbeszélő hiába próbál eljutni imádott nagyapja temetésére. Végül gondolatban kénytelen elbúcsúzni tőle: „Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne. Most már csak azzal vigasztalom magam, hogy téged is hányszor megvert az Isten, úgy látszik, néha engem is ver. Azt mondják, ő így szeret.”

Már az előbbi idézetből is kitűnik a novellák aktualizáló jellege. A Németországban kétségbeesetten szerencsét próbáló, abortuszon átesett nő sínylődése egy ponton összefonódik a Romániából Kőbányára letelepedő férfi sorsával: mindketten hontalanok. Hazájukból egy jobb élet reményében elmenekülnek – bár az emlékek folyton visszahúzzák őket –, a célországban pedig kitaszítottak. Aztán mire hazaérnek halottak napjára, a kötetzáró Világítók narrátorához hasonlóan már fel sem ismerik a családi sírt körbeálló tömeget.

A kötet egészének légköre rendkívül erős, kiforrott hangvételű. Nehéz olvasmány, ugyanakkor markáns világnézetével, átütő hatóerejével magába szippantja az olvasót. A hátlapon Ferdinandy György néhány sorát olvashatjuk, amelyek szerint az eddigi négy kötet legjobb novelláinak összeválogatásával a különböző stációkat végigjárt szereplők egyes életszakaszait megismerhettük, ezzel pedig „a kör bezárul”. Valóban bezárul abban az értelemben, hogy egy teljes, évtizedeket átfogó képet kapunk Románia lakosainak pokoljárásáról. A történet viszont ezzel nem ér véget: a huszonkilenc elbeszélés nem alkothat egészet, mert mindig ott lapul az az egy bizonyos hiányzó mozaikkocka. Emberek, családok élettörténetét ugyanis nem kell és nem is lehet végleg lezárni.

Csender Levente: Egyszer majd el kell mondani, Magyar Napló, 2015.